Már három írásom született a szlovéniai hegymászásról, de mindegyik a túrának a fizikai részével, magával a mászással, a látnivalókkal foglalkozott. Arról viszont nem esett szó, mi zajlott le bennem legbelül. Hiszen egy ilyen eseménynél az ember komoly belső utazást is megtesz, ami legalább olyan fontos, mint az, hogy eljusson az Júliai-Alpok A pontjából a B-be.
Felkészülés! A túra előtt próbáltam valamennyire lelkileg felkészülni erre az egészre, de tudtam jól, hogy lesz egy csomó olyan helyzet, amit képtelenség előre kitalálni. Épp ezért nem jósolhattam meg, hogy bizonyos helyzetekre, érzetekre hogy fogok reagálni. Van, amikor valamire nagyon vágyunk, és a dolog mégsem úgy sül el, ahogyan vártuk. És van, amikor nagyon félünk valamitől, majd kiderül, hogy a félelmünk totálisan alaptalan volt. Engem számos ilyen tapasztalás ért utam során.
Erő! Hogy lehet valakiben ennyi tartalék? Ennyi erő? Hogy lehetetlennek tűnő feladatokat is meg tud oldani az ember? Én testileg különösképpen nem készültem erre a mászásra. Úgy véltem, csak elég lesz, hogy szinte naponta tornázok (bár az utóbbi időben a magazin készítése miatt ezt eléggé elhanyagoltam), és hogy feljárok ide a mi hegyünkre (ami igazából csak kis domb, csupán 80 m szint), sokszor telitömött hátizsákkal.
És a mentális felkészülés? A lelkierő? Már azt hiszem, az bőven elég hozzá, hogy ötször szültem… Hogy az elmúlt 18 évben 17szer költöztem… De életem folyamatos próbatételei, különösképpen az elmúlt év történései, a válás, az egyedül-maradás a gyerekekkel, az életmódom, a természethez való alkalmazkodás, a túlélés a nomád körülmények között öntudatlanul is felépítettek valami bennem, és szerintem annyira felkészítettek, hogy sikerrel vettem az akadályokat.
Szülés! Tulajdonképpen ezt az utat többször hasonlítottam magamban a szüléshez. Az eleje még szinte sétagalopp volt; éreztem, hogy erőfeszítést igényel, de viszonylag könnyen, mosolyogva bírtam. Aztán jöttek az első komolyabb próbatételek, az első megmászandó sziklák, első vasrudak, drótkötelek, első lepillantások a mélybe (mint az első komolyabb összehúzódások), és belém költözött a félelem. Vajon fogom ezt bírni? Persze tudtam, hogy bírni kell, hisz el kell jutni a célig, ami jelen esetben egy hegytető, szülés esetén pedig egy világra jövő kisbaba.
A vajúdás sokáig tart, de a szüléssel ellentétben egy túra, legalábbis a fizikai része kiszámíthatóbb. Tudom, mekkora szintet kell még megtenni, tudom, nagyjából milyen felszíni formák várnak még rám. Egy szülésnél mindig jöhetnek meglepetések, akár váratlan begyorsulás, akár elakadások, elhúzódások is. A hegymászásnál csak a testi tünetek vagy lelki megzuhanások okozhatnak csavart.
Aki szült, az tudja, hogy a vajúdás legvégén van egy szörnyű szakasz, amikor a fájások szinte percenként, egymást követve jönnek, amikor nincs egy perc szünet sem. Minden teljesen kilátástalannak tűnik, az ember legszívesebben visszacsinálná ezt az egészet, pedig hát egy szülésénél visszafordulni lehetetlen. És egy hegymászásnál sem érdemes. Ilyenkor majdnem teljes a testi-lelki összeomlás, a szinte feladás… Ez volt velem az utolsó előtti kb. 150-200 méter szintnél, amikor csak támolyogtam, és úgy éreztem, nem vagyok sem élő, sem holt.
Aztán jött a fordulópont: az utolsó pihenés és utána az utolsó nekilendülés, a végső 150 méter szint. Mint a szülésnél a kitolás. Látszik a cél közelsége, az ember erőre kap, tudja, hogy most kell a vésztartalékokat mozgósítani. És a vége: megérkezik a kisbaba, mi pedig eljutunk végre a célunkig, a menedékházhoz, vagy a hegycsúcshoz.
Tudat! Indulás előtt Zoli próbált engem néhány tanáccsal ellátni. Pl. hogy minden a tudatban dől el. Azt mondta, ha nem is mindegy a jó kondíció és a fizikai állóképesség, ennél viszont sokkal, de sokkal fontosabb a mentális állapot. A kitartás, legbelül, az erő, méghozzá nem is annyira a testi, mintsem a lelkierő. Ahogy mentem, mentem előre, sokat járt ez a mondat a fejemben: „Minden a tudatban dől el.” Ez sokat segített, hogy pillanatnyi rossz érzetekben, fájdalmakban, elkeseredésekben ne mélyüljek el, tovább tudjak haladni.
