- MADEIRA - túranapló 05. rész

Február 9. kedd
 
Jól alszanak, ám az éjjel többször felriadnak. Végül reggel 7.15-kor kelés – összetörten. Reggeli játék után Zoli megborotválkozik, majd összepakolás, végül ismét játék... Azután 7.50-kor elmennek reggelizni – ezúttal nem a cuki néni szolgál fel. 8.30-kor végeznek, s 5 perccel később teljes felszereléssel elhagyják a szállást. Újabb 10 perccel később már a buszmegállóban állnak.
Egy német házaspárral együtt csak várnak és várnak, hiába kérdezik meg a jegyirodát, egy buszsofőrt és nézik meg a menetrendet. Madeirán vannak buszjáratok, se igazából senki se tudja, melyik mikor megy...
A 9 órási busz valójában 9.20-kor jön és ezzel 5,5 eu-ért eljutnak Cabo Girao 580 m magas tengeri sziklájához. Ez a 2. legmagasabb tengeri szikla a világon, ahová hátizsákokkal együtt sétálnak fel, szintén elképedt pillantások kereszttüzében. A kilátás félelmetesen jó, ám a sok turista zavaró. Kiállnak egy átlátszó kilátóba, így alattuk a félelmetes mélység. Egy kövér helyi bácsika furulyán zenél népdalokat – bár nem igazán autentikus viseletben.
A helyi kávézóban megtudják, 10 perc múlva indul egy busz, sietve kapják magukra zsákjaikat, s indulnak vissza a buszmegállóba. Messziről is látják, hogy jön, így nagyobb sebességre kapcsolnak, szinte egyszerre érnek a megállóba a busszal. Megveszik a jegyet, 3,25 x2, s már indulnak is... De hát vissza, a kilátóba! … Csak néznek egymásra, Réka jót kacag Zoli megdöbbenésén. Miután az általuk korábban nem látott megállóban megáll a busz, folytatja az utat az eredetileg tervezett irányba.
Az út mentén teraszos földek, banánligetek, sziklákból kinövő medvetalp-kaktuszok, a pici, sokszintes házak zsúfoltan egymáshoz épültek, és rajtuk erkélyek, tornácok, tetőteraszok...
Pontban 12-kor elérik Calheta-t, annak is a parti üdülőrészét, ahol közli a sofőr, hogy ez itt a végállomás. Megnézik Madeira kevés homokos strandjainak egyikét, lábnyomokat hagyva a homokban, de felhős-borongós az idő, így fürödni nincs nagy kedvük. Helyette érdeklődnek egy vendéglő pincérétől, hogy megy tovább busz. Kiderül, sehogy! Húshagyó kedd van, ami itt ünnep, aznap már nincs több busz. Nincs más lehetőség, visszasétálnak a főútra, s egy körforgalomban, két alagút között nekiállnak stoppolni, 12.35-től. Kb. 15 perccel később megáll egy autó, s a srác szabadkozik, hogy csak a következő faluig, Esterito Calhetá-ig megy, de odáig szívesen elviszi őket.
Kb. 5-6 perc múlva meg is érkeznek, ahol kiteszi őket. Pakolják a hátizsákot, mikor Zoli hallja, hogy autó közeledik. Kiteszi a kezét, s meg is áll. Amúgy Madeirán az autók a továbbiakban is nagyon hamar, többször szinte egyből megállnak, és sokszor szóba elegyednek mind a helyiekkel, mind a turistákkal. Nem árt némi portugál-tudás, de amúgy szinte mindenki beszél angolul, hisz Madeira gyakorlatilag a turistákból él.
Kiderül, hogy sofőrünk, Paolo Ponta da Pargo-ba tart, ahová ők is, így pár perc múlva (miután bepasszírozódnak a cuccokkal a szerszámokkal teli kétszemélyes kocsiba), vidáman robognak a szerpentinen tovább. Réka és a sofőr jókat nevetgélve cseverésznek, aminek Zoli felét kb. ha érti, bár rendszeres fordítást kap. Egyszóval gyakorlatilag végigröhögik az utat, s Paolo nem dobja ki őket a faluban, hanem átváltozik idegenvezetővé.
Kiviszi őket a híres világítótoronyig, ami a sziget legnyugatibb csücske. 13.35-re lenn is vannak, ahol hatalmas hullámok ostromolják a 325 méteres sziklafalat. Újdonsült sofőrjük megvárja őket, s mondja, hogy nyugodtan menjenek csak ki a sziklára. Innen érdemes lenézni a mélybe és csodálni az óceánt. Megvárja, míg fotóznak; persze igyekeznek nem sok időt eltölteni, s hamar visszatérnek. Ezután még átviszi őket egy másik kilátópontra, majd egy kávézóba. Nem hagyja, hogy meghívják egy kávéra – inkább még ő fizet nekik egy-egy narancslevet. Totál őrültnek nézi őket, hogy nem dohányoznak (ott sokan cigiznek), nem isznak alkoholt, tévéjük sincs, sőt még jogosítványuk se, és hatalmas zsákokkal úgy járják be Madeirát, hogy azt se tudják, hol fognak aludni és hogy jutnak el a következő célállomásra.
Végül elköszönnek tőle, s 14.35-kor kisétálnak a faluból, alkalmi sofőrjük kétkedő tekintetétől kísérve. Paolo nem sok reményt fűz ahhoz, hogy őket azon a vidéken bárki is felvegye. Ennek ellenére alig uzsonnáznak meg (kekszek és kekszek), 12 perccel a falutábla elhagyása után máris megáll nekik egy szörfös fiú. Ő ugyan az egyik öbölbe készül hullám-lovagolni, de végül kiderül, hogy változott a programja, így egészen Porto Moniz-ig elszállítja őket. Vele is jól elbeszélgetnek.
Séta a turista info-hoz, ami szerencsére nyitva. Itt kapnak egy szállás-ajánlatot (pension yes), és egy nem túl kedvező hírt a másnapi túrára (bus no). A szállás a Pensao Salgueiro, elég drága, 45 euró, amit végül Réka szuper angoltudásának köszönhetően is 35-ért reggelivel megkapnak. Elfoglalják a fürdőszobás szobát, tisztára nászutas lakosztály, minden kényelemmel.
Majd irány az óceánpart, amely látványos sziklaszirtjeivel, s azokon átrobajló hatalmas hullámaival igazán megkapó látványt nyújt. Ha eddig Réka azt hitte, tudja, milyen az óceán, akkor nagyot tévedett. Itt az északi parton vadul csapkodják a hullámok a partot, tajtékzik a víz, zubog, csattog, átcsap a sziklákon. Épp ezért sajnos zárva a „piscina”, azaz a természetes lávamedencék. Úgyhogy fürdés helyett órákig ücsörögnek a parton, napoznak, esznek, nézik a meteorológiai állomást rejtő sziklát és az erődöt (itt helikopter-leszállópálya is van), meg azt a pár öngyilkos-jelöltet, akik bemerészkednek a hideg vízbe.
Később felkapaszkodnak a hegyre a falu-központba, és megnézik a templomot, végül 18.40-re visszatérnek a szállásra. Csinálnak egy közös fürdést a kádban, hajat mosnak, majd naplóírás, közben egy kis érzéki játék a pihe-puha szőnyegpadlón. Aztán Réka elalszik, Zoli befejezi a naplóját, végül 23.50-kor ő is aludni tér.