Alvás a Banikov csúcsán

Késő tavasz egyik derült, előrejelzések szerint napsütéses hétvégéjén a Pizolit SE három nyughatatlan tagja fejébe vette, hogy végigjárja a Liptói-Tátra főgerincét, vagy legalábbis annak egy részét. Így már péntek délután úton voltak 4 napos felszereléssel megpakolva, hogy fenti sátrazással megoldva egyben tehessék meg ezt a szép útvonalat. Járművet a lenit parkolóban hagyva, a völgy fenyvesekkel borított lankáin haladtak egyre feljebb. Átkelés a patakon, két összekapcsolt farönkön, majd egyre feljebb a kanyargós ösvényen. Nemsokára mögöttük marad a suttogó fenyvesek szintje, s egyre tágabb látóterű törpefenyők között haladnak, az immár közeli gerinc felé. Kora este lévén a gerinc törpefenyőktől védett, szélárnyékos oldalán közös, nagy, háromszemélyes sátor védelmében töltötték az éjszakát, mely csendes, nyugodt magányban telt el. A másnapi pirkadat, hasonló szellemben kezdődött. Reggel korai kelés és összepakolás után enyhén felhős, gyengenapsütésben folytatódott az út a széles, hullámos felületű, olykor hófoltos gerincen. Felhő-foszlányok vonultak az égen el-eltakarva a Napot. Olykor egy-egy hömpölygő, alacsonyan vonuló, nagyobb tömeg sűrű ködbe borította a hegylánc egy-egy szakaszát, majd kisvártatva továbbcsúszott onnan. A három vándoron kívül mások alig jártak a hegységen. A máskor feltűnő, zajos tömegek most elmaradtak. Az idő előrehaladtával a hullámzó dombhátak is fokozatosan keskenyedtek, szigorodtak. A Brestova csúcs elhagyása után néhol hosszabb-rövidebb sziklás, olykor láncokkal biztosított szakaszok következtek. A láncok többnyire a fagyot hó alatt, ennek ellenére nem volt nehéz az útszakasz, ugyanis a hó kemény, stabil, biztos lépést adott, melyen könnyedén és jól lehetett haladni. Sorban hagyták maguk mögött az ismert és kevésé ismert csúcsokat… Kora délután rövid pihenő étkezési célzattal, majd indulás tovább fel a Spálena keskeny, magas gerincére, majd a tetejére. A csúcsról azonban korántsem biztató felhőtömeg tárult a szemük elé, amely ugyan még messze a horizonton mozgott, de félelmetesen tömör falként közeledett. Mivel messze volt, s mire ideér, bőven van idő megváltoztatni az útvonalat, így folytatták az utat. A csúcsról lefelé, meredek, törmelékes ösvényen a Banikov hágóba, majd onnan rövid mászással fel a csúcsra. Közben lassan szürkült az ég, s az alkony árnyai megfakították a színeket. A nap már régen elrejtette fényes arcát, csupán a felhőrongyokon sejlett át néha-néha. A Banikov csúcsát elérve felmerült a kérdés, hogyan tovább. A folytatás innen már meredek sziklás szakaszok sora, ahol nem sok lehetőség van vízszintes alvóhelyet találni. Vissza senkinek nem volt kedve menni, a végső verzió maradt, a csúcson való éjszakázás. Sátor ugyan nem fért el – felállítva – így maradt a fekvő, összegyűrt változat. Előbb azonban vízszintes helyet kellett kialakítani a csúcsot borító, úgy tűnt, vékony jégrétegből. Erre is jó a jégcsákány, jó félórás intenzív csapkodás után sem lett vízszintes felület, viszont jósok olvadozó jégtörmelék tette kényelmessé a szálláshelyül választott 1,5-2 nm-nyi területet. A jégtörmelék lesöprése is csak részben oldotta meg a problémát, ugyanis még bőven marad, ami vízággyá változtassa a kényelmes