Előre! Tudtam, hogy egy ilyen túrán nem lehet visszafordulni. Persze lehet, de nem szabad! Mindig menni kell előre! Lehet, hogy lassan, lehet, hogy apró lépésekkel, de haladni kell, mindig a cél felé. Persze néhány pillanatra érdemes visszapillantani, megcsodálni a tájat a távolban, megdöbbenni, mekkora utat megtettünk már, és próbára téve magunkat, néha lepillantani a mélységbe is. De amúgy: csakis az előttünk álló feladatokra érdemes összpontosítani.
Micsoda tanítások ezek az életre! Zoli azt mondta, ha valaki spirituális megvilágosodásra vágyik, ő biztosan elvinné az illetőt egy hegymászásra. Egy meditációból, egy jógapózból bármikor gond nélkül ki lehet lépni, egy izzasztókunyhót is ott lehet hagyni, és fel lehet állni akármikor egy tűz mellől, ahol dobolunk. Egy hegyen ezt nem lehet megcsinálni.
Kitartás! Ha feladod, akkor mi van? Visszafordulsz és lemászol ott, ahol feljöttél? Az éjszakában? Vagy ott maradsz egy helyben, hisztizve, kiborulva? Rád esteledik… Sötétben vacogsz tovább a hidegtől és a félelemtől? Vihar közeledik… A hegyen néhány sziklamélyedésen kívül nincsenek fedezékek. Megvárod az első villámcsapást? Az utunk során több emléktáblát is láttunk – csupa olyan túrázóét, akikbe ott csapott bele a villám. Egy ilyen kitett hegy élő villám-vonzó, a drótkötelekről nem is beszélve… Esőben, viharban sincs más teendő, csak menni tovább, kitartóan…
Optimizmus! Mindig az előttünk álló feladatokat érdemes nézni. És mindenhez derűlátóan hozzáállni. Tudjuk, hogy valahol a messzeségben ott a cél, de ha azt mondogatjuk, hogy „Úristen, még 800 szint van hátra”, akkor az nem túl nyerő hozzáállás. Pesszimizmusnak nincs helye a hegyen (mint ahogyan az életben sem).
Csak optimistán érdemes ezt végigcsinálni. Én megkértem Zolit, hogy 100 méterenként mondja nekem a szinteket (a spéci órája ezt mutatja), és jó volt kimondani: „Már 200-at megtettünk.” vagy „Már az út felénél vagyunk.” és „Már csak 150 méter szint van hátra.”
Határok – korlátok… Amikor az emberből kiszakad, hogy: „Nem bírom tovább!”, akkor higgyétek el, onnantól még nagyon sokáig bírni fogja. A korlátainkat mi állítjuk saját magunknak az elménkben. A határaink nem kőbe vésettek, és rugalmasan tágíthatók. Ha hiszitek, ha nem, a határ a csillagos ég…
Hit! Az kiderült, hogy egyáltalán nem ismertem jól magamat. Nem tudtam jól felmérni, azaz teljesen alábecsültem a képességeimet. Zoli sokkal jobban megbízott bennem, mint én magamban. Amikor elindultunk, és először mondtam neki, hogy parázok, akkor azt válaszolta: „Én hiszek benned, Réka!” Ez a mondata belém égett, és kellő útravalóul szolgált, nemcsak a túrához, de egész életemre is.
Magam vagyok! Azt is megtanultam, hogy egy ilyen éles helyzetben igazából senkire nem számíthat az ember, csakis saját magára. Nekem kellett kitalálnom, ráéreznem, melyik a legjobb fogás, nekem kellett megkapaszkodnom, nekem kellett a lábamat kitámasztanom… Többször volt olyan helyzet, hogy Zoli, látván tétovázásomat vagy fáradtságomat, nyújtotta felém a kezét, én viszont mindig visszautasítottam, mondván: én magam akarom ezt az egészet megcsinálni! Csak az utolsó napon, amikor azt a bizonyos 1900 méter szintet tettük meg lefelé, és annak is csak a legvégén fordul elő párszor, hogy elfogadtam a segítő kezet. Mentségemre legyen mondva: akkorra már nagyon fájt a térdem… De amúgy szinte végig: egyedül!
Társ! Természetesen más szempontból viszont nem voltam egyedül. Mellettem állt (azaz többnyire előttem haladt) egy csodás vezető, egy csodás útitárs-élettárs. A nagyobb hátizsák az ő vállát nyomta, terheink nagy részét ő vitte. Én szinte „csak” a lelkieket cipeltem magamban. Ismerte az utat, a jelzéseket, nekem csak mennem kellett utána, leszegett fejjel, épp az előttem álló lépésekre összpontosítva. És követtem őt!
