Vihar a Tisza-tavon

Csendes, kora nyári este van. Két túrakenu siklik halkan, a tükörsima vízen. Az egyikben egy, a másikban két fő, egyikük sem beszél. Figyelik a lenyugvó nap utolsó fényeit, melyek színes ábrákat festenek a felhőfoszlányokkal borított égboltra. A nádas mélyén, élénk hangoskodó vízi világ éli a maga csendesnek koránt sem mondható életét. Néhány kanyarral arrébb a bal parton alvásra alkalmas partszakasz terül el, kicsiny tisztás formájában, szélén ős-öreg fűz- és nyárfákkal. Kikötés után sátorállítás, miközben ki is derül, hogy az egyik sátor otthon maradt. Hát igen, a rutinos pakolás átka. Még szerencse, hogy a másik sátor 2,5 személyes, így ha szűken is, de elférnek a kis csapat tagjai. Enélkül bizony kellemetlen, vérzivataros éjszakának néztek volna elébe. Az ellenség már gyülekezik. Az előőrsök le-lecsapnak a mit sem sejtő, ártatlan áldozatok szabadon maradt testrészeire. A válasz élénk csapkodás, melynek során nem egy támadó hagyja ott a fullánkját. Nem sok időbe telik, míg elkészül az éjszakai menedékhely. Már csak az estebéd van hátra, amihez kötelező az őselemek egyike, a tűz. Pár perccel később fellobban, s lágy, villódzó fénnyel, s maró kesernyés füsttel töri meg a környező légrétegeket, minek eredménye a támadók részleges visszafordulása. Ám a füstbe kellemes illatok is vegyülnek, sülő szalonna, lassan fonnyadó, dinsztelődő hagyma és a piruló kenyér semmivel sem összetéveszthető illatorgia bizony beindítja a nyáltermelés és az emésztőnedvek mechanizmusát. Nem is tart sokáig az illatfelhő, okozója hamarosan eltűnik, s már csak egy róka számára érzékelhető foszlányok maradnak hátra. Lassan elhamvadnak az utolsó lángok is, csendes sötétség borul a partszakaszra, csak a sátor mélyéről jövő szuszogás, s időnként csendes horkolás jelzi az emberi jelenlétet.
 
A reggel hamar eljő, s újra motozás kezdődik a sátorponyvák mélyén. Álmos fej jelenik meg, a lehúzott cipzár résében, majd sietős léptek a legközelebbi bokor irányába. A megmozgatott ágak rejtekéből ismét felreppennek az előző este nyugalomra tért repülő hadsereg tagjai, melynek eredménye, a zavaró egyén, gyors, kapkodásba hajló visszavonulása. A sátorponyva körül dühösen zümmögnek a hoppon maradt támadók. Odabent közben újra előszivárognak a célszemélyek is, így a lég megtelik egyre hangosabb döngicséléssel. Közben készül a reggeli, ezúttal tűz nélkül. Nem sokkal később a nap első sugarai is áttörnek a környező fák lombkoronáin, s érdekes fénysávokat vetítenek a mozdulatlan vízfelületre, s a part menti növényzetre. Két ágacska között gyöngyháló feszül, csillogó harmatcseppek szivárványos színekben törik meg a rájuk vetülő fénypóznákat. Készítője jól megtermett „keresztes takács pók mester” a vezérfonál végén az ágvillában rejtőzik, összecsavart, hálószálakkal megerősített levél-menedékben. Csak a két lába nyúlik ki, amelyek egyike a vezérfonálon nyugszik, figyelve annak minden rezdülésére. Közben halk zörgéssel vízre csúszik előbb az egyik, majd a másik kenu. Csendes loccsanás jelzi, hogy vízre ért a hajó fara is. Jóval hangosabb zörgéssel jár a bepakolás. Kicsit később már csupán az evezők keltette halk loccsanások zavarják meg a reggeli csendet. Alig 30 perc múlva a két vízi jármű elhagyja a csatorna csendes vizét s rátér a jóval gyorsabb és szélesebb Tiszára, ahol nyoma sincs a csendes, nyugodt víztükörnek. A folyó gyorsan áramlik, magával hordva az emberi lét minden szennyét, láthatatlantól a látható műanyagig. Bármerre is tekintenek a kis hajók utasai, mindenféle pillepalackok, s egyéb, főleg műanyag használati tárgyak lebegnek a víz felszínén és sodródnak tova. Egyikük sem szól semmit, de a tekintetük kifejezi a gondolataikat. Szerencsére nem kell sokáig elviselni a szomorú látványt. Nemsokára rátérnek a VI. számú öblítő csatornára, melyen keresztül magát a Tisza-tavat szeretnék elérni. A bejárattól alig 100 m-re zsilip zárja el az utat. Nincs más hátra, következik az átemelés. A