Zapodie jégbarlang árvize

A hatalmas fák némán, mozdulatlanul állnak a kora déli napsütésben. Fent a magasban szinte semmi sem rezzen, eltekintve a magasban köröző rétisastól. Lent a fák tövénél a szellő sem mozdul. Az óriás fák árnyékában nyugodt, mozdulatlan minden. Még a keskeny csapás is, mely odalent kanyarog, néma s elhagyatott.
 
Pedig nemrég kicsiny csapat taposta itt az évszázados erdei talajt. Az emberek azonban már továbbálltak, s elnémult, elcsendesedett az erdő. A tikkasztó meleg mindent áthat, beborít, elfed. Ragadós csápjaival behatol a legeldugottabb zugokba is.
Ám az erdőnek néhány pontja felől a meleg ellenére hűvös, frissítő levegő árad. Völgyek, töbrök mélyén sötét, titokzatos nyílások lehelnek hűvös párás légtömeget az erdő fái közé. Az egyik ilyen nyílás rejti a Bihar-hegység egyik legnagyobb barlangját, a Zapodie-jégbarlangot. Széles, tágas bejárata észrevétlenül simul be az erdő rejtekébe. A figyelmetlen turista könnyedén elmegy mellette anélkül, hogy észrevenné.
 
Ám az a kicsiny csapat, mely óvatosan araszol a fák között, egyenesen oda tart. Barlangászok ők, a Pizolit Barlangkutató Sportegyesület tagjai. Táborukat néhány kilométerre innen, a Glavoly-réten átfutó, kicsiny patak partján ütötték fel. Nem oly régen (előző nap) a Csodavár látványos csarnokait járták-úszták végig. Így most könnyebb, egyszerűbb, és főleg szárazabb barlangba szeretnének eljutni. Ezért esett a választás a Zapodie-jégbarlangra. Most az áhított cél előtt állva izgatott várakozás lesz úrrá rajtuk. A csapat vezetője, egy öreg róka, közel egy évtizeddel a háta mögött könnyedén, rutinosan készül fel a túrára, s ellenőrzi a világítást, rakja megfelelő sorrendbe a szükséges felszerelést. A túratársak, bár némelyik alig 1-2 éve járja a föld mélyét, hasonló begyakorlott mozdulatokkal készülnek fel a leszállásra. Nem sok idő telik el, s már készen is állnak a nagy kalandra. A meredeken lejtő, csúszós, bedőlt, és korhadó fatörzsek képezte akadálypálya még nem jelent komoly nehézséget, ám mégis óvatosan haladnak be a hűvös félhomályba. Itt még a világítást sem kell felkapcsolni, ugyanis elég fény hatol be a tágas bejárati nyíláson. Kicsit beljebb megjelenik az első jégfolt, először vékonyan, majd egyre vastagabban. Felszíne lyukacsos, olvadt, egyáltalán nem csúszik. Belefagyott kőtömbök, kisebb-nagyobb fatörzsek, ágak bonyolítják még a közlekedést. Néhol a befagyott fatörzseken is vékony jégkéreg feszül, s tompán csillog a gyenge halovány fényben. Egyértelmű, a hideg, és meleg állandó párharcának nyomai láthatók. A nappali meleg behatol a barlang bejáratán, megolvasztja a jeget, s vastag párával vonja be a falakat, s az ott élő vegetációt. Az est bekövetkeztével lehűl a levegő s a lecsöpögő víz, újra megfagy, csillogó, síkos, friss jégpáncéllal borítva az egyébként jól járható terepet.
 
A csapat óvatosan hatol egyre beljebb az egyre csúszósabb terepen. Lassan elmélyül a félhomály, s átadja helyét a teljes sötétségnek. Lámpák gyulladnak, s halvány narancsos fényű imbolygó árnyakkal töltik meg a csillogó jégvilágot. Víz csobog, halkan, elmosódott hangként hallatszik a vastag jégkéreg alól. Elől a lámpák ellenére is, az áthatolhatatlan sötét egyre mélyül. A lejtő meredeken esik. A csoport vezetője leteszi a baget egy befagyott fa mögé, kihúzza a benne lévő kötél végét, elindul visszafelé rögzítési pontot keresni. Néhány tíz méterrel feljebb meg is van. Ökölnyi lyuk a falban – fűzőlyuk – mellette fúrt nitt. Bekerül a nittfül, majd egy karabiner, s a fűzőlyukba heveder, egy másik karabiner, majd mindkettőt összekapcsolja a kötél végére kötött dupla perec csomóval. Ezután a kötelet feszesen tartva visszatér a hátrahagyott társaihoz, kik közben élénken társalogtak. Magára kapcsolja a baget, beköti az ereszkedő gépet, s lassan, szótlan elindul lefelé, jobbra-balra tekintgetve, s keresve az ereszkedő standot.
