Térképezés és omlasztás Nézsán

Sűrű gomolyfelhők haladnak az égen percenként eltakarva a bágyadtan világító napot. Kicsiny tábor áll a Nézsai pataktól nem túl messze. Az egyetlen felszíni ügyeletes békésen olvasgat a délutáni el-eltűnő napsütésben, közben gyakran pillant a tábor melletti, földből kiálló beton kútgyűrű irányába. A közeli fához egy kötél van rögzítve és a másik vége belógatva a kútgyűrűbe. Az említett tárgy azonban még lazán lóg, biztos jeleként annak, hogy senki nem terheli a másik végét. Pedig már lassan itt lenne az ideje, ugyanis délutánba hajlik az idő. A kútgyűrűk alatt 10 méter mélységben egy barlang rejtőzik, melyet nem olyan régen tártak fel a Naszály-BKCS tagjai.
Ennek a geodéziai felmérése van most folyamatban. Odalenn 5 fő dolgozik, mérik és rajzolják az üregrendszer zeg-zugos járatainak hosszát, mélységét és elhelyezkedését. A Nézsai-víznyelő, mert így hívják a barlangot, nem tartozik a jelentős és fontos barlangok közé, mégis fontos a dokumentálása, ugyanis a térségben ez az egyetlen ilyen méretű barlang. A Nézsai karszt-rög nem egy komoly hegységben, hanem a Cserhát dombvidékén helyezkedik el. Az említett hegység nem éppen a karsztjelenségeiről híres, így persze hogy külön figyelmet kapott egy 200 métert elérő vagy esetleg azt meghaladó barlang.
Márpedig a víznyelő a felfedezők becslése alapján eléri ezt a hosszúságot. Ez az oka, hogy 5 személy az üregrendszer járatait bújja, munkára szánva a szabadidejét. A felszíni ügyeletes nem ok nélkül aggódik és pillantgat gyakran a bejáratot rejtő kútgyűrű felé. A kiérkezésre megbeszélt határidő vége egyre közeledik, ám semmi nyoma a lent dolgozóknak. A barlangnak pedig újkori ismertsége ellenére sincsen túl jó híre. A járatai szűkek, sok helyen instabil, veszélyes omladékot rejt. Bár a lent dolgozók profi, sokat próbált, gyakorlott kutatók, a barlangjárás mindenképpen rejt némi kockázati tényezőt. Az objektív veszélyek minden tudás és tapasztalat ellenére bizony okozhatnak balesetet. Bizonyos dolgokat semmilyen tudás és tapasztalat nem tud kivédeni. Tudja ezt mind le vagy felfelé mászással foglalkozó kutató. Ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy megfelelő óvatossággal és odafigyeléssel e veszélyek nagy része kiküszöbölhető. A maradék néhány % viszont már oly csekély, hogy annak a kockázatát nyugodtan be lehet vállalni. Ennél jóval nagyobb veszély leselkedik az embernek fiára és leányára az utatok vagy a mindennapos életben. Így az aggodalom sem oly komoly, de azért ott van.
Közben telik – múlik az idő, fent lassabban…

Odalent azonban sokkal gyorsabban. Pedig a fáradtság már érezteti hatását. Ennek ellenére zokszó nélkül folytatódnak a különböző munkafázisok. Olykor el – elhangzanak vaskosabbnál vaskosabb poénok hol egyik, hogy a másik kutatótárs kárára. Aztán eljön az idő, mikor minden munkából elég lesz és összepakolva elindulnak kifelé. Mivel már szombat késő délután van, és vasárnapra csupán a bejárat alatti omladékos oldalágat, a körülötte lévő mellékjáratokat tervezik felmérni, így a szükséges felszereléseket is érdemes a helyszínre deportálni. Miután minden odakerült, a szűk járatokon egyesével megkezdik a kimászást.
Odafent apró rándulás a kötélen, ami jelzi, hogy valami készülődik odalent. Az ügyeletes leteszi a könyvet, és széles mosollyal szalad a betongyűrűhöz, várva az első kiérkezőt. Az nem sokára ki is mászik a sima „csőből”, majd utána követik a többiek is, egyesével, szépen sorban. Végre megvan mindenki, épen, sértetlenül.
Bár még nincsen teljesen sötét, mégis nemsokára fellobban az esti tűz sárgás – vörösen villódzó lángja, kellemes, meleg fénnyel borítva be az esti tábortűznél ülőket. A meghitt hangulatot tovább erősíti az időközben kitisztult, fekete égen kigyúló csillagok haloványan pislákoló fénye. Már csak egy kis esti dal vagy énekszó hiányzik, de a társaságból senki sem éneklős típus, így ez elmarad. Helyette egy, a közelben lévő tücsök kezdi el magányos szólamát. Nem kell hozzá sok idő, hol itt, hol ott hangzik fel e hártyás szárnyú dalnokok hangversenye. Idővel ellobban a tűz utolsó lángja és a parázs vöröses izzásában csendesen térnek nyugovóra a megfáradt kutatók.
Az éjszaka csendesen, nyugodalmasan telik, és a hajnal hamar eljön. Az első sugarak hamar beragyogják a tábort. Nem kell hozzá sok idő és a sátrakban fokozódó meleg gyorsan kiűzi az ott alvókat, akik az esti tűzhely maradványainál gyülekezve költik el egyszerű, de tartalmas, energiában bővelkedő reggelijüket, ami sok esetben az ebéd is egyben.
