Vihar az Ortleren

(Olykor jó tudni kivel hova készülünk!)
 
Kora reggel van. Nyolcfős társaság szedelőzködik sebesen az olaszországi Sulden, hétvégén elhagyott fűrésztelepén. Az éjszaka után álmosan, mégis lehetőség szerint gyorsan rakják össze a táborozás kellékeit. Sietnek, mert nem legálisan töltötték az éjszakát a szóban forgó ipari létesítmény területén. Hamar összepakolnak, s már indulnak is a település határánál lévő domboldalnak.
 
Keskeny, kanyargós ösvény kígyózik a fák között egyre magasabbra, s magasabbra. Nemsokára ritkulnak a fák. Boróka, törpefenyő, végül a reggeli harmattól vizes, füves hegyoldalon kanyarog az ösvény felfelé. Csend van, néma felhőfoszlányok úsznak a hegyek ormai között, s felülnek rá, meg-megpihenni, majd tovahömpölyögnek. Megyünk felfelé, fogynak a kanyarok, csendesen beszélgetünk, vagy gondolatokba merülve lépkedünk egyre feljebb, magasan már látszik a Tabaretta-menedékház, ahol első pihenőnket szándékozunk tölteni. De a háznál is csendes minden, csak a birkák bégetnek panaszosan, valószínűleg nem értik mi a túrónak igyekszünk felfelé, vagy talán tudnak valamit? Nemsokára elhagyatott terasz deszkáin taposunk. Rövid pihenő, hátizsákok a padon, s kinek reggeli, kinek csak rágcsálnivaló kerül a kézbe, s pótoljuk az elvesztett energiát. Nem sok idő, alig 35-40 perc múlva bezárulnak, s felemelkednek a hátizsákok, és továbbindul a társaság. Nem meredek, de folyamatosan emelkedő kőtörmelékes ösvényen megyünk tovább. Baloldalon meredek sziklafal tör az égbe, teteje a felhőkbe vész. Elhagyjuk az elágazást, melyen apró piros pötty a jelzés, ami elvezet a fal tövébe, s onnan a sziklafalon megy fel egy nehéz klettersteig a fal s egyben a Punta Tabaretta (3128m) tetejére. Egyszer talán végigmehetek azon az úton is, ám most a másikon kell mennünk, a túl sok felszerelés nem teszi lehetővé a drótköteles utat. Így folytatjuk a korábban járt ösvény folytatásának felderítését, ami széles kőtörmelék mezőn vezet tovább. A túlsófelén a sziklafal már egészen lealacsonyodik. Itt egy éles kanyart követően keskeny csapásként kanyarog fel a sziklalépcsőkön. Sok ezer láb taposta fényesre, ezeket a köveket, és sok ezer év vihara vonult végig a kövek fölött, s szabdalta apró darabokra, s bontotta fel a kemény anyagot. Most egy kicsit mi is hozzájárulunk ehhez a folyamathoz, bár ezer évhez képest…..
A mi csapatunk nyolc főt számlál, s a társaság egy részével alig ismerjük egymást. Jómagam, Tündivel kettesben haladok, úgy tervezem a hegyen is ez lesz a felállás. Itt van még Barna Rékával, (ők régi barátok) valamint két ismeretlen srác és két leány, nekik még a nevüket sem tudom. Azt sem, hogy, kivel jönnek, valamint voltak-e már hegyen. Mozgásuk alapján nem úgy tűnik. Ilyen s hasonló gondolatok forognak a fejemben, s alig-alig figyelek az útra. Pedig már nem kényelmes ösvényen haladok, ráadásul az idő a rosszabbik oldalát kezdi mutatni. A felhők kezdenek összeállni, sőt egyre jobban ráülnek az ormokra, szürke félhomályba borítva azokat. Nemsokára mi is eltűnünk egymás szeme elől, bár nem vagyunk nagyon szétszóródva. A magányos kőtornyokkal szabdalt gerinc bizarr sziklaformációit kerülgetve el-eltűnik, majd előbukkan egyikünk, másikunk a szürke, lassan kavargó félhomályban. Nemsokára szabályos, szögletes sziluett bukkan elő a következő dombtetőn, a felső menedékház, a Payer-ház ahonnan a hajnali csúcstámadásokat indítják a hegyre. A terasz néma, s elhagyatott, de belül nagy a ricsaj s a sürgés-forgás. Jó nekünk kint is, születik meg a gyors döntés. Egyikünk, másikunk bemegy, teát, ezt-azt venni, ám a többség a sajátot fogyasztja. Kényelmesen megebédelünk, a terv szerint