2012. Kék-túra 04.

Gerecse
 
Bevezetés: Sokat ötleteztem, hogy hova menjek, mit is csináljak, az októberi hosszúhétvégén. Végül egy kék-túra szakasz, méghozzá a Gerecse mellett döntöttem. Tavasszal voltunk egy kis társasággal a Bajóti Öreg-kövön, s az ott megélt hangulatnak jelentős szerepe volt célpont kiválasztásában. Az útvonal mindössze 66km, ami 4 napra lebontva meglehetősen kevés, így gondoltam kiváló lehetőség, hogy akár idegennel is szép kényelmesen lazán végigjárhatjuk az útvonalat. Szóltam jó néhány virtuális ismerősömnek, de sajnos, ahogy lenni szokott végül senki sem tartott velem. Végül mikor eljött az indulás napja egyedül vágtam neki a túrának…
 
Október 20. szombat.
Korai kelést követően némi pakolás, majd emil ellenőrzés után, 6,48-as Hévvel bemegyek Pestre. Egy utolsó bevásárlás a Fővám-téri nagycsarnokban, (kenyér, kifli és némi felvágott), végül irány Kelenföld. Meglepetésemre épphogy elérem a 8,28-kor induló Komáromi vonatot. A jármű rendesen tele van, így az ajtónál lévő helyek egyikénél maradok. Eredetileg szerettem volna még a vonaton megreggelizni, de a helyzetre való tekintettel módosítom az elképzelésemet. Szerencsére egyébként sem vagyok éhes, így ez nem különösebb probléma, végül is útközben tudom majd pótolni. Így, reggeli helyett megírom a túranaplómat, majd olvasással múlatom a hátralévő időt. Még egy óra sem telik, el, s 9,05-kor megérkezünk Szárligetre, a Gerecsei kék-túra kiindulópontjára. Leszállok, s megkeresem a bélyegzőt, ami a vasútállomás forgalmi irodájában van. Beütöm a pecsétet, készítek egy fotót a turistajelzésről, majd 9,20-kor kényelmes tempóban nekivágok a túrának. Néhány 100 méter után elhagyom a település határát, és szinte rögtön az erdőben találom magam. A túra első szakaszában a Halyagos oldalában haladok, keskeny ösvényen, majd egy szélesebb úton. Nem sokkal később a Hajagost elhagyva, aszfaltozott szakasz következik, ami átvezet az M-1 autópálya alatt. Rögtön a pálya után szerencsére a turistajelzés elhagyja az aszfalt utat, ugyanis baloldalon, széles, tágas füves rét nyílik, melynek irányába folytatódik a jelzés. Rendesen figyelnem kell, nehogy rossz irányba folytassam az utam, amire megvan a lehetőség, mivel jónéhány ösvény vezet a szélrózsa minden irányába. Szerencsére az ösztönöm jó irányba vezet, így nemsokára ismét megpillantom a jelzést, amely egy széles vízmosásban, majd cserjésben vezet tovább. Csendesen ballagok, hallgatom a madarak csicsergését, s közben egyre több kisebb nagyobb ködfoltot keresztezek. Nem sokkal később, elérem a Kázmér-völgy tórendszerét, ahol a ködfoltok izgalmas, misztikus fotótémát kínálnak, s persze én rögtön élek a váratlan lehetőséggel. A kettes-tó közelében délelőtt 10,30-kor egy nem túl kényelmes, de alkalmas helyen megállok reggelizni. A menü, felvágott kiflivel, és ásványvízzel, majd utána egy alma. Miután végeztem, gyorsan összepakolom a cuccaimat és folytatom az utat. Közben újabb párás ködös fotótéma is magára vonja a figyelmemet, ám ezúttal hiányzik valami, s inkább folytatom az utat. Miután végleg elhagyom a tórendszert, sáros csapáson haladok tovább. Éles jobb kanyarral keresztezek egy kiszáradt köves patakmedret majd széles földúton szántóföldek mentén haladok tovább. Nem sokkal később rövid, de meredek erdős szakaszon alaposan leizzadok, mire a