A hegyek sötétjében

(Magányos éjszakai túra Jablonovra)
 
Csendes, nyugodt, csillagfényes éjszaka van a montenegrói Sinjajevina-hegység felett. A félhold ezüstös fénnyel ragyogja be az 1700 m magas fennsík szelíd dombjait, melyből sötét sziluettként emelkednek ki a 2000 m-t meghaladó hegycsúcsok. A táj néma, semmi sem mozdul, szinte szentségtörésnek érzem azt a kevés, halk mozdulatsort, melyet okozok azzal, hogy felkelek. Pedig csendesen, némán mozgok, nem akarok senkit zavarni, hiszen még csak éjjel 3 óra múlt pár perccel. Gyorsan összepakolom azt a néhány dolgot, amit úgy gondolok, hogy kellhet az elkövetkező néhány órás túrához, mászáshoz, melynek fő célpontja a hegység déli részén elhelyezkedő Jablonov 2203 méter magas csúcsának elérése. Eredetileg nappalra volt tervezve ez a túraprogram, de mivel a társaság egy részének már nem volt kedve, a másik részének pedig ideje túrázni, s ugyanakkor, én mindenképpen szerettem volna felmenni a hegyre, úgy éreztem az a biztos, ha magányos éjszakai akciót hajtok végre. Így adódott, hogy éjjel 3 óra 25-kor, egyedül, csendben hagytam el a néma és mozdulatlan sátrakat. Hátizsákom is könnyű, csupán egy darab füstölt sajt, kicsiny parasztkolbász, 130 g-os vagdalt húskonzerv, egy zacskó chilis mogyoró, s 2 liter víz, valamint az elmaradhatatlan reggeli fél liter kakaó, a polárom, s az útinaplóm egy tollal, valamint a hegység piciny térképe van benne. A ráadás egy bicska, melynek 6 cm a pengéje. Nem sok, de úgy gondolom, nem lesz szükségem másra. Könnyű, gyors léptekkel hagyom el a tábor sátrait, még a fejlámpát sem kapcsolom fel, annyira nem akarok zavarni senkit. Csupán az út szélénél villantom fel addig, amíg fellépek a törmelékes peremen. Rákanyarodok az útra, s azon folytatom tovább utamat, immár ismét lámpafény nélkül. Nincs is rá szükség, hiszen a félhold ragyogó fénye ezüsttel hinti be a tájat, s fa nem sok akad, amely beárnyékolná a terepet. Csendben haladok a célom felé, csak a gondolataim kalandoznak folyton el, más irányba. Az elmúlt néhány hónap zavaros magánéleti történései megnehezítik az adott feladatra való koncentrálást. Hét éve először érzem céltalannak az életemet, s jóval hosszabb ideje először, nem tudom, hogy hogyan tovább. A szív és az ész viaskodása zajlik, s először esik meg, hogy nem akarok az eszemre hallgatni. Az út, melyen haladok, közben jobbra kanyarodik, a szélén egy keskeny csapással a kisebb ívben követem az irányt, (ideje, hogy visszatérjek a jelenbe, és a túra útiránnyal foglalkozzak), majd néhány száz lépés után enyhe bal kanyarnál hirtelen ötlettől vezérelve letérek jobbra, és követem a dombok között húzódó völgyet. Csapás vagy ösvény nincsen, de nem is keresek. Montenegró elhagyatott, turisták által nem járt hegységeiben ilyen könnyítést nem igen talál a vándor. Márpedig a Seljavina-hegység ezek közé az eldugott zugok közé tartozik. Csendben haladok a néma völgyecskében, a holdfényben a sötét fűből élesen ragyognak elő a fehér mészkőtömbök. Probléma pont a sötétebb füves, olykor borókával borított szakaszokon adódik, ugyanis gyakran lépek mélyebb, nem látható gödrökbe, amelyek bokaficamot is okozhatnak szerencsétlen esetben. Bár ezzel az esettel nem igen foglalkozom, azért meglehetősen óvatosan haladok előre. A völgy elkanyarodik az általam belőtt iránytól, így átvágok egy alacsony dombháton, majd le a következő völgybe, ahol meglepetésemre elszórtan álló erdei törpefenyők sziluettje tarkítja a tájat. Egy nagyobb kőtömb tövében megállok pihenni, közben elfogyasztom a magammal hozott kakaómat s gyönyörködöm a holdsütötte táj