zsilipre felmászva derítik ki, melyik oldalon praktikus megejteni az egyáltalán nem könnyű műveletet. Mivel a jobb part alkalmasabbnak tűnik, bár az sem jó, vagy kényelmes, csupán kevésbé sz.r. Bő óra is elmegy, mire a félig kipakolt hajót sikerül felrángatni a sűrű, szúrós és csípős dzsungellel benőtt sáros, meredek partoldalon, majd ugyanilyen viszonyok között vissza lecsúsztatják a zsilip túlpartján. Utána visszapakolás a hajóba és ismét az evezőké a főszerep. A csatorna nem túl hosszú, néhány kicsiny növényzettel benőtt öböl teszi izgalmassá, ahol, ha elég csendesen haladnak különböző ritkán, vagy csak messziről látható vízi-lényt, legtöbbször madarat lehet meglepni és szerencsés esetben lefotózni. Elhagyják az egyetlen oldalágat, s a távolban már látszik a kijárat a tóra. Ám cseppet sem biztató módon erős hullámok nyargalnak be a tó irányából a csatorna csendes vizére, hogy ott lassan elsimuljanak. A kenuk próbálnak a hullámzással szembe kifutni a tó vizére, ám az nem is olyan egyszerű, így csupán a földnyelvet kerülik jobbra, majd egy védett öbölben kikötnek, hogy megbeszéljék, hogyan tovább. Nem tart sokáig meghozni a szükséges döntést, így a hullámokkal viaskodva visszafordulnak, s vissza egészen az oldalágig, s végig azon, hátha innen jobb lehetőség kínálkozik. Ugyan van náluk térkép, ám az már máskor is bebizonyosodott, hogy igen távol áll a pontosságtól. Így csak az a biztos, amit saját szemükkel is látnak. A csatorna szintén a tóra nyílik, ám ezt a részt meglehetősen benőtte a vízi növényzet, elsősorban a sulyom, de akad jócskán vízililiom, tündérrózsa, vízitök, és békatutaj, ami szinte teljesen lefogja a hullámzást. Ráadásul szűk, de járható ösvények is behálózzák, melyek kenuval kiválóan járhatóak. Így utasaink nekivágnak a vízi útnak, védve a szél, tomboló energiáitól. Hab a tortán a bőséges fotótéma, amelyet a színpompás virágok adnak. Utasaink hamar el is merülnek a természet és makró fotózás rejtelmeiben. Órákkal és jó néhány fotóval később indultak tovább a nyugodt víztükrön. Nem sokkal később csendes holt-ág bejárata nyílik meg előttük, a térkép szerint Óhalászi-Holt-Tiszához értek, melybe szinte gondolkodás nélkül siklanak befelé. Széles kanyarodó morotvában járnak. Széleken nádas és tündérrózsa mezők, beljebb kiszáradt facsonkok meredeznek a víz tükre felett, mint megannyi, kíntól meggörbült végtag. Csendesen siklanak a vízi járművek az alig fodrozódó vízen, csak az evező csobbanása és néha a hajó oldalához való koppanása jelzi az emberi jelenlétet. Jókora felderítőkör, majd be a szemközti nádasban talált szűk csatornába. Kanyargás, néhol alig 1 méter széles, elhínárosodott átjáró kicsiny belső tóra vezet, melyet sűrűn benőtt a sulyom és a hínár. A hajó nesztelenül csúszik be a tavacskára, majd megáll. Teljes a nyugalom, a szél sem rezzen, a víztükör tiszta. A vízinövények közti résen látható az alig 0,5 m-re lévő iszapos fenék. A kenutól néhány m-re karcsú, hajlékony test siklik a víz alatt, s az egyik zsombék tövében kicsusszan. Néhány tizedmásodpercig látható barna szőrrel fedett teste, majd ugyanolyan nesztelenül tűnik el, a figyelő tekintetek elől. Csupán apró víz fodrok jelzik a vidra korábbi jelenlétét. Szinte álomszerű pillanat volt, amely ugyanolyan gyorsan véget is ért, ahogy kezdődött. Sehol sem maradt nyoma, csupán az emlékekben. A hajó utasai néhány percig még némán, mozdulatlanul várnak, hátha megismétlődik a korábbi jelenet, ám nem történik semmi, csupán az apró halrajok cikáznak a vízinövények közötti réseken az áttetsző vízen. Utasaink sem várnak tovább. A vízbe merülő evező felkavarja a közeli fenék iszapját, s elsodorja a vízi élet nyugalmát. A kenu szűk ívben, szinte a tengelye körül fordul meg, s indul vissza a kanyargós csatornán. Nádszálak hajlanak félre, békák tűnnek el a nádas sűrűjében, hogy néhány perccel később máshol bukkanjanak fel. Nem kell sok idő, és ismét a morotva tágasabb vizén járnak, majd siklanak tovább a