kaptató végére érek. Az emelkedő után elérem a térképen jól beazonosítható makadám utat, melyről később letérek a Hajagos felé. A csúcsra való kitérő ezúttal elmarad, pedig nagyon csábító, ugyanis nem túl nagy kitérőt jelentene. Az elágazás után egy rönkön elfogyasztok egy müzliszeletet, inkább csak az íze kedvéért, mint az energia tartalmáért. Többszöri rövid fotószünet után D-i irányból nem sokkal dél előtt érem el a Somlyó-nyergi turistaházat, ahol meglepetésem népes embersereg lődörög. Azért a meglepetés, mert ez idáig egyetlen temetett lélekkel sem találkoztam. Helyet keresek az egyik padon, kipakolom a cuccaimat, közben bent a házban beütöm a következő pecsétet, majd elfogyasztom a reggelről megmarad kiflit és felvágottat. Ezúttal hosszabban időzöm, egészen 13 óráig. Végül miután befejeztem az ebédem, jön az összepakolás, majd 13 órakor folytatom az utat, egyenesen a Somlyó-hegy (448m) irányába. Az ösvényről alig 5 perces kitérő a csúcsig, jelzett ösvényen. Odafent széles lapos itt-ott sziklás tetőre érek, ahol nem is időzöm sokat. Elkészítem a kötelezős csúcsfotót, majd indulok vissza az útra, utána lefelé. Meredek kőgörgeteges ösvény vezet tovább, majd hosszú unalmas aszfaltút következik, amely levezet Tornyópuszta határához. Itt az elágazás mellet kőkereszt, mellette egy kényelmes pad, ami pihenésre csábít. Így 14 órától pihenés és naplóírás bő 30 percig. Miután, úgy ahogy kipihentem a fáradalmaimat, folytatom az utat, sajnos még mindig aszfalton. Szerencsére már nem túl hosszan ugyanis kevéssel később letér a jelzés balra, egy keskeny erdei útra. Lelkesen hagyom el az aszfaltszörnyet, és térek rá a jóval kényelmesebb földútra. Nem sokkal az elágazás után jókora kupac kidobott bambusznádat találok az út mentén. Kiválasztok egy alkalmas darabot, leszedem az elszáradt levélmaradványokat, majd elvágom, úgy, hogy bő 2 méter maradjon, s azzal folytatom az utat. Ezúttal erdőben haladok tovább, majd egy mező széle következik. A folytatás ismét erdő, majd egy újabb szintén kiszáradt patakmedret keresztezek, s a túloldalán irány felfelé, meglehetősen meredek kaptatón. Széles sáros út adja a következő szakasz, amely egyenesen levezet a Koldusszállás irányába vezető makadám útra. Az elágazásban pecsét, aminek lenyomatát ismét elhelyezem a füzetembe. Ez pár perces pihenőt jelent, utána folytatom az utat a vadászház irányába. Alig 5 perces sétát követően elérem az említette épületet, ahol próbálom az erősen fogyatkozó vízkészletemet feltölteni. Kérdésemre a jelenlévő „hölgy” morcosan odabök a kerti csapra, amire rá van írva, hogy nem ivóvíz. Ennek ellenére iszok, utána feltöltöm a vizespalackomat majd a barátságtalan fogadtatás ellenére megköszönöm a segítséget és vidáman folytatom az utat. Erdei úton megyek tovább meglehetősen gyors iramban, amin magam is meglepődöm. Jóval később a Pes-kő előtt hosszabb pihenőt tartok, közben iszok és hallgatom az erdő neszezését, majd idővel folytatom az utat. A gyaloglás közben meglepve tapasztalom, hogy a pihenés mit sem használt, s a fáradság fokozatosan elhatalmasodik rajtam, pontosabban mondva, inkább a talpamban. Átharántolok a hegy oldalában, miközben erős a kísértés, hogy letérjek az útról, s megkeressem a Pes-kő oldalában nyíló barlangok egyikét, s ott töltsem az éjszakát. Ám ellenálok a kísértésnek és haladok