Sátortábor emelkedik lassan Tinrhir-oázisában. A máskor minden bizonnyal csendes, olyakor kihalt térség most zsibongástól hangos. A marokkói kalandtúra következő állomása táborozás az oázisban. Minden bizonnyal jó program az utca emberének, akik a kalandtúrák „mint új divat” lázában égnek. Tény, hogy hasznosabb, mint valahol punnyadni, s süttetni magunkat a napon. Én azonban nem ehhez szoktam. Már jó ideje buzog, feszül bennem a felgyülemlett energia, mozgási vágy. Ennek ellenére viszonylag nyugodtan ülök a sátram előtt, s kelletlenül rágom és nyelem a babkonzerv íztelen falatjait, közben nézem hol is vagyok. Egy magas mozdulatlanul álló pálma árnyékában áll a sátor. Közelben rakott kőfalakkal elválasztott parcellák, néhány vályoggal tapasztott lapos tetejű ház, szőlő lugas, némi veteményes, mögötte öntözőcsatorna. Távolabb kicsiny pálmaerdő, felette magas, meredek vöröses sziklafal. Hoppá, a sziklafal nézem a formáit, köveit s próbálom megbecsülni a nehézségét, ami ebből a távolból igen nehéz. Lassan érik, de annál erősebb a gondolat, hogy meg kell néznem közelebbről is azt a sziklát. A gondolatot tett követi s gyorsan befalom a maradék ételt. Viszont mindenekelőtt, meg kell győznöm a túravezetőket, hogy jobb nekik, ha elengednek. Hogy biztosra menjek, mindjárt taktikáznom kell. Felkapom a fotós táskát, ki a felesleges objektíveket, s egyéb tartozékokat, csupán az alap szettet hagyom bent. A megüresedett helyre becsúsztatok ½ liter vizet és egy zacskó savanyú cukrot, majd vállamra véve a táskát odasétálok a túravezetők sátrához, akik éppen a vacsorakészítéssel foglalatoskodnak.
- Jó étvágyat! Mi az esti program? – kérdem, hanyagul megállva előttük.
- Szabadon választott – hangzik a felelet. Elmosolyodom.
- Szuper! Akkor elmegyek egy kicsit bóklászni, oda fel. – böktem a szikla irányába.
- Az erdőbe? – kérdezte Zoli.
- Igen, meg azon túl is, s ha nem túl nehéz, fel a sziklára. – válaszoltam nyugodtan. – Nem jöttök? – tettem hozzá. – Bár elég messze van, ráadásul itt ez a sok ember, biztos van dolgotok. – Adtam meg a kibúvót és a feleletet.
Hosszas hallgatás a válasz.
- Jobb lenne, ha Te sem mennél. – mondta Sly.
- Nem is megyek, csak ha nem bonyolult. – válaszoltam.
Újabb hallgatás, s tanácstalanul néznek össze. Magamban kajánul somolygok, jó kis túravezetők nem tudják kezelni a helyzetet. Leguggolok velük szembe, de a fotóstáskát nem veszem le.
- Figyeljetek srácok, s lányka! – nézek a csoport nő tagjának szemébe, majd utána a többiekébe is. – Nem lesz semmi baj, régóta mászok hegyet, s barlangászom, pontosan tudom, mit bírok, s mit nem. Ne aggódjatok!
Újabb hosszas hallgatás, már kezd kínos lenni. Várok. Tudom, nem tudnak itt tartani, de azt sem mondhatják, hogy menjek, hiszen az ő felelősségük. Végül Zoli szólalt meg (ő a legrugalmasabb, leglazább).
- De vigyázz magadra, a többiek érdekében is!
- Ez természetes. – válaszolom, széles mosoly kíséretében.
- Ha visszaértél, keress meg! – szúrja be Sly.
- Ok! – Köszi, sziasztok! – állok fel, s indulok a bejárat felé.