franciaágyat. Ágyazás gyanánt leterítettük a sátrat, rá a 3 polifoam-ot (csak 2 fért el, az is átfedéssel), ami, mint kiderült, kellemes vastagságú szigetelést biztosított. Erre jöttek a hálózsákok, majd a sátor külső része, igazából már nem tudhatni, minek kellett. Talán azért, ha már ott van, legyen felhasználva. Eközben rájuk borult az éj sötétje, csendje, és főleg a hidege. Időközben a közelgő felhőfal is kimutatta a foga fehérjét, bár innen távolról szép impozáns látvány, a havas hegyláncokkal az előtérben, zöldes-sárgás fények a háttérben, s felettük komor, szürke, vészjósló felhőfal a sűrűn elvillanó villámok fényében. Egyik vándor fényképezőgépét kitámasztva próbálta megörökíteni a pillanatok varázsát, szépségét. A szituáció azonban nemcsak szépséget, hanem kockázatot is rejtett, ugyanis a csúcson méretes vasrúd meredt az égre, s ennek tövénél ágyaztak meg a vándorok, így nem csoda, hogy egyikük-másikuk némi aggodalommal figyelte a távoli vihar lassú vonulását. Az azonban olyan lassan mozgott, hogy nem tűnt valószínűnek, hogy az éj leple alatt eléri a kritikus hegycsúcsot. Ez a megfigyelés némi megnyugvást adott a (nem véletlenül) aggódóknak, így lassan nyugovóra tértek, szépen egymás mellé, élére fekve. Az éj csendes nyugalommal, és közös, egységes mozgással, valamint a nem alvás jegyében telt. Ha egyikük fordult valamerre, akkor ugyanezt tette a másik kettő is, végül is: egységben az erő. Ezen felül volt a szánkózás, le a jégről, és a visszahernyózás, persze ez is közösen, illetve a vihar útjának felváltva való figyelése, amely roppant fontos feladat volt, főleg mikor már kiderült, hogy az iránya elkerüli az éjjeli szállásként szolgáló hegytömböt. A reggel nem akart eljönni, mikor végre mégis elszánta magát, akkor néhány percig káprázatos napfelkeltével ajándékozta meg a félálom bódulatával küszködő vándorokat. Mire azok magunkhoz tértek volna megcsodálni a káprázatos színjátékot, addigra a völgyből felszálló felhőtömeg eltüntette azt. Maradt a szürke, nyálkás félhomály, mely vastagon ráült a hegységre. Sőt, hogy még izgalmasabb legyen, apró, permetező esővel szórta meg a hegyláncot, sietősebb mozgásra ösztökélve ezzel az ott tartózkodókat, akik éppen azon dilemmáztak, vajon érdemes-e maradniuk fent a gerincen és folytatni az utat, vagy jobb, ha ezúttal feladják a terveiket, s a legrövidebb úton visszatérnek hátrahagyott járműveikhez. Az eső azonban segített eldönteni e nehéz kérdést, így a csapat tagjai elindultak lefelé, előbb vissza a Banikov-hágóba, majd onnan le egy meredek hólejtőn. Ez a szakasz azonban új lehetőségeket tartogatott a játszva tanuláshoz. A kicsúszás utáni meredek hólejtőn való megálláshoz kiváló gyakorlóterep, ráadásul 30-50 méteres csúszások meglehetősen felgyorsították a lejövetel sokszor unalmas és fáradtságos műveletét. Hamar elfogyott a közel 1 km hosszúságú hólejtő, s a társaság nagyobbik fele is legalább tisztába került a kicsúszás utáni megállás lehetőségeivel. A levezető út hátralévő szakasza törpefenyők közötti szlalomozással, hófoltokon való keresztülgázolással, s kisebb-nagyobb víz- és sárfolyások kerülgetésével telt. Megváltásnak számított az erdőhatár alatti óriásfenyők, a megnyugtató, jól járható ösvény elérése…