tovább. A hegy végénél, egy magaslesnél ismét hosszabb pihenőt tartok, közben bekapok egy müzli szeletet meg egy kisebb darab csokoládét. Nehezen veszem rá magam a folytatásra, végül azonban nekivágunk (én és a fáradság) az út utolsó szakaszának, ugyanis eldöntöttem, hogy a következő település, Vértestolna után nem sokkal tábort verek. Nem tart sokáig, amíg elérem a faluba vezető utat, de az ellenkező irányba haladok tovább. Elérem és keresztezem a tarján – tatai műutat s pár lépés után jobbra sűrű cserjésben folytatódik a jelzés. Mintegy 30 percnyi gyaloglás után egy kellemes tisztás mellett öreg tölgy tövében tábort verek. Némi pihenés után felverem a sátram, majd hátrébb elkotrom az avart, s apró tüzet rakok, amin megmelegítem a nálam lévő egyetlen páncélost. Ez idáig meggyőződésem volt, hogy a chilis babot nem lehet elrontani, nos, ez a meggyőződés már nem állja meg a helyét. Szerencsére van nálam Erős Pista, ami megfelelő mennyiség után mindent ehetővé varázsol. Kenyérrel kitörlöm a dobozt, majd összegyűröm, s beteszem a sátor előterébe, utána leülök, leveszem a bakancsom s figyelem a csillagos eget. Szellő sem rebben, csak egy számomra ismeretlen madár kiált olykor-olykor. Jól esik a csend és a nyugalom az összhang a természettel. Végül megszakítom a varázst, bebújok a sátramba, leveszem a felesleges ruháimat, s besiklok a hálózsákba. Hallgatom a csendet s járnak a gondolataim. Egyszer csak megszólal a telefonom, egy kellemes hang, egy kedves virtuális ismerősöm jelentkezik be, akivel jó 20-25 percet csevegünk. Jól esik, hogy gondol rám. Kicsit később kikapcsolom a készüléket, majd lassan elmerülök az álomóceán olykor háborgó vizében. Ezúttal azonban nyugodt csendes álom vár rám, bár már jócskán elmúlik 23 óra mire elalszom.
 
Október 21. vasárnap:
Sötét van, mikor felébredem, nézem az órám, még 6 óra sincs, így maradok a hálózsák kellemes melegében. Csak 7,15-kor kelek. Lebontom a sátrat, összepakolok, csinálok néhány képet, közben megiszom a reggeli kakaómat, majd 7,45-kor útnak indulok. Csendes néma ösvényen haladok, csak a reggeli harmattól ázom el derékig, miközben a sűrű cserjésben haladok előre. Szinte hihetetlen, hogy a kék-túra útvonalán vagyok, olyan sűrű a bozót, mintha senki nem járná. A cserjés szélén vadkörtefa, melynek megdézsmálom a termését, (jól jön a kakaóra), sőt rakok el az útra is. Többszöri fotószünetet követően kevés kitérővel érem el a Fekete-kő sziklás csúcsát. Csúcsfotó a sziklák tetején, illetve alatta is, majd indulás tovább. Kellemes, alig lejtő erdei úton haladok, feltűnően sok gombával az ösvény két oldalán. Egyiket-másikat megörökítem, közben észre sem veszem, s újabb begyűjteni való csúcs közelébe érek. Ismét kevés kitérővel jutok fel a Hajagos (447m) erdővel borított lapos tetejére. Megkeresem a legnagyobb földkupacot, majd elkészítem a csúcsfotót, írok néhány mondatot a túranaplómba, s utána folytatom az utat a közelbe lévő Bánya-hegyi elágazáshoz. Itt egy öreg cser-tölgy vaskos törzsén található a bélyegző. Elhelyezem a lenyomatot a füzetemben, s indulok tovább, pedig már igencsak kopog a szemem az éhségtől. Útközben keresem az alkalmas hegyet a reggelizéshez, ám az nem akar eljönni. A következő célom némileg eltér a Kék-túra útvonalától, ugyanis ha már itt járok, mindenképpen szeretnék felmenni a Nagy-Gerecse