- KANÁRI-SZIGETEK - túranapló 2. rész

La Palma
 
November 23. szerda: Az éjszaka csendesen és nyugodtan telik, bár többször ébredek arra, hogy szemerkél az eső, de mindig csak pár percet tartott. Reggel 6:30-kor kelünk, s összepakolunk majd indulás vissza az előző este már kinézett információs irodához (persze 9-kor nyit), és a mellette lévő Spar áruházhoz (nem tudni mikor nyit). Egy kávézóban érdeklődünk a buszos közlekedés (Kaldera-vidék) lehetőségeiről, de kiderül, oda nem megy busz. Mi sem láttunk ilyen menetrendet a közeli buszvégállomáson. Kaptunk ígéretet némi segítségre a közelben dolgozó állítólagos magyar srác irányába. Nincs más, várunk 8:20-ig. Később Peti visszasétál a komp kikötőbe utána nézni mikor, s hol tudnánk megvenni a két nappal későbbre esedékes Gomerrai, (a következő meglátogatni szándékozott sziget) kompjegyet. Peti nem sokára visszajött a kompjeggyel együtt. Kicsit később én teszek egy rövid sétát a Spar-ba. Veszek vizet és kenyeret, majd utána 8-kor hosszabbat, sétát következik térképvadászat címen. Találok is egy üzletet, ahol van, (legalábbis a kirakatban látszik), de csak 9:30-kor nyit. Nincs más tovább, várunk, lassan eljön a 9 óra, irány az információs központ, ahol mindent megtudunk, megkaptunk. Az előzetesben tervezett szerint, hogy tömegközlekedéssel járjuk be a szigetet, elfelejthetjük, annak ritkasága miatt, illetve mivel vannak helyek ahova egyáltalán nem is megy járat. Marad az autóbérlés. A következő program így kétirányú, Peti intézi az autóbérlést, én a térképet, útközben könnyű záporral fűszerezve. A találkozó (a kölcsönzőnél) után 10 órakor indulunk fel a Kaldera-vidékre. Azonban nem jutunk messzire, ugyanis a település határánál érdekes jelenséget veszünk észre. Az óceán hullámai olykor át-át csapnak az úttesten. Ez közelről is meg kell nézni, így leparkolunk. A mellvéd mögül lepillantva az óceánra, megdöbbenve tapasztalom, hogy közel 5-6 méter mélyen látom magam alatt. Az óriási víztömeg lassú, mondhatni méltóságteljes mozgással hullámzik alant. A víztömeg időnként irtózatos erővel csapódik a kőfalnak, s beborítva, olykor átcsapva azon. Próbáljuk megörökíteni a pillanatot de bizony vigyázni kell, nehogy betakarjon a soron következő víz adag. Petinek nincs szerencséje, egy jókora hullám elkapja, s a fotógépét is megáztatja. Én is kapok egy kisebb adagot, de szerencsére a gépemet sikerül megóvni. Miután kifotóztuk és gyönyörködtük magunkat folytatjuk az utat egyre feljebb, sajnos fokozatosan romló időben. Nem sokkal dél, és a csúcs előtt, 11:25-kor egy alkalmas helyen tartunk egy reggeli és ebéd egyben szünetet, sajnos már szemerkélő esőben és egy kíváncsi, minden bizonnyal éhes holló társaságában. Miután ettünk, s a madár is kapott néhány falatot, cserébe a pózolásáért, folytatjuk utunkat fel a főcsúcs irányába, egyre sűrűbb felhőben, olykor kisebb esőben. Később, miután leparkolunk, nem túl hosszú séta vezet fel a főcsúcsra. Roque da Las Muchachos (2426 m) tetején a sűrű párától nem sokat látunk, pedig az útikönyv szerint a teljes kaldera-vidék jól látható. Így nem is időzünk túl sokat, sőt az időjárás nyomásának engedelmeskedve a hegységet is elhagyjuk, s visszatérünk a keleti partra. Útközben gesztenyeszüret (sok az elvadult szelídgesztenye ültetvény) és fotózás, majd tovább a keleti parton északnak. (Peti közben aggódik a benzinfogyasztás miatt, ami azonban vaklármának bizonyul.) Útközben fotózás, illetve medvetalp kaktusz gyümölcskóstoló, (Peti még nem evett ilyen gyümölcsöt) majd haladunk tovább. A partvidéket és a főutat végül az észak-keleti sarokban hagyjuk el, s LP-109-es úton ismét behatolunk a hegyek közé. Valamikor a szigetnek ez a szakasza bejárhatatlan ősvadon volt. Ma már turistautak és pihenőhelyek várják azokat, akik szeretnék megismerni e-gyönyörű vidéket. Jó lenne egy nagyobb túrát tenni a térségben, ám erre nincs idő. Ehelyett egy parkolóban hagyjuk a járművet, s egy kisebb sétát teszünk az elvarázsolt erdőben. Sűrű fák közötti keskeny, karbantartott ösvényen