2. Hétfő:
Reggel 6 óra, Triglavszki Dom (2515 m)
Kora reggel a távolban felhők gyülekeznek, de még távolabb talán tisztulni látszik az ég. Ebből még bármi lehet… Ébredés után a két Zoli elhatározza, hogy megmássza a Triglav csúcsot (2864 m). Az én Zolimnak ez a harmadik útja ide, de N. Zoli számára az első ilyen próbatétel. Én ehhez túl fáradt, és betojt vagyok, Tündi is kidőlt, úgyhogy mi lányok ott maradunk a menedékháznál, a srácok pedig nekivágnak. Apró pontokként másznak a sziklafalon. Azt még látjuk, hogy a Kis-Triglav-ra felérnek, aztán a leereszkedő köd egyre jobban beborít mindent. Csak később tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen életemben először benne voltam egy felhőben… Bízunk benne, hogy a fiúk azért szerencsésen felérnek a Nagy-Triglavra (igen), és hogy a gomolygó maszlag ellenére azért valamit látni fognak onnan a magasból (nem). Addig sokat és jókat beszélgetünk az élet nagy dolgairól, miközben a párát a feltámadó szél befújja hozzánk; és még a szlovén hadsereg izmos kommandósait is láthatjuk alsógatyában.
A srácok kicsit elfáradva, de elégedetten térnek vissza hozzánk. Aztán tervezés. Minden másképp alakul, mint ahogyan terveztük! Tündi és N. Zoli ugyanarra mennek majd vissza, mint ahonnan jöttek, mi viszont találunk a térképen egy hosszabb, de (elvileg) nem annyira meredek levezető szakaszt. Hurrá, a rémálmaim (remélhetőleg) nem fognak valóra válni! Megbeszéljük, hogy másnap délután a Bohinyi-tóhoz értünk jönnek kocsival. Akkor ez „pihenős” nap lesz számunkra. Megyünk egy keveset, szinte csak lefelé, laza utakon…
Induláskor (11 óra) annyira csípős a hideg, hogy négy réteg van rajtam, és még így is vacogok. Sűrű tejfölben vágunk neki az útnak, kísérteties a táj, a környező sziklákon kívül minden ködbe vész, az orrunkig is épphogy látunk. A lejtős terepet még szoknom kell, a túrabotokkal sokat bénázok, a törmelékeken folyton megcsúszok.
A kezdeti lehangoltságomhoz az is hozzájárul, hogy bizony nem csak lefelé kell poroszkálnunk, hanem azért felfelé is, szerencsére keveset mászva, inkább csak gyalogolva. Utunk során néhány szakasz drótkötéllel biztosított, ezeket az akadályokat most még könnyebben veszem, mint tegnap. Fel sem kell vennem a klettersteig-szettet, csak kapaszkodom a drótba vagy a vasrudakba, és lépdelek a sziklákon.
A Dom Planikáig minden tök komor. Aztán kicsit tisztul a kép, a távolból birkák bégetnek, és nemsokára a semmiből feltűnik egy nyáj a meredek hegyoldalban. Kedves színfoltja utunknak egy olyan füves rét, ahol az arra járók a nevüket vagy valamilyen ábrát, jelképet raktak ki fehér kövekből. Mi is készítünk egy Réka-Zoli feliratot, szívvel.
Mire elkészülünk, elered az eső, de valahogy nem a szokásos, „De utálok bőrig ázni!” érzést váltja ki belőlem. Tudom, hogy menni kell, tudom, hogy ezt is meg kell tapasztalni. Főleg, hogy nem is szakad annyira… Esődzseki fel, aztán nagyon gyorsan polár alóla le, mert úgy érzem, megfulladok a fülledt műanyag alatt.
Könnyedén lépdelünk, és néhány óra alatt elérjük a következő menedékházat, a Koča na Dolicu-t. A táv: kb. 4-5 km, a szint: 400 m, főként lefelé. Ha tiszta és napos lenne az idő, innen tovább indulnánk, de a felhőkkel borított ég miatt úgy döntünk, itt szállunk meg. Jól is tesszük, hogy maradunk, mert a délután folyamán még többször elered az eső.