tetejére is, amit a túra útvonala elkerül. Nem is értem, hogy miért. Sajnos a térképem szerint nem vezet fel jelzett turistaút, viszont számtalan ösvény jelöl a térkép. Ezek egyikén kellene feljutnom valahogyan, ismerve a Magyar turistatérképek pontosságát, ez elég kétesélyesnek tűnik. A legbiztosabb megoldás talán az egyenesen esésvonalban való feljutás, térkép szerint erre a legalkalmasabb lehetőséget a régi vasút és a turistaút keresztezésénél találom. Amikor azonban elérem a kinézett helyet meglepetésemre kék háromszögjelzést találok, ami valószínűleg a csúcsra vezet, így habozás nélkül nekivágok. Előtte azonban reggeli, az út mentén, egy laposabb kövön. Kenyér, kolbász, mackósajt a menü, desszertnek pár szem cukorka, s már indulok is tovább. Meredek kapatón haladok felfelé, körülöttem hatalmas sziklatömbök szanaszét, közöttük táncot jár napfény, meg-megvillanva a göcsörtös fatörzsek között. Lassan, gyakran megállva haladok felfelé, közben bámulom a természet eme színpompás ajándékát. Nem hosszú a meredek szakasz, alig 100-120 méter után kerítésnél elkanyarodik az ösvény, szerencsére az általam remélt irányba tart a Gerecse előtti Péter-Tó-csúcs (598m) felé. Nem sokára elhagyom a kerítést s bemegyek az erdőbe. Magas szálerőben járok, enyhe kékes pára lengi be az erdő fáit, a fatörzsek, a közöttük lapos szögben áttűző napfényben fekete sziluettként meredeznek az ég felé éles kontrasztot adva a kékes fényben. Próbálom lefotózni a jelenséget, s csak remélem, hogy sikerül elkapni a pillanatot. Közben észre sem veszem, és felérek az említett hegycsúcsra, ami valójában egy erdővel borított lapos domb. Csak pár percet időzök, inkább folytatom az utam a főcsúcs irányába. Lankásan emelkedő úton kényelmes sétával, 11,15-kor érem el a hegység legmagasabb pontját a 633 méter magas Gerecsét. Odafent geodéziai torony, melynek tetején készítem el a csúcsfotót. A torony teteje magasan a fák fölé emelkedik, azonban a távoli kékesszürke pára (szmog) miatt mégsem látványos. Itt sem időzök sokat, hanem folytatom a túrát a szép őszi színekben pompázó erdőben. Pár perccel később elérem, majd elhagyom a TV-tornyot, s innen már aszfaltszörnyön lépkedek lefelé. Csendben halkan haladok, talán ez oka, hogy alig pár méterrel előttem robog át két jól megteremett szarvas. Lejjebb a sorompó után ismét (sáros) földút vezet a volt hercegprímási kastélyhoz. Itt hosszasan keresem a bélyegzőt (ami elvileg egyik kerítés oszlopon van), ám nem járok sikerrel, így folytatom az utam tovább. Egy rövidebb kitérő a Tűzköves-hegyre, majd egy hosszabb meredekebb mászással egybekötött kitérő a Kis-Gerecse csúcsára. Visszatérés után sziklás meredek ösvényen majd sűrű cserjésben folytatom az utat, az alant lévő parkolóig. (Közben gyönyörködöm a szomszédos szigorúan védett és a turisták elől elzárt Pisznice-hegyben, el is döntöm rögtön, hogy jövőre próbálok engedélyt szerezni a Pisznice-barlagra, s ezzel együtt a hegyre is.) Megállás nélkül haladok tovább, ám kicsit később, nem sokkal, Pusztamarót előtt kivágott fatörzseken hosszabb pihenőt tartok. Megebédelek, (2db. mackósajt pár falat kenyérrel, majd egy alma), közben megírom a naplóban az aktuális történéseket, utána folytatom az utat. Pecsételés Pusztamaróton, víz vétel a házaknál majd tovább a kéken. Nem sokkal később újabb kitérő a Marót-hegyre (385m), s utána egy „szép” távvezeték mentén kialakított nyiladékban folytatódik a túraút. Az elején keresztezem a Vaskapu nevű mély völgyet s ismét a távvezeték mentén lévő nyiladékban haladok egészen a Büdös-kútig. Unalmas egyhangú útszakasz, melyet szinte gépiesen teszek meg. Büdös-kútnál elérem a Bajóti országutat, melynek másik oldalán kissé feljebb folytatódik a túraút. Az elágazás után nem sokkal ismét egy pihenő következik, némi cukorkaszopogatással, és naplóírással egybekötve. Árnyékban ültem le, így hamar fázni kezdek, ennek ellenére jó 30 perccel később folytatom az utat. Kevéssel később ismét egy kitérő a Domonkos-hegyre, (oldalában kereszt), feljebb 305 méteren a legmagasabb pont melynek keskeny erdős gerincén képtelen voltam normális képet készíteni magamról, így inkább már lefelé egy alkalmas helyen készült el a „csúcsfotó”. Közben gondolok egyet, rövidítek lefelé, nem sokára meg is van az ösvény, melyen kényelmesen haladok tovább. Igen, ám de idővel feltűnik, hogy már jó ideje nem láttam jelzést. Ennek ellenére megyek még néhány 10 métert, majd visszafordulok, ugyanis továbbra sincs nyoma turistajelzésnek. Hamarosan elérem, majd elhagyom azt a helyet ahol rátértem az útra, s kicsit lejjebb (talán 30 m-rel) letér a turistaút balra, egy szűk keskeny cserjés ösvényre. Megérte rövidíteni! Miután megvan az első eltévedésem kényelmesen haladok tovább. Nemsokára kiérek az erdőből, és szántó mellett, bandukolok tovább, (közben szép surlófények, amit ki is használok). Az út nem sokkal később aszfaltútra ér, melyen jobbra kanyarodva folytatom az túrát. Az út bevezet Péliföldszentkereszre, a kicsiny néhány házból álló településre. Kényelmesen sétálok az út szélén, mikor megáll mellettem egy autó, s a benne üllő idősebb házaspár, s kedvesen felajánlja, hogy szívesen elvisz a közeli településig. Nevetve köszönöm meg a kedves gesztust, majd haladok tovább a templom irányába ahol a következő bélyegző található, egy öreg fához rögzítve. A pecsételés után átsétálok a közeli Szent-kúthoz, iszom egy jót, majd megtöltöm a jócskán kiürült vizes palackokat. Egy kicsit elmélyedek a kút mellett lévő terméskőből épült emlékhely és környezetének hangulatában. Kevéssel később azonban 17,20-kor folytatom az utam. Még nem döntöttem el, hogy hol töltöm az éjszakát így igyekeznem kell, hogy alig 40 perc alatt alkalmas helyet találjak. Útközben kialakul a végső döntés, az Öreg-kő oldalában a Jankovich-barlang alatt lévő kiépített pihenőhelyen töltöm az éjszakát. Nem sokkal sötétedés előtt el is érem a területet, ami kihalt és elhagyatott. Gyorsan nekiállok tüzelőt gyűjteni, majd meg is rakom, illetve meggyújtom. Miután lángra lobban alaposan megrakom vastagabb ágakkal, s míg lehamvad, felállítom a sátram, majd bekészítem az éjszakához szükséges felszereléseket. Miután minden megvan, előkészítem a nyársat s a lehamvadó parázsnál nekiállok elkészíteni a vacsorámat, (szalonna, kolbász és hagyma jól összesütve, pirítóssal), majd a tábortűz fényénél jöhet a lakoma. Miután jól laktam 20,15-től a tűz elhamvadásáig folytatom a naplóírást. Miután már kihunyt az utolsó fény elteszem a naplómat, s elüldögélek a kellemes félhomályban s hallgatom az éjszaka neszeit. Közel fél óra telik el, mikor rászánom magam, s bebújok a hálózsákomba. Nem sokkal később már mélyen alszom.