látványában. Ám a környék annyira csendes és nyugodt, amilyet talán még sosem tapasztaltam, pedig sokszor és sokfelé megfordultam már. Némi pihenés után felkapom a hátizsákom s folytatom az utam. Hirtelen mozgást látok a látóterem perifériájában. Arra kapom a fejem, s sötét árny tűnik el a közeli fenyő csúcsa mögött. Figyelem, s néhány pillanattal később libbenő mozgással repül ki, s tova egy denevér. Elmosolyodom, miközben figyelem csapongó szárnyalását. Kedvelem e-apró, sokak számára taszító kicsi lényt, mellyel rendszeresen találkozom barlangos kiruccanásaim során. Az állatka libegő szárnyalását látva akaratlanul is az egykor látott klasszikus és kevésbé klasszikus vámpír filmek jutnak eszembe. E körül forognak a gondolataim miközben, tovább indulok, ezúttal harántolva, a meredek domboldalban fel, majd a túloldalon lefelé. Közben figyelem a hegy, sötét sziluettjét, mely valahogy nem akar közeledni, pedig már közel 40 perce vagyok úton. A következő domb tetején megállva széles völgybe pillantok le, melynek túloldalán talán már a hegyláb sötétlik. A dombtető a bal szélén mintha kicsiny nyereg formájában csatlakozna hozzá, ahol szintveszteség nélkül érhetem el, legalábbis a sötétben úgy tűnik, így arrafelé veszem az irányt, ezúttal is az oldalban harántolva. Lassan, de egyenletesen haladok kitűzött célom felé, mikor már alig 100 m-re lehet a nyereg, előttem feltűnik két, majd egy harmadik árny is. Kb. 20-25 m-re lehetnek, de a gyors mozgás és a holdfény miatt nem tudom jól megbecsülni a távolságot. Az első kettő már bele is veszett az éj sötétjébe, ám a harmadik megáll a dombháton. Kutyaforma, jól megtermett erőteljes alak sziluettje rajzolódik ki a holdfényben. Döbbenten meredek a jelenségre, s közben felkapcsolom a lámpát, s rávilágítok. A lámpafényben felizzik az állat szembogara, de a hirtelen fény ellenére továbbra is mozdulatlanul áll, és figyel. Bár a fejlámpa fénye meglehetősen gyenge, próbálom alaposan szemügyre venni az állatot, melynek sötétszürke bundája van. Nézem a nyakánál a szőrt, keresem a nyakörvet, vagy annak a nyomát, de semmit sem találok. Ekkor jön a felismerés, farkassal állok szemben! Egy pillanat alatt jeges rémület hasít belém, s leküzdöm a vágyat, amely elrohanásra sarkall. A könnyű lazaság eltűnik, érzem, az összes izmom megfeszül. Lepillantok valami eszközért szükség esetére, ám csak sötét füvet, és a holdfényben ragyogó jókora kőtömböt látok. Egy pillanat alatt átfut az agyamon a nálam lévő eszközök teljes listája, így a kicsiny bicskám is. Még ebben a helyzetben is nevetségesnek találom a gondolatot, hogy elővegyem. Közben az állat lassan előrébb lép, újra megáll néhány másodpercig, majd leszalad a dombhátról, s eltűnik a völgy mély, sötét árnyai között. Néhány másodperccel később látom, hogy átsuhan a következő dombtetőn, s végleg eltűnik a szemem elől. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, reszket kezem, lábam. Muszáj leülni, így szinte lerogyok a legközelebbi kőtömbre. Hosszú percekbe telik mire megnyugszom, s folytatni tudom utam. Ám minden megváltozott. Már nem azon a békés-barátságos tájon haladok, mint korábban. Immár kitörölhetetlenül beleégett a tudatomba, hogy ahol járok, bizony még a vadon. Ez nem az a békés vidék, amit otthon, vagy Európa nyugati részein megszoktam. Az itt élő pásztorok tudják ezt, s eszerint is élnek. Itt még vannak vadállatok, kígyó, skorpió, farkas, és olykor medve is, s annak, aki bemerészkedik e számára valószínűleg ismeretlen vadonba, erre is fel kell készülnie. Meg is fogadom, hogy legközelebbre, ha mást nem is, de