Kicsit lejjebb meg is van. Ős öreg kötélgyűrű lóg egy fűzőlyukból, a jéglejtő peremétől alig fél méterre. Téli, vastagabb jégnél biztos belefagy, így aligha biztonságos. Bekerül egy másik a régi mellé, mégpedig úgy, hogy az új gyűrű hosszabb, mint a régi. Így a régi kerül terhelésre, de elszakadás esetén alatta ott az új, biztonságos hevedergyűrű is. A kutató lassan, óvatosan terheli meg az ereszkedőstandot, amely halkan recsegni kezd, de tart, legalábbis pillanatnyilag. Gyorsan, csendes súrlódó neszt okozva siklik a feneketlennek tűnő mélységbe, amely pár perc és néhány méter után egy jéghasadék formájában véget is ér. Halk toccsanás jelzi az aljzat elérését. Mindkét falat szürkés-fehér nedves jégfal alkotja, melyeken apró vízerecskék csorognak le, s lent egyesülve kis patak formájában folytatják útjukat az ismeretlen felé. Erre tart most emberünk is a fal mellett elhelyezve a kötelet, ám az út véget ér, tömör sziklafal áthatolhatatlan akadályt képez. Kicsiny, szűk nyíláson keresztül tűnik el a halkan csobogó víz. A továbbjutás valahol fent van a tompán villódzó jégen túl, vagy afelett. Pár méterrel visszább keskenyebb a hasadék, talán mászható. Testét ékként használva befeszül a két jégfal közé, s lassan, lépésről lépésre halad egyre feljebb lábbal, s kézzel megragadva, megtámasztva minden apró jégdudort, jégcsapot és párkányt, pillanatnyi szünetet sem tartva, tudván, hogy minden apró pihenés a megcsúszás esélyét rejti magában. A lecsorgó vizek ronggyá áztatják, ám az erőfeszítéstől nem fázik. Apró párakígyók csavarodnak felfelé a nedvességtől a sötétre színeződött overál korcaiból. Nem sokkal később sűrű párafelhőbe burkolózik a teljes emberi alak, majd egy szűk nyílásban eltűnik, de csak pár pillanatra, majd újra felbukkan, ám a kötél egy szakasza biztos megosztásban, a nyílásban marad. Feljebb már könnyebb a haladás, már csak a tudat miatt is, hogy a lejjebb biztos ponton rögzített kötél megakadályozza az esetleges zuhanás végzetességét, ami valljuk be, egy jégfalon szükséges jégeszközök nélkül, igencsak valóságos veszély. Kicsit feljebb hirtelen véget ér a jégvilág, széles hasadék sárgásfehér mészkőfala veri vissza a karbidlámpa narancsos fényét. Jobb falán nittbe rögzített kötél húzódik, majd tűnik el balra, és jobbra is. A vezető csendesen elmosolyodik, a csehek, jut eszébe, megcsóválja a fejét. Rögzíti a kötelet, majd ráakasztja a baget a karabinerre. Jelez a társainak, hogy jöhetnek, majd elindul jobbra, hogy kiderítse, merre jöttek a csehek. Nem kell túl sokat mennie, hogy megtalálja a nyilvánvaló és lényegesen egyszerűbb utat. Hiába, aki régóta jár barlangba, először mindig lefelé tart, s ha ott elfogy a lehetőség, akkor néz körül a feje felett is. Rögzíti magában a tanulságot, majd visszatér. Időközben az első kutatótárs megérkezett. Váltanak néhány szót, majd immár párosban folytatják az utat, miután jeleztek, hogy ismét szabad a pálya. A folytatás szűk, keskeny, kanyargós meander, alján kicsiny erecske csordogál az olvadozó jég emlékeként. Itt ugyanis már nyoma sincs a jéghideggé dermedt, nedves őselemnek. Éles, csipkékkel tarkázott, néhol gömbölyített, szürkésfehér falak között halad egymás után a két kutató, egyre beljebb a hideg sziklavilágba. Nemsokára kicsiny termecskébe érnek, ahol cuccaikat lerakva bevárják a többieket. Bő húsz perc múlva együtt a teljes társaság. Kényelmesen