A házikó csupa magas hegység közé ékelt szűk völgyben épült. Külön érdekesség az állva pottyantós budi. A menedékház amúgy belül egész kulturált, a társalgó-ebédlőben pihenünk, beszélgetünk, tervezzük a másnapot, és megvacsorázunk: Zoli „goulasch és polenta” fantázianévre hallgató fogást, mely valójában pörkölt puliszkával, én pedig lekváros palacsintákat csokiöntettel. Zoli útinaplót ír, én már kókadozom, és 9 órára mindketten a „dormitory” (olcsóbb tömegszállás) szivacsán hajtjuk álomra fejünket.
 
Kedd:
Reggel 5 óra, Koča na Dolicu (2151 m)
A „halálos” utolsó nap, bár erről még mit sem sejtünk hajnali öt óra előtt, amikor két, csak két őrült van talpon a vidéken. Rajtunk kívül még mindenki alszik a házban, mi viszont nekivágunk, mert tudjuk, rengeteg út vár még ránk.
Nem túl jó ötlet bemelegítés nélkül rögtön felmászni egy hegyre. De hát mit csináljunk, ha egyből ott magasodik előttünk a Kanjavec, amire kötelező felkapaszkodni, hogy ha már itt vagyok a Júliai-Alpokban, legalább legyen egyetlen csúcs-élményem a túra során.
Nehéz a kezdet, sokat bénázok, a sziklák jéghidegek, 2300 méter magasban jól esik egy müzliszelet, hogy erőre kapjak. A sziklák tetejét már megvilágítja a felkelő nap fénye, oda kell feljutnunk kb. egy óra múlva. Nagyon távolinak tűnik még… Két félelmetes közjáték: az egyik egy ferde, fagyos hófolt, ahová a túrabot hegyét gyakorlatilag képtelenség beleszúrni. Zoli rutinosként előttem tapossa az utat, én a lábnyomaiba lépek, de a vége felé közeledve az egyiknél a bal lábam elkezd kicsúszni… Rettegek, hogy le fogok szánkázni a hegyoldalon, de a kedvesem értem nyúl, elkap, és magával ránt. Huh! A másik egy iszonyatosan meredek drótköteles szakasz, amire végül is karabineres biztosítás nélkül vállalkozok. Csak csodálkozom a merészségemen és az erőmön…
És megvan! 2015. július 14. reggel 7 óra – Kanjavec: 2568 méter. Életem legelső magashegyi csúcsa! Az élmény tényleg olyan, mint amilyennek képzelitek, csak szorozzátok meg százzal. Egyrészt, hogy igen, képes voltam rá, kitartottam és megcsináltam! Sikerélmény a köbön. Másrészt a látvány, ami elénk tárul. Tényleg fenn vagyunk a „világ tetején”. A Triglavon kívül a közelben nincs a miénknél nagyobb hegy, a távolban is csak néhány magasabb csúcs, a Jalovec vagy a Razor. Az alattunk húzódó völgy felett felhőtakaró. A messzeségben a Kamniki-Alpok és az osztrák határt jelző Karavankák, valamint az olasz Dolomitok. Amerre csak pörgünk-forgunk, mindenütt hatalmas, sziklás hegyek!
A csúcson érdekes szélfogó kisebb kövekből, – megértem, baromi hideg van fönt és metsző szél fütyül -, valamint a csúcs-könyv, amiben megörökítjük a nevünket. És természetesen csúcs-fotó is készül. Aztán irány lefelé. És le, és le, és le… Tulajdonképpen észak-déli irányban átszeljük a Júliai-Alpokat.
9 órakor kijutunk egy olyan elágazáshoz, ahol választhatunk: vagy fent egy gerincen megyünk tovább, vagy lent egy völgyben. A könnyebb út reménye és az alattunk látható tó ez utóbbi felé vonz minket. Előbb megreggelizünk egy sziklaperemen, és megcsodáljuk egy távolabbi menedékháznál, hogyan szállítja oda s el a különböző csomagokat egy helikopter. A keskeny ösvények és nagy távolságok miatt itt csakis ez az utas- és teherszállítási módszer jöhet szóba.