haladunk, s bepillantva a fák közé hirtelen más értelmet nyer az átjárhatatlan ősvadon szó. A fák nem nőttek túl sűrűn, ám közöttük alig 2-3 méter magas kesze-kusza növésű moha lepte törzsű bokrok alkotnak átjárhatatlan dzsumbujt. Sűrűn megállunk fotózni, azonban hiába, mert bár még csak délután van, mégis az erdőben sűrű félhomály uralkodik. Biztosan közbejátszik a felhős borult idő is a fénytelen erdő hangulatában, ám ettől még kellene elegendő fénynek lennie így délután. Miután visszatérünk, folytatjuk a körutat, s lassan átérünk a sziget Ny-i oldalára jónéhány fotószünet közbeiktatásával egyetemben. (De az őserdő, sűrű párába burkolózó növényzetének látképe megéri.) Így csoda, hogy igaz nem sokkal, de ismét lekéssük a naplementét. Úgy látszik ez már rendszer lesz! Mentségünkre legyen mondva, eddig összefüggő zárt felhőben voltunk, így nem is gondoltunk rá, hogy esetleg láthatunk naplementét. Lassan sötétbe borul a sziget, így haladunk a lefelé a déli csücsök felé, a következő látnivalók felé. Útközben egy villám megállás az egyik nyitva lévő boltnál. Peti több minden vásárol, én csak kakaót, és valamilyen csokis sütit veszek, s az utóbbit be is falom a továbbhaladás közben. Nem sokkal később Los Lianas De Arlidone-nél sikeresen elkavarodunk, (ugyanis a térkép, mint kiderül, jelöl olyan utat is, ami még el sem készült, így menet közben módosítom az útitervet), majd a helyes irány megtalálása után irány a déli csücsök. Nem sokkal Faro de Fuencoliente (déli csücsök) előtt egy elhagyottnak tűnő, ám odaérve mégsem annyira elhagyott parton hálózsákban, a csillagos ég alatt, szabadban töltjük az éjszakát. Ugyan a tenger hullámverése egy kicsit hangos, de engem ez nem igazán zavar, Peti viszont a kocsiban tölti az éjszakát. Ő tudja, mindenesetre én az alig 170 cm-el sem tudok autóban kényelmesen aludni, hogy az Ő közel 190 cm-ével hogy tud…. ez az Ő titka marad. Lefekvés után még jó darabig hallgatom az óceán morajlását, s nézem a csillagos eget, majd alvás valamikor 22 óra után.
 
November 24. csütörtök: Gyönyörű, csillagos éjszaka alatt, melyet az még az éjszaka során is sokszor nézek, amikor fel-felébredek, s hangosan morajló tenger zajával kísérve elég nyugtalanul alszom. Ennek ellenére kipihenve, de elég későn, csak 6:30 után kelünk fel, kényelmesen összepakolunk majd 7:45-kor indulunk tovább a közeli vulkán vidékre. Alig 15 perccel később 8-kor fotózás a sziget leg délibb pontján, majd utána a reggeli surló fényeket kihasználva hirtelen ötlettől vezérelve sorba végigjárom a három közeli vulkáni kúpot. Bár hívom Petit is, de nincs kedve velem tartani. Első orom a Mont Abraham (204 m), aminek oldalán olykor a horzsaköveken vissza-visszacsúszva kapaszkodom fel. Ennek ellenére kb. 15 perc alatt elérem a tetejét, de csak pár percet időzöm (fotó és körbepillantás), majd az csúcsot keresztezve megyek le, és át a következő salakkúp a Mont Lagi (222 m), magas tetejére. Odafent tartok néhány perces szünetet s meg kell állapítanom, hogy a harmadik kúp a Mont Viento (223 m), jóval távolabb van, így jókora porfelhőt kavarva futok lefelé, és félkörben vissza a Petihez. Egyeztetek vele a tervemről a harmadik csúcsot illetőleg, s együtt indulunk neki. Azonban az út elején néhány 100 méter után Petiből kitör a fotós, s lemarad a surlófényben fürdő kaktuszok között. Így egyedül folytatom az utam, s nem sokára letérek az útról, s nekivágok toronyiránt, a törmeléklejtőnek. A vulkáni salaknál jól megszokott, ám cseppet sem kellemes módon jutok egyre feljebb, (minden egyes lépéskor 15-20 cm-t csúszok vissza. Szinte megkönnyebbülve fogadom, a kemény ámde bokagyilkos lávafolyást. A nehézségek ellenére kb. 20 perccel később fent állok a vulkán tetejét jelző beton oszlopnál. Szép bár kissé párás panoráma a teljes vulkán-vidékre, valamint a D-ről határoló sötétkék óceánra, még így is megkapó látványt ad. Elkészítem a kötelező csúcsfotókat, nézelődök még pár percet, majd indulok vissza. Hamar megtalálom az útitársamat, akit közben teljesen elvarázsolt