összeszedelőzködnek, s indulnak tovább az ismeretlen felé. A járat előbb tágas, majd egyre szűkül, végén keskeny, magas meanderben járnak. Több kisebb-nagyobb letörésen, tereplépcsőn másznak egyre lejjebb. Egy nagyobb, közel hat méter mély letörés azonban lelassítja a haladás sebességét, ám mivel elég szűk a járatszelvény, traverzálással leküzdhető. Az egyik ilyen akadálynál a hátsó ember halk, de valahogy furcsa, mégis ismerős zajra figyel fel. Próbál szólni a vezetőnek az észrevételéről, ám a hangja nem jut el a célszemélyhez. Elvész valahol útközben, elnyomja az aljzaton csorgó víz, az emberek zaja. Közben lassan lejut mindenki, már csak az utolsó ember van fent a szakadék peremén. Ő azonban ahelyett, hogy lemászna, visszafelé figyel, majd leszól a szakadék alján, biztosítási célból ott várakozó vezetőnek.
- Jönnek mögöttünk – mondja. A célszemély felpillant, de mielőtt tekintetével elérné a felette szólót, furcsaságra lesz figyelmes. A korábban békésen, csendesen csordogáló erecske most apró és nagyobb faleveleket, hordalékot sodor magával. Felpillant:
- Gyorsan lefelé! – kiált rá az utolsó versenyzőre, mielőtt az, bármit mondhatna. Nem kell kétszer szólni, a korábban hallott gyenge zaj tizedmásodpercek alatt erősödik. A legény szinte leugrik a hat méteres mélységbe alig-alig fékezve testével a súrlódás erejét. Még le sem ért, mire a zaj fülsértő zúgássá erősödik, s a szakadék peremén hatalmas vízfal jelenik meg, majd zúdul alá, mindent elsöprő erővel. Ugyanebben a pillanatban a vezető elkapja a társát, s úgy rántja félre, hogy közben maga oldalra vetődik, majd négykézláb kúszva-mászva igyekeznek minél magasabbra, a kicsiny termecskében. Fél szemmel észlelik, hogy ugyan ezt teszik szerencsére a csapat többi tagjai is, igaz, ők nem négykézláb, hanem állva, és futva tartanak a termecske magas pontjára. A vízár időközben hatalmas robajjal csapódik a kövezetnek, majd fröccsen fel, betakarva az eszeveszett sebességgel a háttérbe eljutni próbáló vezetőt és túratársát.
De ez szerencsére "csak" a széle, a víz nagy része bömbölve hömpölyög tovább a barlangterem átellenes végében folytatódó járatba, tisztára mosva és elsöpörve mindent, ami az útjába kerül. A kis csapat fellélegezve nézi a habzó áradatot, a döbbenettől alig tudnak megszólalni. Mikor megjön a hangjuk, egyikőjük benyögi:
- Ezt megúsztuk.
- Egyelőre – teszi hozzá a vezető.
- Ne feledjétek, egy szifon van nem túl messze előttünk. Nem tudom mennyire szűk, s visszaduzzasztja-e a vizet, illetve ha igen, mennyire.
Súlyos csend telepedett a társaságra, valamennyi szempár a zúgó víztömegre tapadt, figyelve a legkisebb, visszaduzzadásra utaló jelre. Ennek azonban egyelőre, és szerencsére semmi nyoma nincs, viszont döbbenetes látni micsoda mennyiségű hordalékot visz magával a víz. Öklömnyi, s emberfejnyi kövek pattogtak tova, levelek, ágak, gallyak, s kisebb fák bukkantak elő s tűntek el az őrült kavargásban. Egy majd derékvastagságú fatörzs akad meg keresztbe fordulva a járatban, majd pár pillanattal később hangos reccsenéssel roppan ketté és tűnik el a járatban. Elképzelni is szörnyű, mi lett volna, ha kicsit korábban jön a víz, vagy a csapat halad lassabban. Semmi esélyük nem lett volna a túlélésre. Ez a felismerés egy időre újra elcsendesíti a társaságot. Kis idő múlva egyikük megszólal:
- Vajon mi lehet a csehekkel? Ők előttünk mentek le. – teszi hozzá.
