Az ember úgy gondolja, mivel a hegymászás megerőltető tevékenység, ezért sok energiát igényel, és ezt az energiát ennivalóval kell pótolni. És mivel a sok mozgástól lihegünk, izzadunk, sokat kell inni. Ez azért így nem igaz. Egyrészt, mert az ennivalónkat, innivalónkat nekünk magunknak kell vinnünk, jó, ha minél kevesebbet. Ezért amikor bevásároltunk, az volt a fontos, hogy minél könnyebb súlyú, de annál nagyobb energiát adó élelmiszereket válasszunk.
Másrészt teli hassal nem túl kellemes a mászás. Képzeljétek el, ha egy nagy adag nokedlis csirkepörkölt után még túráznotok kellene. Vagy úgy, ha a pocakotokban lötyögne egy liter víz. Úgyhogy bizony jó, ha az ember beosztja a tartalékait és viszonylag keveset eszik-iszik. De valahogy túra közben az én testem se kívánt túl sokat. A főbb, útközbeni étkezések során elég volt 1 szelet sajtos kenyér, almával vagy paprikával. Négy napig kitartott a fél kiló szeletelt magos, teljes kiőrlésű kenyér és a gouda sajt (még a 30 fokban se buggyant meg). Nasinak, rágcsálnivalónak mogyoró, mazsola, zabpelyhes keksz, müzliszelet…
Esténként aztán főztünk, első nap babfőzeléket (ez volt az egyetlen olyan konzerv a boltban, amibe nem raktak húst), a második nap zacskós tésztát sajtszósszal, a harmadikon pedig szintén zacskós zöldséglevest tésztával. Tudom, nem túl egészséges, viszont nagyon praktikus, a száraz kaja könnyű, és az esti hűsben jól esett a testünknek a belülről melegítő étel.
Ezekben a mészkőhegységekben a magasabb helyeken már sehol sem találni természetes vízforrást. Az utolsó lehetőségnél megtöltöttük a vizes-palackokat, és ezeket végig a hátunkon kellett cipelnünk. A menedékházakban minden csaphoz oda van írva, hogy „No voda”, azaz hogy nem ivóvíz folyik belőle. Hanem összegyűjtött esővíz meg hólé. Ez minket nem túlzottan zavart, a főzéshez simán ezt használtuk, úgyis felforraltuk.
A magashegyi időjárás nagyon csalóka! A pakolóban minket fenyegető vihar például végül teljesen elkerült minket. Amikor kérdeztük a menedékházban, milyen idő lesz, a nő csak mosolygott, és a vállát vonogatta: „Nálunk mindig nagyon változékony az időjárás.” Kösz… A nap sokszor szikrázóan süt, de minél magasabban van az ember, annál furább ez a meleg. Túra közben megsülünk, de amikor megállunk pihenni, vagy amikor felhő kerül a nap elé, máris rákívánkozik az emberre még egy réteg. A leégésre vigyázni kell, a magasban extrán tűz a nap, a világos sziklák és a hófoltok ezt még jobban felerősítik. A mi alapbarna bőrünk itt csoki-színűre változott.
Érdekes volt megfigyelni a növényzet változásait. 1000 méteres magasságról indultunk, ahol még fenyőerdők uralták a tájat. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk, mind alacsonyabb lett a növényzet, főként törpefenyők voltak a jellemzők (1600 métertől kb.). Az alpesi rétek színpompás kis virágai mindenfelé: vadmák, ciklámen, vadszegfű, szártalan bábakalács, farkasölő sisakvirág, kövirózsa, turbánliliom, rododendron… És egyszer láttunk egy csomó havasi gyopárt! 2000 méter magasságában elfogytak a fák, a virágok, már csak füvet találtunk. 2200-2300 méter fölött pedig nem maradt más, csak a kopár sziklák.
Furcsa, hogy ilyen magasságban mennyire kevés állat él meg. Látunk néhány kerge zergét, akik hihetetlen pózokban egyensúlyoztak a meredek sziklákon, és patáik nyomán a mélybe hullott a sok apró kő. Kétszer megmutatta nekünk magát az Alpok királya, a fenséges kőszáli kecske. A madárcsivitelés sokkal ritkább arrafelé, de a szemtelen havasi csókák a vendégháznál szinte a kezünkből akarták kiszedni az ennivalót. A mormotáknak csak az üregeiket láttuk, de egyszer egy kis homoki vipera kúszott át előttünk az ösvényen.
Azt már az eddigi kirándulásaink során megtapasztaltam, hogy valahogy nagyon eltérőek a fogalmaink Zolival. Amit ő laza sétának hív, az számomra nehéz túra. Itt is: részéről könnyű alpesi ösvény, ez valójában alig látható, és rosszul járható keskeny utacskát jelent. Kiépített lépcső – ez igazából hatalmas, alig megléphető, egymás fölött lévő köveket, sziklákat jelent. Biztosított szakasz – ez korántsem sugall biztonságot, hiszen drótkötelekről, vasrudakról, vaslépcsőkről van szó, ahol az ember többnyire a mélység fölött lebeg-lóg-kapaszkodik.