ma még felmegyünk a bivak kunyhóhoz, ahol az éjszakát szándékozzuk tölteni, majd onnan másnap hajnalban fel a csúcsra, s utána vissza a parkolóig. Erre minden esély megvan, így nyugodtan falatozunk. Közben az idő is mintha tisztulás jeleit mutatná, legalábbis egy-egy pillanatra, felszakadoznak a felhők, s előtűnik a Trafoi-völgy, valamint a híres Stelvio-hágó, amit Olaszország legmagasabban fekvő közúti hágójaként tartanak nyilván. Holnapután arra megyünk tovább a Monte Rosa irányába. Innen madártávlatból is lenyűgöző a meredek hegyoldalon kanyargó szerpentin látványa. De nem sokáig élvezhetjük a panorámát, mert a felhők újra elborítják a szürke masszával a környéket. Sebaj, lassan indulunk tovább. A menedékház teraszáról szépen faragott „Ortler” felirat mutatja a kezdeti irányt. Később azonban csak a magányos, elhagyatott ösvény kanyarog a rideg sziklabirodalomban. Előbb vízszintesen harántolunk, majd felkapaszkodunk a ház feletti gerincre, melynek teteje a Punta Tabaretta lapos orma. Itt ér véget a biztosított út, melynek elágazását néhány órával korábban s mintegy 650 méterrel lejjebb elhagytuk. A tető túlsó fele ellaposodik, végén kicsiny nyeregből ereszkedünk le az alatta lévő katlanba, aminek túloldalán meredek felszökéseken újabb törmelékes sziklagerinc élére kapaszkodunk fel. S ennek keskeny, néhol omlós peremén megyünk tovább kisebb tornyokat kerülgetve, olykor átmászva rajtuk. A felhő játszik velünk, körülöttünk örvénylik, gomolyog, s kavarog betakarva majd megmutatva egy-egy bizarr vagy szürreális részletet. Néha bizony jól is jön, mikor irdatlan mélységek felett keskeny sziklabordán egyensúlyozunk tovább. Egy ilyen keskeny sziklagerinc mögött sötétszürke tömeg sejlik fel. A 30 méter magas majdnem függőleges sziklafal fenyegetően magasodik fölénk, miközben óvatosan megyünk végig az éles gerinc szakaszon. Az alattunk lévő szakadékot jótékonyan eltakarja a szürke felhőmassza, pedig valószínűleg igen nagy mélység lehet, erről árulkodik a mögöttünk „véletlenül” lerúgott kő hosszas robajlása, melyet a sűrű köd csak felerősít. A fal tövébe érve megtorpanás nélkül haladunk tovább felfelé. 5-8 méterrel magasabban már csuklóvastagságú lánc segítené a mászást, ám csak ritkán veszem igénybe. Enélkül is viszonylag könnyedén, biztonságosan haladok, szerencsére visszanézve látom, hogy kicsi párom ugyanolyan könnyedén mászik fel. Megnyugodva kapaszkodom tovább, s alig negyedóra múlva fent is vagyunk a fal tetején. Nem sok idő telik el, s valamennyien összegyűltünk az alig több mint egy sátornyi helyen. Innen keskeny sziklagerincen folytatódik az út, majd utána jön a kulcshelyként is emlegetett meredek, sima táblákból álló sziklalépcső. Érdekessége, hogy az egykori drótkötél biztosítást a helyi hegyi vezetők kiszedték, hogy akárki ne tudjon felmenni, s ezáltal, biztosítva legyen a munkájuk. Hiába a pénz nagyúr, még itt is! Hát van kuncsaft, az biztos, mert szemben a sziklafal felett hasonló csapat közeledik irtózatos lassúsággal. Most délután 14,30 múlt nem sokkal, elvileg nem kell sietni, hiszen az Ortler-bivak alig 2-300 méterrel van feljebb, s az út sem olyan nehéz. Nézzük őket, s saccoljuk, hogy legalább 1 óra, míg ideérnek. Ha elindulunk a legneccesebb helyen fogunk találkozni, ahol nem lehet egymást kikerülni. Így hát várunk, közben nézelődünk. Mintha az idő is megkönyörülne rajtunk, fellebbenti felhőpalástját, s egy-egy pillanatra előtűnik a napfényben ragyogó hófedte csúcs. A játék azonban tovább folytatódik, és újra sötét felhőtakaró borul a fenséges ormokra. Ám máshol azért van látnivaló, így az alattunk lévő zöldellő völgybe is bepillanthatunk. A távolban elő, elősejlenek