- MADEIRA - túranapló 04. rész

Február 8. hétfő
 
Réka ilyen magasban és hidegben még soha nem sátorozott. Nyugtalanul alszanak, hűvös az éjszaka, mindketten sokat fáznak. Mint kiderül, reggelre hat fokra hűl a levegő. 7.15-kor kelnek, mert a napfelkeltét semmikép nem hagynák ki! Készül is róla pár fotó. Majd sátorbontás, összepakolás után 8.45-kor útnak indulnak.
Nemsokára elérik a nap első csúcsát, ahol Zoli csak nem bírja ki, hogy kis kitérővel, zsák nélkül, stabil gránitfalon egyedül megmássza. Integetnek egymásnak – egyik fentről, másik lentről. A Pico do Coelho (1731 m) ormán nem időzik sokat, hanem sietve visszatér, s folytatják az utat, hosszasan, egyenesen, előre. Ekkora már a szokásos 20-25 fokra melegszik fel az idő, még meg is kapja őket a nap. 10 órakor egy szép kilátóhelyen megreggeliznek, mire végeznek, utolérik őket a csehek is. Bő 25 perccel később folytatják az utat, többnyire a hegyek oldalában harántolva. Később 11 óra után pár perccel Zoli begyűjti a nap második hegycsúcsát is. Kevés pihenő után ismét tovább indulnak, majd 11.45-kor rátalálnak a levezető leágazásra.
Illetve Zoli talál rá, Réka el sem akarja hinni, hogy ez egyáltalán egy ösvény. A turistautak itt többnyire jól kiépítettek – ezért döbbenetes a meglepetés, hogy a völgybe vezető út tulajdonképpen egy dzsungel. Ez egy alig járt, növényzet által sűrűn benőtt csapás, ahol amolyan bozótharcosként törik az utat. A leggyakoribb növény a szeder, szúrós indákkal. Beakad mindenbe, zsákokba, ruhába – és persze tele lesznek karcolásokkal. Itt Réka el is sírja magát kétségbeesésében... Másfél óra (rettentő hosszúnak tűnik!), több pihenő és némi hiszti után 13.20-kor véget ér a kínlódás; kiverekedik magukat a dzsungelből, s széles, kényelmes, taposott ösvényen, egy eukaliptusz-erdőben folytatják az utat lefelé. Zoli szed Rékának leveleket a fáról, emlékbe. Sajnos a vége felé itt is történik egy kis összezörrenés, Zoli szóvá teszi a lassú haladást, pedig Réka megy, folyamatosan, csak a vége felé már inkább csigaként vánszorogva. Erre a megjegyzésre fel is kapja a vizet, s elszáguld.
Zoli a falu határában éri utol, s közben utánaszámolva nagy okosan rájön, hogy 1125 m szintet tettek meg lefelé. Bocsánatkérés után (térden állva!) békésen, haladnak tovább. Később fotózás egy látványos kilátóponton, majd jókedvűen, de hullafáradtan érnek be Curras das Freiras-ba. Lábuk, térdük alig bírja, csak arra futja erejükből, hogy nem sokkal később az éppen érkező buszra felszállva visszamenjenek Funchal-ba. Az itteni sofőrök amúgy őrültek, a szerpentinek iszonyatosan kanyargósak és meredekek, de ők csak dudálnak és nyomják a gázt.
Késő délután 17.25-re Funchal-ban vannak. Érdeklődés a másnapi busz-indulás után, majd irány a korábbi szállás, az Astoria panzió. A tulajok meglepődnek, hogy ők újra ott. Ezúttal a 19-es szobát kapják, és, hála istennek, zuhany helyett kádat. A kádban forró fürdőt vesznek, jól esik testnek-léleknek. Vacsora, ami különböző rágcsálnivalók elmajszolásából áll. Sok beszélgetés és program-egyeztetés után ellazulás: Zoli hamarabb bealszik, Réka még Nők Lapját olvas, aztán kb. 22 órától alvás.