Túra a Júliai-Alpokban
 
Életem egyik legjobb élménye!
Tudni kell, hogy egy hegymászó a szerelmem. Illetve egy olyan férfi, aki a barlangászat és az ipari alpinista munkák meg az ásatás mellett ideje nagy részét hegyi túrázással tölti. Mi eddig néhány kisebb kiránduláson (Balaton-felvidék, Aggtelek, Börzsöny) voltunk csak együtt (kettesben, gyerekekkel vagy barátokkal). Mostanra valósult meg egy nagy álmunk: közös hegymászás a Júliai-Alpokban! A cél a Triglav, Szlovénia legmagasabb hegycsúcsa. Neki 26 évnyi tapasztalattal (pl. a Mount Blanc) a háta mögött – nekem életemben legelőször.
Szombat:
Szigetszentmiklós, reggel 8 óra. Csomagjaink összepakolva az előszobában, hátizsákok, hálózsákok, polifoam-ok, bakancsok, túrabotok várják, hogy útra keljünk Szlovéniába. Megérkezik Tündi és N. Zoli, bepakolunk a kocsiba, és indulás fél 9-kor. Részben velük négyesben, részben kettesben fogjuk megtenni az utat. A magyar szakaszról még vannak némi emlékeim, de a szlovén határtól filmszakadás – elalszom, és csak akkor térek magamhoz, amikor már zöld hegyoldalak, friss alpesi legelők között, alagutakból ki-be visz az utunk.
Az első komolyabb megálló a Vrata-völgyben a Bistrica-patak, kellemes a hűs vize a nagy melegben. A Peričnik-vízeséshez felkapaszkodunk, jó kis bemelegítés a másnapi túrához. Hihetetlen, amilyen erővel zuhan alá ez a víztömeg 52 méterről! Már mellette „zuhanyozhatunk”, de mi mögé is beállunk – és csuromvizesek leszünk. Felmegyünk a kisebb vízeséshez is, ami „csak” 16 méteres. Félelmetes lepillantani a mélybe, ez meg a kitettség megtapasztalásához segít.
Igaz, hogy az Aljažev Dom környékén tilos a vadkempingezés, de mi elhatározzuk, hogy beállunk a parkolóba, és ott éjszakázunk hálózsákokban. Előtte vacsora, konzervbabot és olvadt csokit kanalazva csodáljuk a völgyet koszorúzó hegyeket. Izgalmas belegondolni, hogy másnap valahol ott leszünk fenn! A hegyek mögött komor fekete fellegek közelednek, a távolból villámok látszódnak és mennydörgés hallatszik. Kénytelenek vagyunk sátrat állítani.
Már épp nyugovóra térnénk, mikor odakintről zseblámpa fénye és a parkőr hangja riaszt. Először nagyon szigorú és 200 eurós bírsággal fenyeget. Kezdem puhítani, ekkor útlevelet kér, és 50 eurós kedvezményes büntit ajánl. Még jó, hogy tudok angolul, kidumálom magunkat, ígéretek teszek, hogy 10 percen belül eltakarodunk, és soha többé nem teszünk ilyen csúnya dolgot. Irány hát a közeli, tök kulturált menedékház tömegszállása, ahol fél 12 tájban hajtjuk nyugovóra a fejünket. Mélyen alszom, mint akit fejbe vágtak.
 
Vasárnap:
Reggel 5 óra, Šlajmerjev Dom (1015 m). Hűs a reggel, itt a hegyek között még alig pirkad; póló, aláöltözet (hosszúujjú felső) és kapucnis polár pulcsi. Hátunkon hátizsák, szerencsére Zoli viszi a nagyját, és csak egy kisebb csomagot. Azért ez is elég nehéz, benne 3 napi ivóviz, 3 napi élelem, némi ruha és tisztálkodó-szer. Tündi és N. Zoli később indulnak, ők a nehezebb, szinte végig drótköteles (Via Ferrata) útvonalon fognak felkapaszkodni a hegyre.
Mi a „lazább” utat választjuk, de már az első lankásabb emelkedő után lekerül rólam a felső két réteg. Pedig az kezdeti, nagyobb szakaszt végig az északi oldalon tesszük meg, árnyékban. Fenyvesek között, patakmeder mentén. Fölöttünk irdatlan magasságban a Júliai-Alpok csúcsai; szép lassan megvilágítja őket a felkelő Nap.
200 méter szint után bekapok egy müzli-szeletet, ami jól is jön, hogy erőt adjon, mert innentől következik a nehezebb szakasz. Nem is tudom, miért képzeltem azt, hogy végig csak gyalogolni fogunk, hiszen a „hegymászás” szóban benne van az, hogy „mászás”. Na, ebből nekem bőven kijut. Rendesen bennem van a para, mikor fel kell kapaszkodnom a sziklákon, alattam a feneketlen mélység.
