Extrém hétvége Szlovéniában

(Barlangászat, kanyoning és hegymászás)
 
Hosszú hétvége + 1 nap. Ennyi időt szántunk a szlovéniai Brezno pri Leski Planini-ra és a közeli Triglav megmászására. Néhányan szerettük volna megtoldani az ott töltött időt, hogy biztosan beleférjen minden, főleg, hogy szó esett kanyoningról is, de a munkahelyek nem tették lehetővé. Így maradt az eredeti felállás, Péntek (Jún.06) hajnalban indulás – Hétfő (Jún.09) esti érkezés. Mivel mindenki külön időpontban indult, a találkát egy kicsiny falu: Kamna Gorica temploma – (presszója), előtt – (bent) 15 órára beszéltük meg. Ez egy óra csúszással létre is jött.
 
A találkozóhelytől alig 20 km-re a Jelovica-hegységben található a Brezno pri Leski Planini, amely hatalmas termeiről, látványos aknáiról nevezetes. Erősen kanyargó, de jó minőségű földúton alig egy óra alatt értük el a keresett térséget, ahol már vártak ránk a korábban elindult csapattársak, sajnos rossz hírrel. Nem találták meg a keresett barlangot. Leparkoltunk, alaposan megnéztük a Szlovénoktól kapott térképet és leírást, majd láncba álltunk és 10 percen belül megtaláltuk a bejáratot. Az első leszálló – beszerelő csapat négy főből állt, (Hajnal Ági, Szira Fruzsina, Balogh András és jómagam). Néhány óra alvást követően, éjfélkor keltünk és hajnali 1-kor indultunk beszerelni a hátralévő szakaszokat, ugyanis a barlang egyharmadát a szlovénok táboruk után nem szerelték ki. A csapat többi része reggel, délelőtt, délben illetve délután szállt le a barlangba.
 
Gyönyörű, látványos hasadék jellegű, de oldott aknában haladtunk egyre lejjebb. Az előre dobott kő, hangjelzés vagy a kötélkikötés alapján elég jól kiszámítható mi várható, de ott volt a szlovénoktól kapott vázlatos térkép is. Mégis elakadt a szavam, mikor egy hosszúkás nem túl tágas nyíláson keresztül leereszkedve sötétség borult rám. Automatikusan nyúltam a karbidtartályhoz s nyitottam meg a vízcsapot. Éles sziszegéssel kelt életre a láng, előttem halványan felderengett az egyik fal, ám minden más beleveszett a tompa sötétbe. Ekkor jöttem rá, most értük el a barlang „vízszintes” szakaszát és egy több 100m2-es hatalmas terembe ereszkedem lefelé, a mennyezeten lévő keskeny nyíláson át. A továbbvezető utat viszont már keresni kellett.
 
Tömör majd instabil omladék, néhány kisebb, majd egy nagy akna végül egy a korábbinál is hatalmasabb terem, középen óriási cseppkővel jelenti a folytatást. A terem alján az omladékból halk, majd egy erősödő vízcsobogás jelezte a további járatokat. Innen már mi szereltük be a kötélpályát. Szép, de rövid meanderes szakaszok, kisebb aknák, majd egy nagyobb következett. A mellettünk, alattunk, néhol rajtunk keresztülfolyó víz csak izgalmasabbá tette, az egyébként is kellemes „lightos” túrát. A végponti terembe való lejutás izgalmas fázisa, hogy egyéb rögzítési pont híján, az agyagos talajba beágyazódott kőtömb kínálta az egyetlen lehetőséget. A „vajon kibírja?” – gondolattal, óvatosan terheltük meg a kötelet, s ereszkedtünk le az utolsó 15 méteres aknán. Végponti csoki és indulás kifelé. Az alsó teremben szembejött az első túracsapat, majd a felsőben a második. Néhány mondat, pár jó tanács, és mindenki folytatta a maga útját. Dél körül másztunk ki az utolsó aknából, majd sétáltunk a barlangtól 5 percre lévő táborig.
 