Gyors nyugodt léptekkel hagyom el a tábort, mielőtt valamelyiküknek eszébe jut valami, például egy helyi vezetőt a nyakamba akasztani. Szerencsére ez eszükbe sem jutott, pedig ez lett volna az ő szempontjukból az egyetlen biztonságos megoldás. A kerítés mentén végighaladva, immár kívülről visszatekintek s odaköszönök. Kényszeredetten fogadják a köszönésem, de ezzel én már nem foglalkozom. Sebesen vágok át a pálmaerdőn, bár először járok ilyen helyen most nem ez a cél, így csak futólag pillantok körbe. Majd visszafelé jobban körülnézek, döntöm el. Az erdő szélén cserjés, mögötte öntöző csatorna. A bokrok között átcsusszanok néhány karcolás árán, a csatorna csak 1,5 méter széles így átugrok rajta. Tovább megyek az egyre gyérebb növényzettel borított félsivatagos tájon. Ahogy közeledek a szikla kiszemelt szakaszához, ami egy előreugró pillér, meglepődve állapítom meg, hogy alig találok kőtörmeléket. Pedig ezen a talajon viszonylag nagy a hőingadozás, így elvileg az ezzel járó kőzetpusztulásnak is jelen kéne lennie. Annál jobb, legalább nem omlós anyagon fogok mászni. Még bő 15 perces gyaloglás, s a sziklafal lábánál állok. Nézek fel az első sziklafelszökésre 10-12 méter magas II-es nehézség. Megfogom a sziklát, kellemesen meleg, nekiindulok. 6-7 könnyed lépés, fogás, s már túl is vagyok a felén. Haladok tovább, s néhány perccel később könnyed mozdulattal lépek a tetejére. Széles, bő 2 méteres párkányon találom magam. Előttem könnyű, 60°-os meredekségű szikla, 2-3 méteres tereplépcsőkkel, kényelmes, stabil fogásokkal. Lassan, de könnyedén haladok előre, s egyre feljebb. Egy tágasabb, kb. 5 méter széles párkányon megállok szusszanni. Iszom egy korty vizet, s visszanézek a megtett útra. Már közel 100 méteres szintkülönbség van alattam. Lent jól látszik az oázis mélyén rejtőző sátortábor. Keresem a sátram, s meg is találom. Kicsi, kék Hannah sátor. Tőle nem messze kicsiny alakok gyülekeznek. Ez kisebb csoport mozdulatlanul áll. Nem hiszem, hogy engem néznének. Valószínűleg beszélgetnek. Újra a sziklafalat nézem, innen már nehezebbnek tűnik, 80-90°-os, csak néhol egy-egy könnyebb, de az is II-es szakasz. Próbálom megtervezni az utam, de nehezen megy. Bármelyik variánst követem végig fel a tekintetemmel mindegyikbe akad az eddigieknél jóval nehezebb szakasz. Tényleg nem akarok kockáztatni, de a célom is szeretném elérni, annál inkább, mert odafent reményeim szerint széles, lapos fennsíkot találok, amelybe mélyen bevágódott az egykori folyómeder, minek tágasabb kiszögellése a táborhelyünket adó oázis. szép naplementét gyanítok. A szikla, melyen jelenleg tanácstalanul tépelődöm, K-i irányban fekszik, a délutáni nap sugara már csak a felső harmadát süti meg. Hirtelen ötlet hatása elindulok a párkányon jobbra, közben nézem a sziklát, hátha ott találok egyszerűbb útvonalat. Aztán egy hosszanti bevágódásra leszek figyelmes, amely tőlem jobbra kezdődik, ám a párkányig nem ér le, felette mintegy 4 méterrel indul, s feljebb, a tetejét nem látom innen. Próbálok még jobban araszolni, de az eddigi szélesebb párkány lassan beleolvad a falba. Ennek ellenére úgy tűnik a vége közvetlen, a szirt tetejére vezet. Azt hiszem, érdemes lenne megpróbálni. Próbálok még jobbra harántolni, hogy a bevágódáshoz minél közelebb jussak, de a párkány a párkánynak itt a vége. Nincs más hátra, innen kell indulnom. Tőlem jobbra kicsiny, de stabil lépést találok. Fellépek, van