Nem húzzák sokáig az időt, hamar összeszedelőzködnek, és egymás után tűnnek el a kútgyűrűk mélyén. Lent az aknasor alján beindul a gépezet. Külön megbeszélés nélkül is tudja mindenki a maga dolgát.
A fúrócsapat, két fő helyezi be előbb a mérési pontokat, majd ezek között kifeszítik a poligon zsinórokat. Utána jön a csapat mozgatórugója, a rajzoló ember, aki a poligonzsinórok mentén elkészíti a barlang térképvázlatát. A végén haladnak a mérőcsapat tagjai és elvégzik a mérési munkálatokat. Ez esetben viszont együtt volt a két társaság, mivel egy nagyobbacska teremben dolgoztak.
A fúrást végzők már előrébb jártak egy szűk, omladékos bejárati mellékágban. Az ág bejáratát két, egy szűkebb és egy tágasabb részre osztotta egy hosszúkás, alján és tetején megszorult kőlap, melynek tetejére további omladékhalmaz támaszkodott. A terem meredeken lejtett az említett ág bejárata irányába. A terem magasabbik pontján kb. 1,5 tonnás, fél személyautó méretű kőtömb állt az élén. Nem támaszkodott semminek, csak állt magányosan, mintha arra várt volna, hogy valaki meglökje. Pont emiatt vigyáztak is vele, szinte a közelébe sem ment senki.
A munkafolyamat között olykor kisebb szünetek is akadnak. Egy ilyen csendesebb szakaszban az egyik kutatótárs egy pillanatra nem figyelt és hozzáért az említett kőtömbhöz. Abban a pillanatban kapcsolt és ellépett onnan. Egy pillanatig semmi sem történt, szinte megfagyott a levegő is. A beálló csendben hald, de annál hangosabbnak tűnő roppanás hallatszott, majd a kőtömb végtelen lassúsággal elmozdult és megindult egyre gyorsabb tempóval a lejtőn. Mindannyian megdermedtek látva a kő irányát amely egyre hangosabb zörgéssel, több kisebb követ is kimozdítva a helyéről haladt a végzet felé, majd lent hangos dörrenéssel (a sötétben jól látszottak a kipattanó szikrák) csapódott bele az alant álló kőtömbbe. Újabb pillanat néma csendben, majd halk súrlódó zaj hallatszott és az álló kőtömb lassan elfordult a tengelye mentén, kicsit megbillent és megállt. Vártuk, hogy összeroskadjon az egész rendszer, maga alá temetve az egyetlen ki és bejáratot, mely mögött két kutatótársunk dolgozik, ám nem történt semmi. Néhány perccel később elült az utolsó guruló kő zaja is, és a néma csendben egyszer csak felbúgott a fúrógép tompa hangja odalent. Jól vannak, odalent nem is vették észre….. volt az első gondolat. Majd szinte egy emberként, de óvatosan rohantak le megnézni az omladék állapotát. Jól látszott, hogy a nagy kőtömb becsapódásával szinte kiütötte az alsó, támasztó kőlapot. Az élén 1-1,5 mm-es peremen ül és csak a jó ég tudja miért nem dőlt el és roskadt egymásba az egész rendszer. Éles, visszhangzó pijjogás harsant fel és rá nem sokkal megjött a válasz odalentről.
- Hallotok? – harsant a kiáltás.
- Gyertek ki! – hangzott az ellentmondást nem tűrő hang. Pillanatnyi csend, majd csodálkozó
- Miért? – és a folytatás, Még nem vagyunk kész!
- Nem baj, azonnal kifelé és hozzátok a cuccokat is!
- Poligonokat kiszedjük?
- Maradnak, csak gyertek már!
Néhány percnyi csend, majd egyre hangosabb motozás, súrlódó zaj és a kavicsok zörgése jelezte a közeledőket. A bejáratot belülről meglátva rögtön rájöttek a sürgősség okára.
- Basszus, mi történt? – hangzik a kérdés és közben a hang gazdája már siklik is át a szűkebbé váló résen, igyekszik nem hozzáérni semmihez, ami azért nem kis feladat. Pillanatok alatt túl volt rajta és nyúlt vissza az eszközökért.
Nem telt bele sok idő, kint volt minden és már jött is át a társa. Megenyhült a légkör, miután mindenki túljutott a veszélyen.
- És most? – hangzik a kérdés.
- Megszüntetjük a veszélyes helyzetet és kimegyünk. Mára elég ennyi, ne kísértsük a sorsot! – hangzik a felelet a csoportvezetőtől.
Előkerült egy 10 méteres kötél, ami mindig ott van, „sosem lehet tudni, mire kell” alapon. Óvatosan áthúzták az instabil tartó kőlap alja mögött. Mindannyian hátrahúzódtak és két ember a kötél két végén és egyszerre jó erősen megrántották. Ám nem történt semmi, a kőtömb erősen a talajhoz volt préselve, jelezve a rá nehezedő nyomás mértékét. Igazítás egy kicsit a kötélen, ezúttal lejjebb, hogy növeljék az erőkart. Egy egész kis rántás elég volt és a teljes rendszer kártyavárként omlott össze hangos robajjal. Az egykori bejárat helyén hatalmas kőhalom, melyet az elkövetkező időkben valószínűleg nem fog megbontani senki. A társaság az átélt események hatása alatt csendesen, egyenként hagyta el a barlangot. Odafent ragyogó napsütés köszöntötte őket, melynek hatására jelentősen enyhült a feszültség. Már jócskán hazafelé tartottak, mire minden visszatért a normális kerékvágásba. A történet ennek ellenére vagy éppen emiatt sokáig az első számú favoritnak számított az esti tábortüzeknél.