Érzem, bizonytalan vagyok, az egyensúlyom nem túl nyerő, de sorra küzdöm le a félelmeimet. Ezek tulajdonképpen hullámokban törnek rám. Amikor belelendülök, egyre könnyebben megy, érzem magamban az erőt, már le is merek néha pillantani; máskor viszont megingok és elbizonytalanodom…
600 méter szint után ülünk le az utunk során található egyetlen padra, és költjük el reggelinket.
Kell is az erő, mert most jön az, amitől a legjobban tartok, a drótkötéllel biztosított szakasz. Rám kerül a klettersteig-szett, ami egy beülőből és egy biztosító-rendszerből áll. A fenekem alá erősítjük a hevedereket, ez fogna meg, ha esetleg megcsúszna kezem-lábam, és zuhanni kezdenék a szikláról. Mondjuk nem túl bíztató a kép, hogy ott lóg az ember ég és föld között… A két kötelet pedig karabinerekkel az oldalt lévő drótkötélhez kapcsolom. Így megyek felfelé:
mászás, oldalt kapaszkodás, sziklában, vasrúdban, amiben épp tudok, másik kézzel a karabinerek feltolása, és a közteseknél az átcsatolás. Most nem azért, de tök jól megy, nagyon tetszik nekem. Élvezem a bennem rejlő, és megmutatkozó erőt. Tuti el is megyek majd Csesznekre, a magyar Via Ferrátára!
Innentől kezdve több száz méternyi vegyes szakasz következik: hol lankásabb emelkedők, törmelékeken fel, túrabottal megtámaszkodva, hol konkrét mászás a sziklákon. Az 1000 métert fotóval ünnepeljük meg. Túl vagyunk az út kétharmadán! Pedig kábé ennyire lennék kalibrálva, mert innentől kezdve jönnek a nehézségek, a fokozatos elfáradás…
Ahogy egyre feljebb haladunk, egyre apróbb és csúszósabb a kőtörmelék. Ezt nagyon utálom, sokkal nehezebb rajta megmaradni, mint a sziklákra felmászni. A forrásnál jól esik a következő pihenő, a hűs víz, egy kis harapnivaló, és Zoli már biztat, hogy nemsokára a fennsíkon leszünk. Kell is a lelki segély, kezdek kidőlni.
A fennsíkra érve nem jár át a megkönnyebbültség érzése. Baromira tűz a nap, alattam karr-mező, azaz a természet elemei által szabdalt, töredezett kőtömbök. Azt hittem, innen már „csak” lazán felsétálunk a menedékházhoz, de nem: bizony jönnek újabb mászások, harántolások, még hófoltokon is át kell kelnünk. Az utolsó előtti 150 méter szint a legnehezebb. Imbolygok, tántorgok, alig látok már a fáradtságtól. „Megálljunk?”, kérdi Zoli, de hős-Réka azt mondja: „Ne!” Ezt még háromszor kérdezi meg, látva, hogy ugyan fogaimat összeszorítva megyek tovább, de alig állok a lábamon. Aztán szigorúan rám parancsol, hogy megállunk. Fél óra döglés: napozás, evés, biztató beszélgetés, míg kicsit erőre kapok. Főleg a lelkemnek van rá szüksége.
Minden a tudatban dől el. Tudom, hogy mindjárt vége, ezért az utolsó 150 méter szint, ha nem is sétagalopp, de sokkal lendületesebben megy. Pedig majdnem a legvége előtt újabb drótkötél vár ránk, ahol egyre rutinosabban kapcsolgatom magamat. A menedékház gonosz módon csak a legeslegvégén mutatja meg magát. 2 óra van, 9 órányi mászás után felérünk a tetőre, a Triglavszki Dom-hoz!
A táv: kb. 8-9 km, a szint 1500 m felfelé.
Lerogyás a padra, bakancs, zokni le, víz, ennivaló a hasamba; a hegytetőn helikopter-leszállópálya és kápolna, aztán eldobom magam, és szinte azonnal el is alszom a hegycsúcsok között, a ragyogó napsütésben.
Tündi és N. Zoli hullafáradtan fél 5 tájban érkezik meg. Az én Zolim addigra már ki is piheni magát, ezért míg mi elfoglaljuk a szobánkat (pici kis luk, két emeletesággyal), ő gyorsan elmegy, és begyűjt néhány hegycsúcsot. Mialatt felmászik három közelebbi csúcsra, mi beszélgetünk Tündiékkel, de én hamar kidőlök. Épphogy felriadok arra, hogy Zoli visszatért, aztán újra alvás, főként arról szóló rémálmokkal, hogy megbillenek egy sziklán és lezuhanok. Be vagyok szarva attól, hogy másnap azon az útvonalon kell visszamennem, ahol felmásztunk!