jó fogás is, így stabilan állva keresem a következőt. Megvan, apró repedés közvetlen előttem belefogok, jónak tűnik, bár kicsi. Feljebb, azonban sima a szikla. Nézelődök jobbra, és balra. Végre egészen jobbra kényelmes kőnyelvet találok, alatta széles kőbütyköt, ami kiváló lépés. Áthelyezem a testsúlyom a ballábamra, s jobbal kinyúlok, s megtámasztom magam. Fogást váltok a repedésben is, jobb kezemmel megfogom a kőnyelvet. De jó! Áthúzom magam, s ezáltal, bő fél méterrel magasabbra jutottam, már csak 2 métert kell leküzdeni, s a jóval kényelmesebb bevágódásnál vagyok. Felettem tisztán látszik a kívánt tereptárgy, melynek jó része árnyékba burkolódik. Ám felettem csupán apró repedéseket találok. Nincs más hátra, tovább kell indulnom. Próbálgatom a réseket. Mindegyik kicsi. Végre találok egyet, ami elegendő. Felette egy másik is annak tűnik. Felhúzom magam, s rálépek a kőnyelv tetejére, de megcsúszik a lábam. Beljebb lépek, talán itt jó, s közben belefogok a felső résbe. Bal lábbal egy kicsiny dudoron támaszkodom. Próbálom elosztani a testsúlyom, hogy egyik végtagom se terheljem túl, ezáltal ne fáradjon el túl hamar. Feljebb araszolok, szinte teljesen a sziklához simulva, hasonlóan pici résekbe fogva és támaszkodva. Teljes figyelemmel az előttem álló feladatra koncentrálok. Tudom, nincs hibalehetőség. Újra feljebb nyúlok, ezúttal keskeny, függőleges hasadékot találok, nem olyan jó, de nincs más. Ökölbe szorítom a kezem így beszorul a résbe. Lassan terhelek rá. Az érdes kőzet apró szemcséi belemarnak a bőrömbe, az eredmény, égő fájdalom, melynek következtében kapkodóvá válnak a mozdulataim. Szerencsére a másik kezemmel felnyúlva elértem a falszakasz éles, felső peremét. Lábammal megtámasztom magam, kiszabadítom a másik kezem a résből, felnyúlok, megragadom a peremet, s lábbal segítve felhúzom magam. Fent szerencsére kényelmes párkány, így kifújhatom magam. A kézfejemen durva horzsolás, kissé sajog, de nem vésze, így nem foglalkozom vele többet. Nem igazán tudok pihenni. Izgat a folytatás, ugyanis ha nem találok járható utat, komoly csávába kerültem, mert az előbb kimászott szakasz visszafelé komoly problémát okozhat. Így hát nézem a bevágódást. Az alja szűk, de feljebb egyre tágul, s egyre mélyebb. Nekivágok. Az első pár lépés viszonylag könnyű, szinte lépcsőzetes a szikla. A repedés mintegy 30 cm mély, 15-20 cm széles, szükség esetén be tudom szorítani az egyik lábam, de erre most még nincsen szükség. Feljebb tágul a repedés, s a lépcsőzetes jelleg is eltűnik, viszont a résben továbbra is tagolt marad, így féloldalasan befeszülök a hasadékba, s ott kisebb szakaszokba jutok egyre feljebb. Bő 6 méterrel magasabban már közel 1 méter széles hasadékban immár teljes testtel traverzálva haladok tovább. Már több mint 12-13 méter magasan járok, a bevágódás is több mint 1,5 méter széles, terpeszben a két falon lépdelve haladok óvatosan lépésről, lépésre, amikor felpillantva újabb problémával szembesülök. Kicsit feljebb a sziklasávot egy közel 60 cm széles réteg szakítja meg. Itt a homok jobban kipergett, így szélesebb párkány alakult ki, melyen a délutáni napfényben mozgásra leszek figyelmes. Megállok, de innen alulról nem látom tisztán mi mozog odafent, így feljebb lépek, előbb 1, majd még egy lépést. Nézem, s elhűlve állapítom meg, hogy skorpiókat látok. Mi a francot kezdek ezekkel a dögökkel, gondoltam magamban, majd rögtön