a kaktuszok titokzatos világa, így még nekem is marad időm a növényeket fotózni. Később, már jócskán bent a délelőttben Petivel közösen sétálunk fel a néhány 100 méterrel arrébb található Vulcana Tenegua (427m) magas tetejére. Ez az orom valószínűleg turista látványosság lehet, mert a többivel ellentétben ide kényelmes és széles ösvény vezet fel. Látványos a kilátás innen is, de főleg a tűzhányó formakincse, ami bennem megragad, ugyanis egy félig lerobbant kaldera peremén sétálunk körbe. Innen fentről szinte magam előtt látom azt az iszonyatos erőt, amely több ezer tonnányi bazaltkövet emelt a levegőbe, s szórt szerte szét. Tisztán látszik az, hogy a kirobban oldalból meginduló láva-ár elérte a jó néhány km-re lévő óceánt, sőt megnövelte a sziget méretét is. Visszatérés után bemegyünk a közeli településre, ahol a kötelező ám kissé megkésett kávészünet (Peti) a következő program. Utána ismét egyedül folytatom a csúcsra járatós kalandomat, ugyanis 11:40-től a Volcano San Antonio (652 m) következik. Ez a vulkáni kúp, fizetős, (talán mert az egyik legmagasabb a környéken), ám a pénztárban bár elvileg nyitva, mégsem tartózkodik senki, így egyszerűen besétálok a kapun. A kráter peremét járom végig, közben felsétálok a legmagasabb pontra is. Készítek egy csúcsfotót, majd indulok visszafelé, s közben gyönyörködöm a kráterben melynek belsőfelén, az időjárás viszontagságaitól védett, s valószínűleg a vulkáni gőzöktől (bár ez innen nem látszik) gazdag párás levegőjének hatására valóságos erdő fejlődött ki. Szép még innen fentről is, kár, hogy nem lehet lemenni. Kifelé, már ott van a helyén pénztáros hölgy, viszont mivel ebből az irányból már nem ellenőrzik a jegyet, így most is elsétálok a kapu mellet. Az utolsó elmaradt vulkáni kúpra (Mont Tablas (661 m)), a szomszédos parkolóból, szintén egyedül megyek fel, szintén a legegyszerűbb legegyenesebb irányból, esésvonalban. A hegy oldala füves, így a meredeksége ellenére sem okoz különösebb nehézséget. Odafent csúcskereszt, amelyet bárhogyan igyekszem, csak ellenfényben tudom lefotózni. Viszont az időzítővel elkészített kép ennek ellenére mégis tetszik. Miután visszatérek, 12:45-kor indulunk tovább a sziget keleti oldalán. Itt azonban nem sok a látnivaló, bár az útikönyv ír egy barlangról, azonban a térképen nem sikerül egyértelműen beazonosítani, így nem töltünk időt a megkeresésével. Jobb híján már délután 14 órára visszaérünk Santa Cruz de la Bimóba. A nap hátralévő idejére, kell még jó programot találni. Mivel a Kaldera vidék ugyanúgy felhőben van, mint előző nap, így nincs túl sok értelme oda visszamenni. Ehelyett az útikönyvből kinézett ÉK-i partszakaszt keressük fel. Útközben rövid fotószünet egy banán ültetvénynél, (ilyet sem akárhol látni), utána továbbmegyünk, s a kocsit lerakva több mint 1 órát töltünk el (14,20-tól 16,30-ig) a Playa de Nogales megtekintésével. A terület elképesztő sziklafalairól, fekete homokfövenyeiről, és hatalmas hullámveréséről ismert. Hosszas sétát teszünk a parton, olykor a hullámok elöl futkosva, olykor csak ámulva a teljesen függőleges mohával borított sziklafalak monumentális méretein. Ugyanitt tekintem meg a Cuoca Nogales barlangot is, melynek félhomályba vesző, s ettől nem kevésbé misztikus alján az óceán vize hullámzik lassan méltóságteljesen. Visszatérés után rövid vacsora szünet egy padon, majd irány vissza a fővárosba (Peti sörről álmodik). Leparkolunk a kölcsönző által mutatott helyen, majd 18 órától séta a városban. Közben rövid vásárlás (víz, kenyér, sütemény 3,59 euro) utána 18,30-tól Peti sörözik, közben beszélgetünk éjjel 21 óráig. A folytatás rövid séta az éjszakai városban, némi fotózás, végül 22 órára visszatérünk a parkolóba. Egy darabig pihenek, illetve beszélgetünk, majd Peti alszik a kocsiban, jómagam vállalva az éjszakai virrasztást, előbb tisztába rakom magam, némi ruhacsere (zokni, gatya, póló, közben mosakodás egy palack víz segítségével) utána kényelmesen összepakolok a hajóra, majd kiterítem a polifoamomat, megírom a naplómat.