A nap hátralévő része pihenéssel, tracspartival és étkezéssel telt. Koraeste kaptuk a riasztó hírt, hogy omlás történt a barlangban, így ha 2-ig nem jönnek ki, akkor le kell menni. Szerencsére, nem kellett. Viszont reggel, az 5 órási ébresztőt követően, hétkor már úton voltunk Bovecbe. Utazás – infók – engedélyek, majd 10 után megálltunk a Susec-kanyonnál kialakított belső parkolóban. Itt szinte csak magyar autók parkoltak. Mint később megtudtuk, a közeli Sŏca és az említett kanyon, kedvelt célpontja a különböző vadvízi csapatoknak. Ebéd, készülődés, majd neoprénbe öltözve, délben elindultunk a kanyon felső szakaszához, ami jó félórás izzasztó gyaloglást jelentet. Fent már jóleső érzés volt belecsobbanni a kellemesen hűvös vízbe. Persze a komfortérzetet nagymértékben megnövelte a neoprén. Kis felüdülés után elindultunk lefele. 2-4 méteres vízeséseken csúsztunk vagy ugrottunk le az alatta lévő medencébe. 6-8 kisebb zúgó után egy nagyobb vízesés következik. A víz 65-70º-os lejtéssel indul, ami néhány m után 80-85º-ossá válik, ez még nem volna baj, de a kőzet dőléséből kifolyólag a lezúduló víz nem függőlegesen, hanem 20º-kal eltér tőle.
 
A nálunk lévő 50 méteres kötelet a sziklába cementezett acélgyűrűn, duplán átbújtatva, az egyik szárát karabinerrel lebiztosítva engedtük le, s miután mindenki leereszkedett, az utolsó ember lehúzta a kötelet és indulhattunk tovább.
 
Továbbhaladva újra kisebb vízesések váltogatták egymást. Úgy 80-100m-rel lejjebb elértük az utolsó nagy, 22 méteres vízesést, amelyet már a parkolóból is láthat a kíváncsi szemlélődő. Már kötöttük be a kötelünket, amikor hangos magyar nyelvű kiabálást hallottunk. Az egyik vadvízi team vezetője kért segítséget, a vízfolyáson való átjutáshoz. Miután ezt megoldottuk, szinte lerohant a segíteni akarásával. „Keresztbe a láb, kulcsold össze a karod, homoríts” – és már dobált is bele egyesével az alattunk lévő 6m mély medencébe. Miután sikerült egy mentőmellényt szerezni, Én is bevállaltam.
Néhány másodperces rémítő zuhanás, majd hangos bugyborékolásba torkoló csobbanással tűntem el magam is a hűvös vízben. Még 2 ugrás, 2-4m magasból és a kanyon alján a parkolónál másztunk elő az utolsó medencéből. A parkolóban, néhány bokaficamodott túlélő (az egyikük túravezető) jól példázta a sérülési esélyeket.
 
Kis csapatunk, innen kettévált. 1 autó, 4 fővel (Szabó Anita, Mellaga Ildikó, Hajdu Csaba, és jómagam) gyorsan összepakoltuk a felszerelésünket és magunkat, be az autóba és irány a Júliai Alpok másik oldalán lévő Triglav csoport. Kora este sikeresen megérkeztünk a Krma-völgybe, ahonnan a hétvége utolsó akcióját a Triglav csúcsát szándékoztunk elérni. Kiszedtük az előre összepakolt felszerelést és este a 960 méter magas parkolóból 8.10-kor nekivágtunk a hegytömbnek. Időszakos folyómederben, majd annak jobb partján az erdőben róttuk a métereket. Kanyargós szerpentinen jutottunk egyre feljebb. Mintha a magasság növekedéssel együtt járna az alkony is, úgy csökken a fény. Az első, egykori gleccserplatónál ránk borul az éjszaka. A feljövő hold ezüstős fénye beragyogta az ösvény mészkőtörmelékét, jelezve a követendő irányt.
 
