Nagy-Bihar csúcs-keresztezés

Vargabetű szubjektív beszámolója, Tünde kiegészítéseivel
 
A Bihar-hegység közeli cél, változatos felszíni és földalatti világával, óriási kiterjedésével. A Nagy-Bihar-csúcs a legmagasabb, de nem a hegység közepén, hanem a legszélén, különállóan, mindössze egy gerinccel kapcsolódik a szomszédos hegytömegekhez. Ezért a felmenetel csak hosszabb táv megtétele árán lehetséges, cserébe különleges kilátással ajándékozza meg a vándort, aki felküzdi magát. Mi is ezt tettük.
 
Túra adatok: 2013-02-22 … 24
Szállás: Magyarremetén Erzsike néniéknél
 
túrázók: Csizmadia Tündi, Marosffy Orsi (Pitty), Nagy Ildi (Idill), Szabó R. Zoltán (Roki), Takács Gábor (Nagyondinnye), Varga Gábor (Vargabetű), Vékony György (Jámbor), Zilahy Andis
Megtett táv kb 20 km, szint kb 1000 m adatok térkép és GPS alapján, érzésre
Rajt: Bihar-hágó 1150 m,
 
Csúcsok: Zengő (Visszhangos)-kő 1698m, Kis-Bihar 1597m, Nagy-Bihar 1849m. Fölfelé a P sáv, lefelé a K sáv jelzésen, vagy legalábbis a közelében, karók mentén, légvonalban, de főleg sok-sok hóban
Cél: Lepus kb 888 m, az Aranyos völgyében
Levezető túra: Cuţilor (Kaszás)-szurdok, Biharrózsa felett
 
Odaút és első nap
 
Éjszaka érkeztünk, két kocsival, házigazdáinknál azonnal spontán pálinkázásba (kivéve Rokit, Tündét, Nagyondinnyét ) továbbá süti, sajt kóstolóba fogtunk. Szombat reggel kelés 6-kor, extrabrutális rántottás reggeli (annak az 5 főnek, aki kérte) , indulás 7-kor, 1 óra autóút után 8-kor rajt a Bihar-hágón lévő sípályák aljáról. Kicsit késtünk a tervhez képest, és a két-autós-logisztika miatt (mármint, csak az egyik autó maradt itt, a másikkal Lepusban parkoltunk, egy síkjéggé fagyott dózerúton, mert majd oda gyalogolunk le) már 9 óra is elmúlt, mire tényleg indultunk. Többeknek először volt hótalp a lábán, de a tapasztaltabbak segítségével mégis elboldogultunk a hevederek, kapcsok beállításával. Lepasszoltuk a lóvontatású szánkázás lehetőségét, magunk mögött hagyva a sízők színes hemzsegését, az első pár száz méteren ratrakolt úton tappancsoztunk hamisítatlan téli világunkba, égig érő fenyők közé. A leágazás után is a jelzés jól követhető volt, a nyomot már nem találtunk. Jámbor hóeke-üzemmódba kapcsolt, és az első jelentősebb emelkedőn folyamatos, kitartó ütemben taposta a nyomot. Egymást követték a lankásabb, oldalazó jellegű, és a meredekebb direkt irányú szakaszok. A fordulókban ki-kibontakozott a kilátás előbb csak a Belényesi- medencére, a szomszédos hegyekre.
 