el is szégyelltem magam. Végül is ők itthon vannak, én vagyok a betolakodó. Felnézek, s még bő 10 méter van hátra a tetejéig, legalábbis, amit tetőnek gondolok. Kihajolok a repedésből, hátha ott meg tudom kerülni az állatokat. Sem egyik, sem másik oldalon nem járok sikerrel. Minkét oldalon sima, tagolatlan, majdnem függőleges szikla, s alattam közel 150 méter, szóba sem jöhet, hogy kívül próbálkozzak. Marad a hasadék. Figyelem az állatokat, nyugodtnak tűnnek, látszólag céltalanul mennek ide-oda. Néha el, eltűnik egyik, másik a homokba vájt lyukba, majd újra előbukkan. Óvatosan feljebb lépek, majd megállok. Semmi reakció. Ennek ellenére két lehetőségem van, vagy villámgyorsan átrohanok a rizikós térségen, ami azonban igencsak kockázatos, a másik, hogy szépen lassan, óvatosan megyek át, az általam rizikósnak vélt szakaszon. Az utóbbi mellett döntök, ismét feljebb lépek egy lépést, így már derékmagasságban a skorpió párkány. Továbbhaladok, s közben akaratlanul is leárnyékolom a párkány egy részét. Eredmény, kaotikus összevissza rohangálás az állatok részéről. Az ötből kettő eltűnt a lyukakba, a másik három viszont fel s alá futkos. Figyelem őket, majd újabb lépést teszek felfelé. Immáron térd magasságban vannak. A következő lépéssel már a párkányt kell meglépnem, amihez nincs túl sok kedvem. Húzom az időt, s figyelem az állatokat. Közben kezdek zsibbadni is. Terpeszállásban két fal között nem túl kényelmes hosszas pihenésre. Tovább kell mennem. Óvatosan, lassan fellépek a párkányra, közben pillanatra újra leárnyékolom a lényeket. Ráterhelek a lábamra, majd fel a másikkal, s közben azt sem néztem hová lépek, s már kapom is fel a másik lábam a párkányról. Nem sokat tudok a skorpiókról, de semmit nem akarok kockáztatni, így az előző lendületet kihasználva haladok tovább felfelé. S pár perc múlva fel is érek, s megkönnyebbülve lépek ki a sziklafal tetejére. Kissé lihegve ülök le a poros földre, hogy kifújjam magam. Visszanézek, de nem látok semmit, így távolabbra emelem tekintetem. Alattam az oázis már árnyékba borult. Nem látok semmit odalent. Távolabb a fennsík perem mögött tompa, aranyló fényben fürdik, a lapos sík sivatagi táj. A messzeségben halvány árnyékként magasodik a Magas-Atlasz vonulata. Előtte szürkés sáv nyomul lassan méltóságteljesen, valószínűleg homok, vagy por vihar. A Nap tompán izzó korongja csupán halványan látható. Igazán szép, bár ennél jóval szebbre számítottam. Némi csalódással fordítom figyelmem újra a sziklafal irányába, ugyanis ideje lefelé vezető utat keresni, hiszen igencsak közelednek az est mindent beborító árnyai. A fennsík peremén sétálva viszonylag találok is látszólag alkalmas helyet lefelé vezető úthoz. Megkezdem a leereszkedést az alig 60°-os meredekségű, szinte lépcsőzetes sziklaszakaszon, amely valószínűleg egy egykori, kiszáradt vízmosás. Néhol még amolyan ösvényféle is látható, amelyet valószínűleg állatok (kecske) taposhattak ki. Mindenesetre most nekem jól jön, hiszen viszonylag kényelmesen és könnyedén érek vissza a sziklafal lábához, s innen már csak a táborunkat kell megtalálni. Figyelmemet egy poros csapás ragadja meg, ami ugyan nem a táborunk, általam sejtett irányába vezet. Elindulok rajta, s valóban pár 100 méter után a helyes irányba fordul, s átvezetett az öntözőcsatorna felett két pálmatörzsből összerótt hídon, majd az erdőt megkerülve egyenest a főbejáratnál találom magam.