 
Október 22. hétfő:
Reggel csak 6-kor kelek, bár már 4,40-óta fent vagyok. Rendbe rakom magam, közben megiszom a szokásos kakaómat, majd elpakolom a cuccaimat, s 45 perccel később, még jócskán a reggeli szürkületben útnak indulok. Sejtelmes ködös, párás félhomályban haladok. Az erdő fái némán mozdulatlanul állnak, csak a vízcseppek halk koppanása töri meg a csendet. Bár avarban lépdelek az mégsem zörög. Olyan érzés, mintha a talaj felett lebegnék. Nem sokára elérem az erdő szélét, ahol az ösvény balra fordul, majd egy gazos mező végül szántó mellett halad tovább. A szántó izgalmas fotótémát kínál a párás hajnali szürkületben sejtelmesen áttűnő fasorral. Sajnos kevés a fény, így az elkészült képek meglehetősen szemcsések. Miután elhagyom a szántót, rövid erdei szakasz után elérem Mogyorósbányát. Letérek a túraútról s megkeresem a Kakukk-vendéglőt, (egy utcával lejjebb a zöld jelzésen) s behelyezem a következő pecsétet, majd visszatérve folytatom az utat. A település határán a temető mellet haladok el, amikor váratlanul ismerősbe botlom. Régi barlangász társaim, Sityu és Ibolya készülődnek egy fenyő kivágására. Beszélgetünk egy keveset, majd megkezdik a munkát, s én folytatom utam az aznapi első csúcs a Kőszikla (297m) felé. Meredek kaptató, majd enyhe emelkedő után érem el azt a fenyővel borított szakaszt, amely a legmagasabb pontot rejti. Az erdő szélén elrejtem a hátizsákot, majd felsétálok a tetőre, ám odafent a sűrű erdőben semmit sem látok így hamar visszatérek, s folytatom az utat a közeli kilátóhoz. Ott azonban miután kimászok a szirtekre, leesik az állam, ugyanis a napfényben fürdő sziklaszirtről káprázatos a kilátás. Alattam felhőtenger, melynek szélei körülölelik a szirtet, amin állok. Itt-ott halványan előderengenek az alattam lévő fák sziluettjei. A távolban két sötét púpként magasodik ki a Gete vonulata, s mindezek felett ragyogóan tűz a nap. Sokáig gyönyörködöm a látványban, s olykor elkattintok egy-egy képet, miközben tudom, a képek soha nem tudják visszaadni azt, amit én most látok. Azonban eljön az idő, amikor bármenyire is szeretnék még maradni, tovább kell indulnom. Felveszem a zsákot, s folytatom az utat, de ezúttal sem jutok messzire. Az ösvény mellet, nem messze a kilátótól egy nyílás sötétlik, amit a nálam lévő útikalauz is említ: „szűk, de igen mély aknabarlang veszélyes kürtője”-ként. Több se kellet nekem, hátizsák le, elő a fejlámpát és már nézem is a kürtőt (valójában aknát), amit nem látok olyan vészesnek, így indulok lefelé. Valóban nem nehéz, könnyedén lemászom a nem is olyan mély aljára. Ferde törmelékes aljzatra érkezem, melyen óvatosan haladok tovább lefelé. Azonban felesleges az óvatoskodás, mert a hasadék fokozatosan járhatatlanná szűkül, bár még hosszan előre látható tektonikus eredetű hasadék alkotja az üregrendszer végpontját. Készítek néhány fotót, majd sietve visszamászom a felszínre. Miután elpakoltam a fejlámpámat, felveszem a hátizsákot és folytatom az utam. Az ösvény kényelmes meredekséggel ereszkedik lefelé a hegyoldalon. Nem sokkal később lassan belemerülök a fentről megcsodált látványos ködtengerbe. A napfény gyengén átszűrődik a nyirkos párán szürreális fénybe vonva az őszi kerteket. Az ösvény két oldalán gyöngyfüzérbe öltöztetet pókhálók sorakoznak. Sűrűn állok meg fotózni, mégis hamar elhagyom a Tokodi-pincéket. Egy rövid szakasz következik az aszfalt szörnyön, majd nem sokkal később jobbra egykori szekérúton folytatódik a turistajelzés ismét felfelé. Széles néhol sáros a reggeli párától nyirkos csapáson gyalogolok. Az utat két oldalról galagonya és kökénybokrok szegélyezik, melyek roskadásig vannak érett gyümölccsel. Persze