más csipkés gerincek, falak, s hófedte hegytetők. Múlnak a percek, s lassan az órák is, ám a lefelé tartó csapat csak nem akar közeledni. Most már jól látszik, hogy a 6-7 fős nyugdíjasokból álló csoportot egyetlen kísérő terelgeti. A kulcshelyen egyesével ereszti le az alatta lévő keskeny gerincre, majd onnan tovább. Biztos jól megdolgozik a pénzéért. Múlnak tovább a percek, s lassan az órák. Bő 2,5 órát kellett várnunk, mire elérték azt a szakaszt, ahol már biztonságosan ki tudjuk őket kerülni. Így összeszedelőzködünk, s ekkor jön a meglepetés. A Barna úgy gondolja, hogy a négy idegenből kettőt mi viszünk. Választhatok, nemet mondok, s így valószínűleg ott maradnak, s én leszek a szemét, vagy bevállalom a túrát, és felelősséget vállalok mind a négyünk testi épségéért. Bevállaltam, bár ne tettem volna! (Néha, jobb, ha az ember elfogadja, hogy ő a rossz!) Bekötjük magunkat a kötélbe, magamat előre, utána Tündit, majd a lányt, s végül a kötél végére a srác kerül, aki amolyan mackós alkat. Mire bekötöttem őket, Barnáék már elindultak. Nézem őket, majd nekiindulunk mi is. Így már jól látható, hol számíthatok nehézségre. Az első szakasz, keskeny gerinc, nem problémás, majd utána a kulcshely sziklalépcsője stabil, tömör, jó tartású 75-80°-os 20-25 méter magas sziklafelszökés apró repedésekkel, fogásokkal. Ugyan a biztosító drótkötél ki lett szedve, de a 15-20 mm-es tartó vasakat, 4-5 méterenként bent hagyták, így miután a felvezető csapat túljutott az első 15 méteren nekiindulok. Egy szuszra felmászom a második vasig, ahova félszorítóval lebiztosítom a kötelet, majd jelezek Tündinek, aki felmászik az első vasig. Ott ráhurkolja a kötelet a vasra. Várok pár percet, majd indulok tovább, és a következő vasnál eljátsszuk ugyanezt. Jelzem Tündinek, hogy jöhetnek a többiek is. Közben Barnáék sikeresen felérnek, ugyanekkor az eddigieknél sűrűbb, sötétebb felhő bukik át a gerinc felett, melyet, csak a hirtelen támadó félhomályból, s tompa, nem túl erős széllökésekből érzékelek s szinte azonnal szakadni kezd a jég. Borsó nagyságú szemek hullanak, s pattognak szanaszét, pillanatok alatt 10-15 C°-ot hűl a levegő. Ám a lentiek nem akarnak indulni. Némi könyörgésre a lány elindul, s nagyon lassan, felmászik a Tündihez, mire a párom fittyet hányva a jégnek, indul utánam. Mikor biztos helyen áll, én is továbbmegyek, s sikerül elérnem a fal tetejét, ami nem kis feladat volt, mivel a jég továbbra is kitartóan szakad, sőt a leesett mennyiség kezd a sziklára fagyni. Megállt, s betömítette az apró repedéseket, réseket, s villámgyorsan bele is fagyott. Így amolyan kötéltáncos gyanánt, inkább csak lebegve, mint lépkedve érem el a fal tetejét, s biztosítom le a kötél végét. Ám ekkor jön a gubanc, ugyanis az utolsó személy, egyszerűen megmakacsolja magát, s közi, hogy ő nem jön fel, mondván, ha megcsúszik, leránt mindenkit. Az sem érdekli, hogy a kötél rögzítve van. Jó kifogás! Próbáljuk győzködni, de sikertelenül. A végtelenségig nem folytathatjuk a huzavonát, hiszen az idő fokozatosan továbbromlik, a jég is kitartóan esik, s vele együtt a hőmérséklet is. Valamennyien egy pólóban vagyunk, s nincs hely se lehetőség, hogy a hátizsákból elővegyük a hőn áhított meleg kabátokat. Így jobb híján előbb a lány, majd Tündi is visszamászik, ami nem kis teljesítmény, tekintve az egyre jobban eljegesedett sziklát. Miután leoldották magukról a kötelet, felhúzom, s duplán véve leereszkedem hozzájuk, majd lent lehúztam magam után. A két idegen ott a szikla tetején nekiáll felállítani a sátrat, de mivel csak egy sátornak van elegendő hely, így mi a párommal némi öltözködést követően elindulunk lefelé a 30 méteres, lánccal