A hegyek világában
 
Ahogy nyertük a magasságot, törpültek a fenyőfák, fokozódott a szél, kitárult a kilátás: bejött a Béli-hegycsoport, a Pádis környéki hegyek a Mezőhavastól a Bocsászán át a Vigyázóig hullámzó havas gerinc, végül az Erdélyi-szigethegységnek a nagy kék végtelenbe húzódó teljes látképe is. Egy másik világba érkeztünk, tél tábornok birodalmába. Mosolyogva emlegettük föl a kocsiúton volt beszélgetést, miszerint, jajj, mit is fogunk kezdeni, ha nem találunk havat. A nyomtaposók egymást váltották, de amikor Pitty és Idill voltak elől, olyan tempót diktáltak, amit a többiek nem bírtak követni. A gerinchez közeledve bekeményített a szél, a fenyőcsoportok groteszk, szürrealista hó szobor-torzókká fagyva fantasztikus látványt nyújtottak a valószínűtlenül kék háttérrel. Van, aki pánikszerű öltözködésbe kezdett, az emberborogató szélben előkerültek a tartalék polár pulcsik, síkesztyűk, szemüveg, sapka. A Zengő-kő csúcsán már felhőben jártunk, de előtte még szerencsére tudtuk élvezni a körkilátást. Nem, mintha előre innánk a medve bőrére ( különösen nem Erdélyben…) de Andrissal összekacsintottunk: ilyen túrát jövőre is csinálni kell! A Nagy-Bihar-csúcs alig egy-két pillanatra látszott mindössze, de valószínűtlenül messzinek tűnt. A hosszú, hullámzó gerincen 50-100 méteres látótávolság miatt úgy tájékozódtunk, hogy mindig lássuk bal kézre a peremet. Tündi és Roki javaslatára megálltunk egy rövid kajaszünetre. Milyen jó is volt! Pont jókor, mert a szikla alakzat menedéket nyújtott, se előtte, se utána nem adódott volna lehetőség. A Kis-Bihar igazából 3 db csúcs, és többen a Múzslát emlegették a Mátrabércről. A gerincen összesen 1 darab jelzést láthattunk, de csak azért, mert egy keresztre volt festve. A hó olyan magas volt, hogy teljesen befedte a törpe fenyvest, ennek a tetején mászkáltunk. De egyes helyeken el volt jegesedve. Elnézegetve ezt a jégvilágot, nem csoda, hogy júniusban olvad el a vége.
 
Közeledik a csúcs
 
Kitisztult a levegő, napsütés, kilátás. Az út küzdelmes, megerőltető, de gyönyörű, mondhatni felemelő érzés volt. Nagyondinnye meg is jegyezte, hogy harmadszor jár hótalpas túrán, de először van kilátás. A Nagy-Bihar csúcsra 3 órára értünk, ki-ki egyéni tempójában, egyszerre a felhő + szélvihar + hóesés kombinációval. A meteorológiai állomás bejárati lépcsőjének védelmében ettünk-ittunk kicsit. A személyzet viselkedése szánalmas volt, nem mintha bármit is vártam volna tőlük. Amikor megláttak minket, valamit kiordibáltak az ablakon, majd kitűztek egy román trikolór zászlót. A bejáratnál megint felbukkant egy tag, percekig némán nézett minket, majd belülről bezárta az ajtót. Itt, és az ezt követő fél órában volt a legkellemetlenebb az idő.
 
Lement a másik úton
 
Nem időztünk hát többet, a K sáv jelzés ( általunk vélt helyén) DK-i gerincen, elindultunk lefelé. Teljes white-out 2-3 karó látszott a felhőben. A friss levegő – ilyen szél formájában – nemcsak a tüdőt tisztítja, hanem letépi az arcunkat. Elkövettem azt a hibát, hogy nem tájoltam be a völgyben elérendő utat, még akkor, amikor látszott. Ezzel rontva annak az esélyét, hogy toronyiránt megtalálhassuk, ha ez szükségessé válna. Elővettem a térképet és néhányan körül állva nézegettük. Kerestük a lefelé vezető utat, de a köd csak reméltem, hogy a karósor ténylegesen az utat jelöli. Elindultunk a karók mentén, a teljes fehérségben, páran lemaradtunk, fotózás, és Tünde speciel ujjlefagyásos érzések miatt, a kezével küszködve. A nagy köd ellenére megnyugvással láttam, hogy megtaláltuk a dózerút-kék elágazást. Előre siettem, de túlságosan eltávolodtunk a hátra maradt többiektől. Roki pijjogott, de már nem hallottuk. Roki belső vészjelzője a több éves magashegyi tapasztalata azonnal lefelé parancsolt a völgybe, útkeresés nélkül, ezért utánunk iramodott, hogy szóljon. Hamar találkoztunk, újból együtt volt a csapat, de nem voltunk egy véleményen a további utat illetően. Elindultunk Roki belső iránytűje szerint, és meg is találtuk a kék jelzést és a jó irányt, ami elvezetett az autóig. Útközben megálltunk egy rövid pihenőre, az egyik hóval befútt pásztorkunyhóba. De szerencsére a karók valóban a helyes irányba vezettek, a völgyfőben a látási viszonyok javultak, a szél és a hóesés alább hagyott. Az erdőhatár felett találtunk egy téli álmot alvó pásztor tanyát. A kisebb viskók tetőig álltak a hóban. Az egyik jobb állagú esztenában megpihentünk, és addig forgattuk a térképet, GPS-t, tájolót, amíg nagyokat bólogatva közösen megállapítottuk, jó helyen vagyunk, és jó felé haladunk. Sőt a tempónkkal is meg lehettünk elégedve. Annak ellenére, hogy még délelőtt, a gerincre való felmenetkor igen-igen lassúnak tűnt a haladás, kiderült, hogy a kitáblázott kalauzidőhöz képest is jók vagyunk. Minden esélyünk megvan, hogy fejlámpázás nélkül lejussunk Lepusba. Mindenkinek jobb volt ez az útválasztás, mint ugyanazon a gerincen visszamenni. Kölcsönös kínálgatással, fényképezéssel, evés-ivással telt a rövid pihenő. Felemlegettük Ábelt a rengetegben, hiszen ez az épület még az ő kalyibájánál is igénytelenebb volt. Az erdőbe érve, még mindig úttalanul, de egyenest, még a gerincen kijelölt dózerút felé tapostuk a szűz havat. Érezhetően melegebb lett, kellemes sétával sötétedésre értünk az Pitty-kocsi parkolóhelyére. Megkönnyebbülés volt levenni a hótalpakat, de megjegyzendő, hogy nélkülük esélyünk se lett volna a nap folyamán. Hamarosan mindkét kocsi előkerült, és bő egy óra alatt „haza”érkeztünk Magyarremetére ki-ki a saját szállásadójához. Kellemes beszélgetéssel, gulyásleves + fánk vacsorával telt az este. Most is sikerült mozgásképtelenre enni magunkat.
 