Lámpafény nélkül értük el az 1700m-en lévő bivakházat. A házba benézve láttuk, hogy foglalt. Néhány szóváltás után kiderült, hogy nemcsak magyarok, de még ismerősök is. Így persze lett helyünk, ráadásul nem is akármilyen. Miután elmeséltük mit csináltunk eddig, segítetek, hogy kipihenhessük fáradalmainkat. Hiába tiltakoztunk, ketten kivonultak, így felszabadítva a helyet. Azt mondták; ”Ők, már túl vannak a túrán, nekik már mindegy, hogy hol alszanak.” Köszönet érte. Ám a hosszú pihenésből, éjszakába nyúló beszélgetés lett, melynek eredménye másnap 8 órai indulás.
 
Csendes, hűvös, tiszta időben indultunk tovább, füleinkben hosszasan csengett, az alkalmi ismerősök jókívánsága és búcsúszavai. Kanyargós szerpentin, egyre gyérülő és ritkábbá váló fenyők, majd törpefenyők között vezet utunk. Másfél – két óra múlva, elhagyjuk a növényzeti övet. A Konjsko-hágó (2020m) után törmelékes csúszós terep következik, majd a Planika menedékház. Itt, bő félórás pihenő, némi energiabomba, fotószünettel egybekötve, majd folytatódik utunk. Kisebb hómező keresztezésével érjük el azt az útszakaszt, amely utunk egyik legszebb részét képezi. I-es sziklamászás, amely szakaszonként drótkötéllel biztosított. A terep meredeken emelkedik, így viszonylag gyorsan elérjük a Mali Triglav-ot (2725 m), ahol újabb találkozás részesei vagyunk. Ezúttal tulajdon csoporttársainkkal, kiktől a barlangnál váltunk el. Néhány perces beszélgetés, majd ki-kifolytatja az útját. Ők le a Triglavski dom irányába, Mi fel a főcsúcsra. Egyre meredekebb, előbb kőtörmelékes, majd fokozatosan elkeskenyedő sziklataréjon vezet utunk. Előbb szórványosan, majd később állandóan jelen lévő drótkötélpálya, inkább zavaró, mint segítőtársként kíséri utunk. Még egy meredek felszökés és a főcsúcsra érünk. Nem túl széles kőtörmelékkel és kisebb hókupaccal borított laposabb térség alkotja a Júliai Alpok legmagasabb pontját. Tetején egy beton valamivel, melynek ajtaja és lőrésszerű ablakai is vannak. Bő órás pihenő, nyalánkságokkal (csúcs csoki, mazsola….stb.) fűszerezve, fotó. Ám a Délkeletről egyre gyorsabban előretörő sötétszürke gomolyfelhő gyors visszavonulásra késztetett.
 
Lefelé a Triglavski dom irányába haladtunk, szinte még el sem hagytuk a Klettersteig életveszélyes körzetét, (A csúcstaréjon három emléktábla is található, valamennyi villámsújtotta halálról számol be.) mikor sötét árny borul ránk és kövér cseppekben hullani kezdett az eső. A menedékházat elérve a zápor is megszűnőben volt, így folytattuk utunkat. Elhagyva a Konjsko-hágót már a törpefenyvesben jártunk, mikor vakító villanás, s rögtön utána fülsértő csattanás hallatszott, mely szinte alapjaiban rázta meg a hegységet. Néhány másodpercig döbbent néma csend borult a tájra, Mi is szinte kővé dermedten vártuk a folytatást, ám az elmaradt. Helyette halk sustorgással elkezdett esni az eső. A szürke vízfüggönyben mintha fellélegzett volna az élővilág, mi is megnyugodva folytattuk utunkat. Alig 30 perc múlva már a bivakban ráztuk le a kabátjainkról a vízcseppeket. Pár perces pihenő, néhány falat és mentünk tovább. Az eső lassan elállt, az út is rohamosan fogyott. Erdőzóna, patakmeder, sorompó és a parkoló. Az autó szélvédőjére tűzött parkolási büntető cédula, (mikuláscsomag, 2 üveg sör/fő) jelezte újdonsült ismerőseink tréfás kedvét. A hazaút fárasztó, de bonyodalommentesen telt, hajnali 6-ra mindenki otthon volt.
 
(Eredetileg megjelent: Mount Everest 2004. március IV. évf.30.)