Pillanatnyi csend után a vezető ad választ.
- Szerintem jól vannak! – Majd hozzá teszi:
- Ők jóval előttünk lementek, s minden bizonnyal a főágban járnak valahol, az viszont tágas folyosó, tele nagy teremmel. Van hova elhúzódni, ha jön a víz. Inkább a visszajutás okozhat nekik problémát, ugyanis ha bezáródik a szifon, akár napokig is kénytelenek lent maradni.
Ezen ismét elrágódott a társaság, miközben a vezető elkezdte körbejárni, s átvizsgálni a termet. Nem tartott sokáig, hogy kiderüljön, ha visszaduzzad a víz, bizony csapdában vannak. A legmagasabb pont az a kis hasadék, ahol per pillanat is tartózkodnak. Nincs se járat, se kürtő, amin keresztül feljebb lehetne jutni. Az egyetlen megoldás árral szemben visszamászni a hat méteres falon, ez azonban víz nélkül sem könnyű feladat. Csalódottan foglal helyet társai körében. Beszélgetve várják az idő múlását, illetve a vízár apadását, vagy legalább megfogyatkozását. Ám sem a víz, sem az idő nem akar fogyni. A percek óráknak, az órák napoknak tűnnek, az átázott overálokban lassan kihűl a testük. Előbb csak borzongnak, majd nemsokára didergés lesz belőle. Közben bármilyen lassan is, de csak eljön a délután. Időközben fogy az a kis rágcsálnivaló, amit ki-ki a túra végére hozott magával. Ez nem volt valami sok, hiszen rövid, light-os, kényelmes túrára készült mindenki. Ezek a nasik némileg enyhítettek a fázáson, ám ez a könnyebbség nem tartott sokáig. Kis idő múlva újra összekoccantak a fogak, s a hideg belemart a bőrbe. Már nem segített semmi. Hiába a testmozgás, a mindent átható hideg erősebb, s lassan a csapat valamennyi tagját legyűri. Hosszú idő elteltével enyhe vízcsökkenés tapasztalható, s ezzel némi remény is, hogy elhagyják szorult helyzetüket. A vezető hosszan figyeli a lezúduló víztömeget, s mivel a víz tisztának, nagyobb hordaléktól mentesnek tűnik, úgy dönt, érdemes egy felmászással megpróbálkozni. Óvatosan lép bele a vízbe, s próbálgatja az erejét. Nagyon erős, szinte azonnal elsodorja a lábát. Keményen beletapos a szemben lévő sziklába, a két fal közé, s traverzálva próbál feljebb jutni. Ám a víz sodra túl erős, csak hajszálon múlik, hogy vissza nem sodorja, így némi segítséggel inkább visszamászik.
- Még sok a víz – mondja – Várnunk kell.
Így hát újra várakozó álláspontra helyezkednek, s immár bizakodva, hangos trécseléssel ütik el az időt, ami így sokkal gyorsabban telik. Bő óra vacogással teli várakozás közben a víz láthatóan fokozatosan csökken, így a kis csapat felkerekedik, s némi természetes zuhannyal fűszerezve egyenként sikeresen leküzdve az akadályt, elindulnak kifelé. Útközben új akadálypálya nehezíti az útjukat, frissen behordott fadarabok, s kisebb-nagyobb kövek hevernek szerte szét. Ám a köteles szakasz előtt már változatlan a táj. Elhagyva és kiszerelve a kötélpályát, a bejárati száda baloldalán újonnan keletkezett patak mellett érnek a felszínre.
A táborba visszaérve tudják meg a hátra maradt csapattársaktól, hogy alig fél órás felhőszakadás okozott odalent szorult perceket.
 
Ui: A lent ragadt csehek csak másnap délután tudtak a felszínre jönni, úgy, hogy víz alatt átúszták a teljesen elzáródott szifont....