Második nap
 
Egy órával későbbi keléssel, és kiadós házi alapanyagokból készült reggeli hatására úgy éreztem alig bírok megmozdulni, de rávetem magamat a mai terv teljesítésére. Kolozsvár felé indulva a 3. , név szerint Poniţa faluban parkoltunk le. Itt látható a sok hegylábi szurdok egyike, a Cuţilor (ejtsd Kucilor), Lali bácsi szerint Kaszás a neve, mert kaszakőnek valót bányásztak régen), ahol reményeink szerint kellemes fotózós sétát teszünk. Meglepetésemre tanösvény-szerűen többnyelvű, köztük magyar nyelvű tájékoztató táblák voltak a szurdok kialakulásáról, a barlangi képződményekről, denevér védelemről.
 

 
Tavaszi patak part
 
A patak szakaszonként hol a felszínen folyt, hol elbújt, a szurdok alján tavasziasan zöld füvön ( és pókokon…) gyalogoltunk, két oldalt majd 100 m-es sziklafalak, ördögbordák kísértek. Több barlangot megnéztünk, kettő érdemel nagyobb figyelmet, (az Éneklő-barlang és a Cutilor-völgyi Vacii-barlang ) ezekben slószos aknák állták útját a továbbhaladásunknak. Rokival azt tervezgettük, hogy vissza kéne térni ide, és a többi szurdokot is bevonva barlangászos utat szervezni. Mindenkinek jól esett a laza tempó, nézelődés. A tavaszi időben úgy tűnt, mintha tegnap a Biharon másik kontinens, másik évszakában lettünk volna. Teljesen ellentétes a két nap. Végül nyugat felé kis kitérővel kimentünk a szurdokból a környező karsztfennsíkra, ahol töbröket, ördögszántást, pásztorkutyákat, 150 éves nénit kecskékkel, havasi szénaboglyákat láttunk, távolban a tegnapi hegyünkkel.
 
A ráadás
 
A jól sikerült levezető túra után visszakocsiztunk Magyarremetére, hogy felvegyük a háziaknál hagyott csomagokat. Lali bácsi nagy hanggal fogad
- Csak nem fognak az utcán pakolni, no, hát nem vagyunk cigányok, no jöjjenek csak be.
Addig-addig, hogy még meghívtak minket ebédre, leves, fánk, pecs dzsem maszlinás borkányban. A maradékot meg elcsomagolták, még a vinetát is műanyag pohárba. Nehéz felkerekedni ha ilyen vendégszeretet övez minket. Elbúcsúztunk a háziaktól, és egymástól is. Nagyon jó csapat voltunk és Bihar tartogat még sok látnivalót!