biztosított falon. Ezúttal azonban erősen kellett kapaszkodni a láncba, melyet már vékony jégréteg fedett. Ugyan a jégkéreg letört a mozgatás és a belekapaszkodás közben, ám ettől még kegyetlenül csúszik, nem beszélve a csontig hatoló hidegről. Az eddig száraz falon, most kisebb patakocskákon zúdul lefelé a víz, különböző méretű kavicsokat sodorva magukkal. A lehetőségek szerint igyekszünk a leggyorsabban lejutni, ám ez korántsem olyan egyszerű. Idővel azonban sikerül s átóvatoskodunk a hozzácsatlakozó gerincen. Utána kényelmesebben járható szakasz következik, melyen esetleges sátorhely után nézünk. Talán van egy, bár ferde, nagyobb kövek is kiállnak a talajból, azért egy próbát megér. Leveszem, majd felállítom a hátizsákot egy nagyobb kő tetejére, s előveszem a sátrat. Az eső, (idelent már csak eső,) még jobban rázendít, mintha tudná, hogy a sátor a továbbiakban védeni fog. Villámgyorsan kiterítem a sátrat, kedvesem bontja, s rakja össze a rudazatot, majd ketten két oldalról már fűzzük is be a megfelelő helyre s néhány pillanat múlva már áll is a belső rész. Befejezem a cövekelést, nem egyszerű feladat a köves talajba. Közben feltámad a szél, s elkezdi rángatni a kis építményt. Az egyik cövek szinte azonnal kilazul. Odanyúlok, hogy kijavítsam, ugyanekkor hevesebb szélroham hatására lefordul a kőről a felállított hátizsák, rá a sátorra. A szél süvöltésében is jól hallatszó reccsenéssel törik el a sátorrúd. Nincs más hátra villámgyorsan összepakolás majd irány a menedékház. Alig indulunk tovább, a szél is csillapodik, majd nemsokára el is áll. Az eső azonban változatlan intenzitással hullik, szerencsére, immár jég nélkül, folyamatosan ostorozva a köveket. Jó kétórás, szinte szótlan gyaloglást követően szinte beesünk a menedékházba. Fűtetlen tetőtérben, martraclágerben kapunk két ágyat, s Tündit tiltakozása ellenére, úgy vizesen ruhástul szorosan becsavarom a szintén vizes hálózsákjába. A hátizsákban lévő ronggyá ázott maradék ruhákat leviszem száradni a földszinti társalgóban lévő egyetlen vaskályhához. Itt a több 100 különböző ruhanemű mellett sikerül talpalatnyi helyet keríteni szárítás céljából. Így az éjszakám abból áll, hogy óránként járok vissza forgatni a ruhákat, s elrakni azokat az idegen holmikat, melyek időnként rákerülnek. Tündi az éjszaka első felét végigvacogja, s másik felét átszuszogja, álmosan kérdezve tud-e valamit segíteni. Reggelre a száradó ruhákból már nem csöpög a víz, ellenben melyeket magunkon hagytunk, majdnem megszáradnak. De csak majdnem. Így szó sem lehet arról, hogy esetleg reggel újból megpróbáljuk a csúcsra való feljutást. Bár ehhez egyébként is késő lenne, a 8 órai indulás, pedig a tiszta időben jól láthatóan hívogat csúcs havas orma. Kényelmesen megreggelizünk, ázott kenyér szalonnával. A desszert ronggyá ázott, s félig szétmállott keksz, pépesített csokoládéval, majd elindulunk lefelé. Gyakori fotószünetet követően dél körül le is érünk. A parkolóban a helyi lakosok folyamatos vigyorgásának közepette folytatódik a szárítási hadművelet, melynek eredményeként hamarosan teljesen belakjuk a nem is olyan kicsi parkolót. Közben sikerrel szedem szét, s javítom meg némi szigetelőszalag és vékony faágak segítségével az eltört sátorrudat. A végén még az összerakást is siker koronázza, bár a gumik visszafűzése nem volt egyszerű. Jóval később, már az este szürke fényei borítják árnyékba a völgyek alját, mire befut a csúcsmászó négyes, sikeres kaland után, s velük a fent sátrazó páros is. Az éjszakát még a parkolóban töltjük, majd másnap hajnalban indulunk tovább a tényleges úti cél a Monte Rosa felé.
 
A történet folytatását lásd: "Monte Rosa előtt"