tágas, nyíltabb vízfelület felé. Ekkor azonban félelmetes látvány tárul a szemük elé. Az égbolt alsó harmadában sötétlila felhőfal bukkan elő, szinte a semmiből, s gyorsan növekedve tölti be az ég egyre nagyobb részét. Ugyanebben a pillanatban tudatosul a másik riasztó jel is, amelyet ugyan már régóta érzékeltek, mégsem fogták fel a jelentőségét. A csend. Elállt a szél és áthatolhatatlan mélységes csend telepedett a térségre. Nem hallani madárhangot, sem béka-brekegést. Még a víz sem mozdul, s nem döngenek a rovarok sem. A víz tükörsima, egyetlen fodor sem töri meg annak mozdulatlanságát. Csupán az egyre sötétedő felhőrendszer vonul egyre sebesebben a mozdulatlan és néma víztükör felett. A délutánba hajló nap alacsony sugarai élesen világítják meg a vízfelületet, s annak növényzetét, s felette a lassan feketébe hajló felhőzettel félelmetesen szép kontrasztot alkot. Lehetetlen ellenállni a kísértésnek, hogy megörökítsék a varázslatos, és tünékeny pillanatot. Valóban tünékeny, hiszen pár pillanattal később elhalványul a napfény, s kora esti sötétség borul a tóra. Ideje odébbállni jelszóval egyszerre merülnek az evezők a még mindig csendes és mozdulatlan víztükörbe. Alig pár húzással később már sebesen siklik a kicsiny jármű ki a morotva mozdulatlan vizéről. Mielőbb partot kell érniük, ugyanis a vihar végzetes is lehet. Ennek tudatában fokozatosan gyorsítanak, s egyre mélyebben nyomják az evezőt a vízbe, s egyre erőteljesebb húzással repítik előre a kicsiny járművet. A morotva bejáratában már látni hatalmas vízfelületet, amelyen most könnyű szellő suhan át. A vékony nádszálak csendesen ingani kezdenek, majd néhány másodperc múlva ismét mozdulatlanná válik minden. Ám ez csak látszólagos. A következő szélroham már erőteljes nyomással érkezik, s a nádszálak egészen a vízfelületig hajlanak, s többé nem is egyenesednek fel. A víz előbb apró fodrot vet, melyek rövid idő múlva egyre nagyobb hullámokká terebélyesedik. A felhő közben az egész égboltot beteríti, fel-felvillanó a cikázó villámok fényével. Az eső szürke függöny formájában közeledik sebesen, s borít el mindent. A szél által felkorbácsolt hullámok már meghaladják a 0,5 m magasságot, tetejük tarajos tajtékot vet. A két hajócska utasai nekifeszülnek az evezőnek, s szembemennek a viharral és a hullámokkal. Muszáj, mert ha a hullám oldalba kapná őket, azonnal felborítaná a kicsiny műanyag alkotmányt. Igen ám, csakhogy a biztonságot jelentő part nekik balra, oldalt van. Bár alig 500 m-t kellene addig evezni, mégsem mehetnek célirányosan arra. Egyetlen esélyük, ha túleveznek a menedéket nyújtó partszakaszon, lehetőség szerint enyhén balra sodortatva magukat, majd mikor már eléggé túljutottak ahhoz, hogy villámgyors fordulattal a viharnak, a hullámoknak és a szélnek háttal állva az pont a kívánt területre sodorja a könnyű vízi járművet. Addig azonban még jókora utat kell megtenni, széllel és hullámokkal szemben. Így keményen belefeküdnek az evezőkbe. Szakad az eső, hidegen fúj a szél, mégis izzadság csorog rajtuk. Bő órássá nyúlik a harcuk a hullámokkal, mire elég távolra jutnak ahhoz, hogy meg lehessen próbálni a visszautat. Most jön az akció legkritikusabb része, a fordulás. Ha elvétik, vagy túl lassan fordulnak, a 60-80 cm hullámok menthetetlenül felborítják őket. Tudják ezt ők is, ezért feszülten lesik a hullámokat, várnak a megfelelő pillanatra, közben próbálják a hajót is egyenesben tartani, ám az inkább járna táncot a széllel, így lekésik az első lehetőséget. Azonban a másodikat már nem, pillanatnyi szünet támad a hullámverésben, s ezt használják ki. Mélyen be a vízbe az evezőt, majd nagy ívben kikanyarítani balra, melynek eredményeként szinte helyben fordul meg a könnyű és törékeny jármű. A következő pillanatban már le is csap a soron következő hullám, tetején tajtékkal, ám csak a hajó farát kapja telibe, beborítva ott mindent, közben jókorát taszít a kenun, de ezúttal már jó irányba. Szinte rögtön jön az újabb, s