Követés! Igen, bármennyire is furcsán hangzik ma, amikor a feminizmus a nyerő, és az emancipáció az alap, hogy egy nő megy a férfi után. Követi. Ezt korábban annyira megalázónak tartottam. Mint azt is, ha egy nő felnéz a férjére. És igenis követem őt, és felnézek rá! Mert ez kölcsönös! És utána örömmel megyek, mert tudom, hogy jót akar, hogy boldoggá akar tenni. Hogy a célunk közös…
Bizalom! Ez is kulcsszó itt! Rábíznám vajon magamat 100 százalékban? Teljesen az ő kezébe helyezném az életemet? Egy hegymászáson ezek a kérdések élesben merülnek fel az emberben, és a túra után még határozottabban mondom ki a választ, hogy: „Igen!”
Kapcsolat! Egy ilyen közös túra egy kapcsolatnak lehet a (szakító) próbája is. Ilyenkor vagy még jobban beleszerelmesedhet az ember a másikba – vagy összeveszhet vele végérvényesen. A mi esetünkben az együtt töltött négy nap, a közös mászás csak megerősítette a kapcsolatunkat. Az összetartozás-érzet a végletekig fokozódott. Amúgy is az erőt, a megbízhatóságot, a határozottságot és a kitartást értékelem benne a legjobban (sok már egyéb, pl. jó humor, szexis vonzerő mellett). Ezek a jellembéli erényei ezen az úton még inkább megmutatkoztak.
Ritmus! Az útnak megvolt egyfajta sajátos ritmusa. Nagyon sokat beszélgettünk, az élet nagy dolgairól, de voltak olyan szakaszok, amikor néma csendben haladtunk sokáig. Kellettek is az ilyen váltások, kívülről befelé, a társam felől magam felé… Rég gondolkoztam ennyit életről és halálról!
Például arról: „Az élet él, és élni akar.” Ez a mondás sokszor ott visszhangzott a fejemben, amikor egy kopár szikla repedéseiben apró alpesi virágot láttam, vagy puszta fennsíkon szél-tépázta fenyőt.
Meg arról: Micsoda kicsiny porszemek vagyunk mi a világban! A hatalmas sziklaóriások mellett az ember apró törpének érzi magát. Mégis, minden kavicsnak megvan a maga szerepe a nagy egészben.
Elgondolkodtam az időről is: mennyi évszázad kell ahhoz, hogy kőből kavics aprózódjon, mennyi évezred, hogy azok a sziklák letörjenek és szétrepedjenek, és mennyi évmillió, hogy azok a hegyek kiemelkedjenek, és ott álljanak a mai helyükön!
És a változásról is: tudom, hogy a szél, a víz, a fagy mindent megváltoztat. Tudom, hogy ha legközelebb arra járok majd, nem ugyanazokon a sziklákon fogok járni. A kavicsok lezuhannak a mélybe, a köveket lekoptatják a túrabakancsok, a havasi gyopár, amit szagolgattam, elhervad, és tavasszal új nő majd a helyén. Minden változik… A lényeg mégis ugyanaz marad…
A hegymászós írásaim után megkaptam a kérdést egy barátnőmtől, hogy vajon ez az én igazi utam? Hogy a belső hangomra hallgatva tényleg tudok ezzel a mászással azonosulni? A válaszom az, hogy igen is, meg nem is. Tuti nem leszek profi hegymászó vagy barlangász, bár nagyon élveztem a túrát és a próbatétel is pont az én lelkemnek való volt. Nem teljesen azonosulok vele, de a maga helyén be fogom építeni az életembe.
Azt javasolta, engedjem, hogy teret kapjon az én igazi énem, mutassam meg a társamnak én is a világomat. Arra int, ne menjek el megint egy újabb szélsőségbe, maradjak az arany középúton. A helyzet az, hogy most, tanulva a múlt hibáiból, nagyon is odafigyelek erre. Nem fogom újra azt eljátszani, hogy önmagamat feladva totálisan idomulok a páromhoz. Hol ő mutatja meg nekem a világát, hol én neki az enyémet. Ez most nem egyoldalú, hanem kölcsönös. Ő is kap szeleteket az én életemből, én is az övéből, együtt fedezgetjük fel egymást, meg aztán megpróbáljuk a közös nevezőket is megtalálni.
De azért a biztosra mondatom, hogy lesz még sok ilyen hegymászás, ősszel tutira elmegyünk egy újabb túrára. Ki tudja, merre? Kárpátok? Tátra? Alpok? Vár a nagyvilág!
 
U.i.: De jó, hogy ez az írás pont a tízmilliószoros napon kívánkozott ki belőlem…
 
2015. július 20.