Érdekes, azt hittem, hogy sokkal, de sokkal rosszabbul fogom viselni az egészet testileg. Ugyan nagyon elfáradtam, de mégsem lett komolyabb izomlázam. Az első nap után, amikor csak felfelé másztunk, azt hittem, be fog állni a combom, a fenekem és a vádlim, de nem; inkább a hátamat-vállamat éreztem a húzódzkodás és a hátizsák miatt. Jól is esett utána a masszírozás.
Eddig azt hittem, lefelé menni sokkal könnyebb, mint felfelé – ezennel ezt visszavonom. No persze, egy enyhén lankás lejtőn valószínűleg igen, de nem ilyen meredek hegyoldalakon. A 1900 méter szint után (illetve már közben is) a térdem teljesen kikészült. A végére úgy közlekedtem a túrabotommal, mint egy rokkantnyugdíjas. Utána két napig nem tudtam leguggolni… A testem, főleg a lábam és a karom pedig tele van különböző, főként ismeretlen eredetű lila folttal, horzsolással, melyeknek minimum feléről fogalmam sincs, hogy keletkezhettek.
A tüdőm mindig az elindulások után szúrt, akkor lihegtem, ziháltam, de miután belendültem, ez elmúlt. Csak az utolsó száz métereknél jött elő újra, amikor már szinte csak támolyogtam. Sokakra hatással van az ekkora magasságkülönbség. Megfájdul a fejük, bedugul a fülük, vacakul érzik magukat… Meglepő, de ezek egyikét sem tapasztaltam, csak azt éreztem, mennyivel tisztább a levegő, könnyedebb a lélegzetvétel.
Csomó technikai fogás tanultam Zolitól. Hogy emelkedőnél a túrabottal ne magam elé támaszkodjak, hanem kicsit oldalt-hátul, magamat vele előre lendítve. Hogy a szálköveken nyugodtan lehet lépkedni, még ha marha ferdének is tűnnek, a bakancsom tényleg nem csúszott meg rajtuk, még lefelé menetben sem. Hogy a közepesen kicsi törmelék a legrosszabb, az apró, földdel kevert és a nagyobb nem csúszik annyira. Amúgy is, nyugodtan bele lehet ereszkedni, majd csak megállok. Ezt sokadik próbálkozásra mertem csak megcsinálni, és a századik megcsusszanás után álltam csak meg, hogy ne adjak ki halálsikolyt. Törmelékeken lehet oldalazva haladni, szálköveken az előre fordított bakancs a nyerő, enyhén rogyasztott lábbal. Hogy harántolásnál bármennyire is kedvezőbbnek tűnik ferdén rátámaszkodni a sziklákra, sokkal könnyebb egyenes testtel, állva közlekedni, az ujjaim hegyével épphogy csak érintve az oldalfalat. Rengeteg időbe telt, mire ezzel megpróbálkoztam, mert baromi félelmetes volt az alattam tátongó mélység.
Hiába volt nálunk mobiltelefon, ha térerő szinte sehol sincs. A tájékozódást mindenütt jól látható jelzések biztosították. A túrázók útvonalait mindenütt piros kör jelzi, de a bonyolultabb, kanyargósabb részeknél piros csík (oldalra, felfelé mutatva, vagy derékszögben behajlítva) mutatta, merre tovább. Az elágazásoknál útjelző táblák nyilakkal, a főbb útirányokat felirataival. De ezek a szlovénok baromi erősek és gyorsak lehetnek! A kiírt tájékoztató szintidőket soha sehol sem sikerül tartanunk, mindig minimum másfélszeresét kellett rászámolnunk. A legközelebbi menedékház a tábla szerint 2 óra 15 perc? Akkor tuti, hogy nekünk legalább 3 és fél, de inkább 4 órába fog telni az út.
Nagyon érdekes, hogy miféle emberekkel találkoztunk utunk során. Sokan közülük olyanok, hogy ha az utcán szembejönnének velem, meg nem mondanám, hogy ezek a magashegységekben túráznak. 70 éves bácsika, aki ugyan lassan, de biztosan egyensúlyoz lefelé a lejtőn. 60 éves hölgy, mosolyogva, magabiztosan, lihegés nélkül érkezve a menedékházhoz. Fiatal srác, aki futva suhan el mellettünk, mikor mi 1200 méteren vagyunk, és mire felszenvedem magamat 1600-ra, már lefelé száguld, véres combbal, gondolom a csúcsot már megjárva (és egyszer valószínűleg elzuhanva). Egyedül túrázó lányok, túrabottal kocogó férfiak… Ezek a hegymászók egy külön faj!
Főként hazai (szlovén) szót hall az ember, de voltak osztrákok, franciák, olaszok, szlovákok, lengyelek és horvátok, de persze találkoztunk magyarokkal is. Jól esett hazánkfiaival-lányaival váltani pár mondatot.
A következő cikk a lelkiekről fog szólni, a túra közben tapasztalt belső utazásomról.
 
2015. július 19.