A völgybe leérve a tengerszemnél már áttérünk a nyárba, lekerülnek a pulcsik, és a lecipzározható gatyaszár. Innentől pólóban, rövidnadrágban és napszemüvegben haladunk tovább. Kristálytiszta, türkizkék és smaragdzöld tavak, dús alpesi rétek és karr-mezők mentén.
Lejjebb haladva már fenyvesek között visz az út, ahol szépek a színpompás virágok, de a pára fojtogató. Az előző napi eső miatt a sűrű növényzet szinte gőzölög, garantált a dzsungel-életérzés.
Déltájban érünk a Koča pri Triglavskih Jezerih (1685 m) nevű menedékházhoz, ahol turisták tömegének látványa fogad. Itt költjük el ebédünket, de nem időzhetünk túl sokat (pedig de jó volna a lábamnak egy hosszabb pihenő!), hiszen még 1000 (!) méter szintet kell megtennünk lefelé.
Nekem itt jön el a holtpont, amin nagyon nehezen tudok átlendülni. Nem javítják a hangulatomat az eső miatt iszonyatosan síkos kövek, amiken folyton megcsúszok, a sár, ami miatt a bakancsom talpa már nem tapad úgy a sziklákon, mint eddig, és a hatalmas lépéstávolságok. Kezem érezni a térd-izületeimet, és a helyzet innentől kezdve rohamosan romlik.
Azt hittem, leérve jobb érzés lesz a völgyben egyenesen haladni, de nem. Túl zárt, túl sötét és komor, túl buja, és nagyon-nagyon hosszú(nak tűnik). Zoli azzal próbál szórakoztatni, hogy felmászik egy függőleges sziklafalon egy hasadékhoz, de ez a mutatvány csak ideig-óráig vonja el a figyelmem a túra monotonitásáról és a testem fáradtságáról.
Fenyő- és sziklaóriások között lépdelünk. Aztán elérjük a legutolsó, nagyon durva szakaszt. Ami elég rövid, de iszonyatosan meredek. Sejtettük ezt, a térkép alapján, hogy nem lesz sétagalopp 1-2-3 km alatt 600-700 szintet megtenni lefelé. Alattunk hatalmas mély völgy tátong, vízesés moraját halljuk és a távolban meglátjuk a Bohinyi-tó csücskét is. Ott találkozunk majd Tündiékkel, valamikor száz év múlva…
Hatalmas szögben dőlő lejtők, óriási kövek, csúszós törmelék, folyamatos támaszkodás a túrabotokkal, sajgó térdek; néhol biztosított szakaszok, lejutás drótkötélbe vagy vasrudakba kapaszkodva. A vízeséshez vezető keresztút tövébe lerogyok, bármily szép is lehet, nekem nincs energiám odavánszorogni. Zoli elfut (!), én pihegek, és próbálok nem meghalni.
A vége lazább, erdei ösvény, levezetésképpen. Óriási megkönnyebbülés megpillantani a kocsit a parkolóban.
Az élet fura fintora: nem akartam megmászni a Triglavot (300 m fel), majd aznap lemászni az Aljazev Dom-hoz (1500 m le). Erre mi történt? A keddi táv: kb. 15-20 km, a szint 400 m felfelé, majd 1900 m lefelé!
Az úton hazafelé dübörgő fejfájás, összevissza fészkelődöm a hátsó ülésen, sehogy se bírom kinyújtani a lábamat, pedig a beállt térdeim miatt nagyon jólesne. A Balatonig végigalszom az utat, de alig pihentet, rémálmok hada, mászásról és zuhanásról.
Érkezés Szigetszentmiklósra éjjel fél 2-kor, hullafáradtan, de nagyon boldogan. Életem legelső igazi hegymászása véget ért.