újabb, sebesen tolva előre a hajókat. Nem telik bele fél óra sem, máris elérhető távolságba kerül a megcélzott partszakasz. Itt mintha az elemek dühe sem lenne oly erős, mint bent a tavon. Szakadó esőben, de jóval csendesebb hullámzásban siklik partra a kicsiny hajó, előbb az egyik, majd a másik. Az utasok kiugranak belőle, s rántják fel, egészen, ki a vízből. Kipakolással sem bajlódnak, csak felfordítják, majd irány a kilátó, melynek fedett tetőrésze némi védelmet nyújt az elemek tomboló dühe elől. Telik-múlik az idő, s a vihar is lassan elvonul, lecsendesedik a szél, s alábbhagy az eső. Kipakolás, majd kármentesítés a következő feladat, amelyen hamar túlesnek a hajó utasai. Közben az ég alján vékony világos csík jelenik meg, melyen át ragyog a nap, vörösbe vonva a szürke felhőket, majd káprázatos fényjátékkal ajándékozva meg a jelenlévőket. Az utazók ez idő alatt egy lankás, homokos partot keresnek, ahol hamarosan fellobban a kicsiny tábortűz. Mire a Nap végleg alábukik, sülő szalonna illata tölti meg a levegőt. Békés falatozgatás közben apró árny surran oda, s tűnik el a kiterített polifoam végében lévő gyűrődésben. Az érintett személy nem mozdul, vár. Nem kell sokat várni, szimatoló orrocska, hosszú bajusz szálak, majd piciny gombszemek bukkannak elő. Néhány másodperccel később megjelenik a tulajdonos is. Piciny barna szőrrel fedett hengeres test, hátán vékony, fekete csík, hosszú vékony farkinca, teszi teljessé a képet. Egérke villámgyorsan mozog, összeszedi a széthullajtott morzsákat, majd ismét eltűnik. A társaság, csendesen, mozdulatlanul figyeli az apró lény szorgoskodását, akit láthatólag cseppet sem zavart az emberek jelenléte. Jutalmul jókora szalonnazsíros kenyérdarab esik le nem túl messze. Némi szimatolás, és óvatoskodás után az állatka el is tűnik vele a közeli bozótos tövében. Lassan eljön az éjszaka és az evezésben megfáradt vándorok is aludni térnek, ám ezúttal mindannyian sátor nélkül a kilátó padozatán. Az éj csendben, nyugalomban telik, csupán néha, főleg hajnalra kell alaposabban beburkolózni a néhány „eltévedt” vérszívó elől.
 
A hajnal újabb látványos fényjátékkal jutalmazza a kitartó vándorokat. Az idő most csendes, nyugodt, nyoma sincs semmilyen zavaró elemnek. Kora hajnalban már vízen, s összepakolva várakozik a két hajó, s nemsokára az utasok is beszállnak, és szinte hangtalanul csúsztatják be a járművet, amely csendesen siklik a mozdulatlan víztükrön, ezúttal már a vissza irányba. A tegnap túlerőltetett még mindig sajgó izmok most nyugodtan, kényelmesen dolgoznak. A tó most olyan, amilyennek a prospektusokban ábrázolják: tükörsima, mozdulatlan víztükör, melyen a reggeli fények a színes, lassan változó felhők tükörképei keverednek az eredetivel. Távolban kiálló fa-csonkokon kitárt szárnyú kormoránok szárítkoznak a sikeres halászat után. Amott kacsa család vonul tovább ismeretlen célja felé. Csendben, minimális zajt is alig csapva siklik a két kenu a kijáratot adó csatorna nyílása felé. A korai indulásnak (igaz a mondás: „Ki korán kel, aranyat lel.”) köszönhetően olyan pillanatoknak lehetnek tanúi, melyek átlagos kíváncsiskodónak csak igen ritkán kerül a szeme elé. Sajnos e történések nagy részét így sem tudják megörökíteni, viszont örökre beég az emlékek halmazába, ezáltal egy kicsit mindig megváltoztatva a célszemélyt. Lassan elérik a csatorna bejáratát, s csendesen besiklanak rajta, alig zavarva meg a természet nyugalmát. Mindjárt az első kicsiny nádas rejtette öbölben mozdulatlanná merevedett szürke gémet pillantanak meg, amely mintha csak erre a pillanatra várt volna, hirtelen villámsebesen lecsap, s csőrében fickándozó hallal továbbreppen. Senki nem próbálta lefotózni a jelenetet, nem is lett volna értelme. A látvány így is örök élmény. Kora délutánra vált az idő, mire elérik a célállomást, s a kalandos hétvégének vége szakad, de nem örökre... ismétlés biztosan lesz, a tó vize újabb és újabb látnivalókat kínál, csak az időt kell rászánni...