nekem sem kell több, marokszámra falom be, főleg a galagonyát. Az ízletes gyümölcs még finomabb a rajta lévő vízcseppektől. A nagy csemegézés közepette észre sem veszem, hogy ismét elhagyom felhőtengert és lassan egyre melegebben tűző napsütésben gyalogolok felfelé. Hamarosan mögöttem maradnak a gyümölcsök is, kopár füves domboldalon kapaszkodom fel az előcsúcsra, majd onnan Kis-kő (264m) kopár lapos füves tetejére. Csúcsfotó, néhány perces pihenő majd folytatom a túrát a Hegyes-kő irányába. Az útvonal nem érinti a csúcsot, így mikor ahhoz legközelebb érek, lekanyarodok és irány a legmagasabb pont. Alig néhány perccel később fent állok a kopár sziklás 311 méter magas hegyormon. A kilátás pazar, ami arra ösztönöz, hogy hosszabb időt töltsek el odafent. Ezt viszont reggelizéssel, majd naplóírással töltöm. A reggeli, az előző estéről megmaradt sült szalonna, sült kolbász és sült hagyma, némi megpuhult pirítóssal. Müzli szelet édesség gyanánt, utána az utolsó megmaradt alma a menü. Miután megettem a maradékokat, s megírtam, amivel el voltam maradva, összepakolom a cuccokat, majd indulok lefelé. Hamar elérem a turistaösvényt, s azon viszonylag gyorsan lejutok Tokodra. A településen újabb kitérő, ezúttal is egy utcával lejjebb egy italbolt rejti bélyegzőt. Pecsételés után vissza, majd tovább a város széle irányába. A település szélén, egy játszótéren kellemes napsütésben, kb. 10-15 percet pihenek, mielőtt nekivágok az utolsó erőpróbának. Az ösvény eleje széles köves út, majd keskeny és meredek kőtörmelékes vízmosás, ami kopasz dombtetőre vezet fel. Rövid vízszintes szakaszt követően ismét meredeken, ezúttal fenyvesben vezet fel, egyenesen a csúcsig. Sűrű erdővel borított néhány jókora sziklatömbbel ékesített Getei Öreg-kő (308m) csúcsán nem igazán van lehetőségem a csúcsfotó elkészítésére, így az ösvényen készítem el, s szinte rögtön indulok is tovább. Rövid lejtős szakasz után széles nyereg következik, s ismét felfelé tartó keskeny, szűk ösvényen folytatom a gyaloglást. A csapás fokozatosan szűkül, s egyre meredekebb lesz, 10-15 méterenként állok meg egy-egy szusszanásnyi időre. Nem sokkal később hangokat hallok felülről, s kisvártatva elérem a hegy előcsúcsát, egy keskeny váll formájában. Egy másik útvonalon a korábban hallott hangok gazdái közelednek, így szinte megállás nélkül megyek tovább. Pár perccel később elérem a 455 méter magas Nagy-Getének tetején elhelyezett keresztet. Elkészítem a csúcsfotót, s éppen indulnék a kilátóponthoz, amikor váratlanul a tegnapi idősebb házaspár lép hozzám. Meglepő, és váratlan találkozás, ami közel egy órás beszélgetésbe torkollik. Kellemes időtöltés, ám mégis véget kell vetnem neki ugyanis délutánra, el szeretnék jutni Dorogra, így elköszönök, felkapom a hátizsákot s indulok tovább. Széles, túlságosan is karbantartott nyiladékon, enyhe lejtéssel folytatódik. Pár perccel később elérem és felsétálok a 403 méteres Gete-hegyre. A kereszt mellett csúcsfotó, rövid pihenés után indulok tovább, ismét lefelé. Az ösvény hosszasan kanyarog a meglepően változatos terepen. A város előtt néhány 100 méterrel tartok még egy utolsó nagyobb pihenőt, ahol eszek néhány falatot, közben megírom a túranaplóm, illetve átöltözök, városi viseletbe, (pólócsere) majd irány a város. A jelzéseket követve, viszonylag hamar elérek a vasútállomásra, ahol elkérem a bélyegzőt. Kérdésemre kiderül, nem jár a vonat. Viszont egy másik túrázó, aki velem nagyjából egyszerre ért az állomásra, felajánlja, hogy mivel pestre tart, elvisz odáig. Az utat végigtársalogjuk, s a vége címcsere lesz és hazáig hoz. Még jó órát beszélgetünk a ház előtt, miután elköszönünk egymástól, és hazasétálok.