Népes társaság vonul Észak-Afrika homokdűnéi között hosszan, kisebb csoportokra szétszakadozott oszlopokban. Merzuga homokdűnéi mozdulatlanul állnak a tikkasztó napsütésben felszínüket nem borzolja a legkisebb szellő sem. Csupán az emberek zaja, s taposása hallatszik a néma halmok között. Kalandtúrázók ők, melyek az éppen aktuális túracéljuk felé, a térség legmagasabb pontjára tartanak, hogy onnan szemléljék meg a minden bizonnyal gyönyörű szaharai naplementét. A fehéren izzó napkorong még elég magasan van a homokdűnék felett, de lassan határozottan közelít a horizont felé. A társaság közben megkezdte felkapaszkodását a 80-120 méter magas dombtetőre, melynek csúszós oldalában nincsen könnyű dolguk. Minden lépéssel 30-40 cm-t csúsznak vissza a puha homokon. Az eddig is szétszakadozott oszlop most még inkább elnyúlik, s bár a társaság eleje már a tetőn áll addig a vége alig tart az egyharmadánál. Azonban bő félóra múlva valamennyien fent lihegnek a dombtetőn, s forró vízzel próbálja magukat sikertelenül hűsíteni, majd kényelmesen elhelyezkedve a dombperemén egymással trécselve, s nevetgélve várják a sivatagi színjátékot. Ám annak még nem jött el az ideje. Érdekes módon a lassan alászálló Nap szürkülni kezd. Még arasznyira van a horizont felett, valahogy a fénye mégsem érvényesül. Szép kontrasztos fény-árnyjáték helyett halovány árnyak ereszkednek a fakó sárga buckákra. A naplemente elmarad, északról egy szürke folt emelkedik, s lassan fokozatosan testet ölt. A csoport nagy része észre sem veszi a jelenséget, élénken tárgyalják meg az éppen aktuális problémáikat. A levegő továbbra sem mozdul, így a látványt érzékelő ember, csupán találgatja, mi lehet az a szürke fal, amely immár a Napot is egyre jobban beárnyékolja, s mind mélyebb szürkeségbe taszítja a máskor aranysárga sivatagot. Még jó néhány percbe telt, mire a figyelmesebbek rájöttek mit is látnak valójában. Homokvihar fala emelkedik, nem is oly messze északon, s félelmetes sebességgel ölt alakot, s tart a társaság felé. A Nap időközben teljesen eltűnik, s szürke porfelhő uralja a horizontot. A vezetők riasztására szedelőzködik a társaság, s indul a biztonságot jelentő Merzuga oázisa felé. Ám egyesek nem veszik komolyan a helyzetet, s egyáltalán nem sietnek, pedig az első homokszemcsék finom por formájában már el is érték a társaságot. Ez azért némi sietségre ösztönözte a lemaradókat is. Szerencsére az oázis vályogból tapasztott, lapos tetejű négyzetes házai alig másfél km-re vannak így a leglassabbak is, némi porral beterítve, de sikeresen érik el a menedéket. Odabent aztán már nem is foglalkoztak a természeti jelenséggel. Igaz erről a házigazdák is gondoskodtak, dob esttel, fokozzák hangulat varázsát, némi helyi specialitással fűszerezett vacsorával kombinálva. Halovány fények, fokozott keleti hangzavar a szűk térben tényleg hatásos. Odakint a szél süvöltve hozza, s viszi a port, s nagyobb szemcséjű homokot. Néhány kíváncsibb látogató a helyiek figyelmeztetése ellenére kimerészkedik, közelebbi tapasztalatot gyűjteni a szaharai homokviharokról, ám a szelek szárnyán érkező, nagy sebességgel száguldó, éles homok szemcsék hamar elveszik mindenki kedvét a túlzott kíváncsiskodástól. Sok idő nincs is a kíváncsiskodásra, ugyanis a homokvihar, ahogy érkezett, olyan sebességgel távozik is. Alig 1 óra múlva kitisztul a levegő, s felszikráznak a sivatag felett a csillagok, s hatalmas holdtányér kékes fénnyel ragyogja be a sápadt homokdűnéket. Ezt azonban csupán néhányan érzékelik. A többség odabent a fülledt, füstös zajos helyiségben folytatja a bulizást. Néhányan azonban már megágyaznak fent a lapos tetőn, s közben annak mellvédje mögül csodálják a sivatag éjszakai csendjét, magányát. Nemsokára eljön az alvás ideje is, hiszen ha már a naplemente elmaradt, akkor legalább e csodás égitest ébredését érdemes megcsodálni.
 
Kora hajnalban még az alvó ház némaságban egy alak hagyja el azt, s tűnik el a homokbuckák félhomályában. Nem sokkal később magányos sziluett halad gyors léptekkel felfelé a szél által tisztára sepert homokdűne gerincén. Alakja élesen rajzolódik ki a tiszta fehér háttér előtt. Felérve a dombtetőre megáll, s nézi a keleti horizontot, amelyen most még csak sárga csík jelzi a napfelkeltét. Az ég alja lassan bíborrá vált, mintha szégyellné magát a figyelő tekintet előtt. Nem kell sok idő, hogy a vékony, fehér korong széle megjelenjen a látóhatár peremén. Percről percre egyre több látszik, s ezzel együtt nő a fény a világosság, amely elárasztja a sivatagot. A korábban kellemesen hűvös, szinte csípős levegő egyre melegszik. Mire az izzó égitest teljes pompájában és formájában kiemelkedik a dűnék mögül, már kifejezetten meleg van. A dombtetőn ülő alak feláll, leporolja ruháját, s lehajtott fejjel elgondolkozva indul vissza az oázis felé. Bár sietnie kellene, hiszen jócskán behatolt a sivatagba (nem akart senkivel találkozni, ennek ellenére mégis magányosan vagy kettesével sétáló alakok tűnnek fel a dombok között ) és jó félóra mire visszatér, mégsem siet. Az előző este megbeszélt 8 órai indulás úgysem lesz tartva. És valóban, mikor feltűnik az oázis apró háza, a mellette álldogáló busznál még semmi mozgás. Így hirtelen vargabetűvel besétál a közelben lévő sivatagi homokkal félig eltemetett pálmaligetbe. Kidőlt és félig kidőlt pálmák, a szél és a homok szorításában senyvedő növényzet, homokkal lepett ruhadarabok, félig eltemetődött rozsdás kerékpár váz (törött, szakadt küllők merednek az égnek) félig bedőlt ház romjai, s egyéb használati tárgyak szerteszét. Az alak fordul, s másik „úton” igyekszik elhagyni az enyészet színhelyét. Ám az egyik fa roncs tövében fehéren csillan valami. Közelebb lép, s tükörfényesre csiszolódott kecske koponyára pillant, amely félig homokba temetődve, intőjelként figyelmezteti az arra járót az örök igazságra…..”semmi sem biztos, csak a halál!”