- MADEIRA - túranapló 03. rész
Február 7. vasárnap
Nyugodt éjszaka, s reggel 6.50-kor Zoli ébred. Bár majdnem éjfélig tartott a buli, Réka is viszonylag korán kel (sajnos, remek időzítéssel pont megjön neki). Összepakolnak, Réka leszedi a szárítóról a megszáradt ruhákat. Naplóírás után 7.45-kor lemennek reggelizni. Miután végeznek, leadják a kulcsot, s 8.35-kor séta a felvonó-állomáshoz.
A teleferico egy felvonó, ami a Funchal felett lebegve Monté-ba viszi őket. Egy erőszakos taxis rájuk kiabál, hogy ő sokkal olcsóbban felviszi őket, ezzel ők is tisztában vannak, de az élmény megér 10 eurót. Réka soha nem ült még ilyenen, Zoli ezért dönt emellett az olcsóbb, de közel sem ennyire látványos busz vagy taxi helyett.
Kb. 8.50-re érnek az állomásra, ami 9-kor nyit, megveszik a jegyet, és irány a kabin. Szép, látványos a kilátás felfelé!
Azt se tudják, felfelé nézzenek-e a hegyre, vagy lefelé a völgybe, az óceán felé. Felérve 9.25-kor kiszállnak, majd elindulnak a főút felé. A „szánkózást” kihagyják, de a tulipánfás ligetet megcsodálják. Réka napszemüvegének annyira tetszik ez a kert, hogy itt akar maradni – lezuhan Réka fejéről, be a mélybe, a tulipánfák közé... Zoli majdnem utánamászik a szakadékba, de Réka visszatartja, hisz nemsokára itt a busz.
Hamar megtalálják a buszmegállót. Busz és stoppolás – végig ily módon járják be a későbbiekben is a szigetet. Érdeklődésükre 10.25-30-ra jelzi a buszt egy lakájszerű felszolgáló, ám az nem jön. Végül egy szembejövő busz sofőrje mondja meg a jó időpontot, ami szerint 10.50-kor jön a busz, s ezzel 3,5 eu-ért mennek fel Poiso-ba, ahová 35 perccel később meg is érkeznek. Nekivágnak gyalog a 7 km-es útnak, ami a hegyi túra kiindulásához vezet. Réka stoppol, s 1-2 perc gyaloglás után a legelső autó, akinek kirakja a kezét, meg is áll; egy németnek tűnő turista, így 12.00 előtt pár perccel felérnek a Pico do Arieiro parkolójába,
majd elköszönnek. Kissé túl kiépített a csúcs és környéke, van itt kávézó, bolt és vécé. Pisilés után felsétálnak a csúcsra (1816 m), csúcsfotó,
némi nézelődés után le, majd vissza az elágazásnál hagyott hátizsákokhoz. A környező kirándulók-látogatók ámuló, szörnyülködő és elismerő pillantásainak közepette nekivágnak a túraútnak.
Teljes menetfelszereléssel (Rékáé kb. 12, Zolié kb. 20 kiló) járják végig az utat a sziget 3. és legmagasabb csúcsa között. A térkép csalóka, ezen a meredek vidéken könnyű alábecsülni a távolságokat! Hegy-völgy, fel-le, főként lépcsőkön. Zoli el is nevezi Madeirát a lépcsők országának. Végig kövezett, a lejtőkön-emelkedőkön lépcsősített úton haladnak, sok helyen vékony drótkötéllel biztosítva.
Mintegy 20 perccel az indulás után a Nanho de Monta kilátópontnál elfogyasztják az ebédjüket
(kolbász kenyérrel és sajttal, majd alma), s utána folytatják az utat.
Nem sokkal később elérik a következő hegyet, a Pico Cidrac (1799 m) oldalát. Sajnos a csúcs alatt halad el az ösvény,
s a törmelékes, omlós vulkáni tufán Zoli nem akarja megkockáztatni. Így csúcsfotó nélkül haladnak tovább. Nemsokára elérik a következő hegyet, melynek csúcsát szintén kihagyja az ösvény. Így a Pico Gato (1780 m) 1780 m-en oldalaznak végig.
Ez némileg Zoli kedvét szegi, főleg hogy a térkép szerint a következő csúcsot teljesen kikerüli a jelzett út. Azért némi reménysugár, hogy a túloldalról ösvény vezet fel. Persze ebből semmi se lesz, csak a melegben izzadva, a kevés vizet beosztva araszolnak tovább, s fel
és le, felhők felett,
néha alagutakon át.
Hol hűs van, az északi oldalon meg az alagutakban, hol meg hőség, a napsütötte részeken.
Viszonylag lassan baktatnak a nehéz hátizsákoknak köszönhetően, egyre gyakoribb pihenőkkel... Elég reménytelennek tűnik a vállalkozásuk, egy ponton Zoli felajánlja, hogy forduljanak vissza, de végül nem adják fel. Lassan áttérnek a legmagasabb hegy keleti, majd később északi oldalára, ahol korábbi tűzvész által elpusztított fák
meggörbült ujjakként
meredeznek az ég felé. Többször találkoznak szembejövő turistákkal, akik megdöbbennek hátizsákjaikon, biztatják őket, hogy nincs már sok hátra, majd jó utat kívánnak.
Nincs már sok... Azért még jó ideig vánszorognak felfelé a hegyre, míg végül 16.45-re elérik a Ruivo-házat. Jó érzés lerogyni a kőfalon. Az ott lévő gondnok közli, hogy nem lehet ott aludni, csak inni. Zoli iszik is egy Seven Up-ot, majd 17 óra előtt pár perccel folytatják az utat a csúcs felé.
Hullafáradtan jutnak fel a csúcsra, a „világ tetejére”. Megéri, gyönyörű a látvány! Fent a Pico Ruivo 1865 m magas ormán,
Madeira legmagasabb pontján állnak. Alattuk tejfehér felhőtenger,
melyből itt-ott más csúcsok bukkannak elő. Fenséges és felemelő látvány. Persze itt is ismerkedések, például egy fura belga fazonnal,
egy hosszútávú gyaloglóval, aki elárasztja őket tanácsaival, a kihajtogatott (szélben lobogó) térképen mutogatja, hogy hová érdemes még ellátogatni. Végül lemegy, s ők elkészítik a csúcsfotókat,
majd visszatérnek a félúton hagyott hátizsákjaikhoz, s tovább, lejjebb az elágazás utáni sátorhelyre.
Míg Réka itt pihen, Zoli felsétál a mögötte lévő kicsiny, 1825 m magas mellékcsúcsra.
Fotózás, majd visszatérés, végül sátorállítás. Sajnos kiderül, rossz a sátor külső ponyvájának cipzárja... Réka eléggé fázik, valószínűleg a kimerültség miatt. De később 3 cseh srác érkezik, akik szintén felverik a sátrukat, így ők lesznek a tábor-társaik. Mielőtt lefeküdnének, szóba elegyednek, velük együtt nézik a csillagos eget. Hosszú beszélgetés után 21 órától alvás.
Réka @ Szabó R. Zoltán
2016. február 17.