legalább egy normális kést fogok beszerezni, hasonló túráimon magammal hozni. Nincs bennem hamis illúziókép, tudom, hogy esetleges vész esetében nem sokat ér, mégis, legalább az illúzió megvan, hogy nem leszek teljesen védtelen. Talán egy túrabot sem árt, filózom el rajta. Miközben ezen járnak a gondolataim, folytatom tovább az utat, s közben sűrűn tekintgetek a völgy irányába, de semmi gyanúsat nem látok, viszont lassan elérem a korábban kinézett nyerget. Rápillantok az órámra (4:23), majd a fölém tornyosuló hegyre. Keresem a felmászásra alkalmas útirányt. Közvetlen felettem és balra is meredek, a holdfényben ezüstösen ragyogó sziklarendszer húzódik, jobbra szürke kőtörmelék, ám a kettő között látható ferde, sötét sáv talán megoldás lehet. Felkapaszkodom oda, majd megindulok rajta felfelé. Valóban járható, sőt, még eróziós rogyásokat is találok, melyen jóval könnyebb haladni. Ez a „könnyű” terep azonban nem tart sokáig, néhány 100 m után belevész a hegyoldalba. Felettem, két felszökés között amolyan nyereg vagy hágóféle látszik, erre veszem az irányt. Hamar rádöbbenek, hogy a sötétben mennyire nehéz megbecsülni a dőlésszöget, ugyanis mindkét kezemmel kell kapaszkodnom a fűcsomókba (szerencsére viszonylag erősek), hogy feljussak a kiszemelt helyre. Közben csak reménykedem benne, hogy a további útszakasz nem ilyen meredekséggel folytatódik. Fent megpihenek, s nézem az útvonal következő szakaszát. Úgy tűnik, hogy problémamentes, így néhány perc pihenő után nekivágok. Valóban nem okoz problémát. Átlag 45-50 fokos meredekségű, füves, néhol kőtörmelékes lejtőn lépegetek felfelé, nagyjából esésvonalban. 50-100 méterenként néhány perces pihenővel haladok. Nemsokára elérem, majd elhagyom a 2000 méteres magasságot (órám szerint), ennek ellenére nem úgy tűnik, mintha közelebb kerülne a hegytető. Közben az eddigi teljes sötétséget a horizonton vékony, alig észrevehető világos sáv váltja fel, biztos jeleként, hogy közeledik a hajnal. Ám ennek ellenére ugyanolyan, ha nem mélyebb sötétség honol. Most már a hold fénye sem olyan erőteljes. Ahogy egyre feljebb jutok, úgy lesz szürkébb minden. A korábbi élesen elkülönült holdfény-árnyék határok összemosódnak, s egységes szürke világ vesz körül. Időközben teljesen váratlanul egyszer csak felérek, igaz, még nem az előcsúcsra, csupán annak a gerincére. De innen már csak pár perc gyaloglás, és fent állok a hegytömb peremén. Körben kitágul a panoráma. Az ég alján a horizont keskeny sávjában, bíbor sávban sötét sziluettként emelkednek ki az albán hegyek. Alattam, a völgy mélyén, halovány párafoltok úsznak, néhol gyenge fény jelzi a településeket, tanyákat. A fennsík, ahonnan jöttem, ezzel szemben fénytelen, szürke massza. Csak néhány percet töltök a nézelődéssel, majd indulok tovább, a főcsúcsra, amely légvonalban igen közelinek, ám útközben, ahogy a gerinc vezet, jóval távolabb van. Széles, enyhén lejtő, füves háton haladok a két csúcsot elválasztó nyeregig, majd felfelé füves, néhol kőtörmelékes, sziklás terepen a legmagasabb pontig, melyet jókora kőrakás, valamint kisebb felépítmény jelez. Alig 15 perc az út, amibe még néhány fotó is belefér. Ez idő alatt nem változik semmi, eltekintve attól, hogy némileg halványulnak a fények. A csúcson viszont metszően hideg szél fúj, így gyorsan bemenekülök a kialakított „mellvéd” védelmébe. Bár a hideg ott is megtalál. Fel is veszem a polárom, de a széllel szemben semmit sem ér, pedig eltökéltem, hogy megvárom a napfelkeltét, ha már ezért jöttem. Naplóírással, közben reggelizéssel múlatom az időt. Vagdalt hús sajttal, majd kolbász sajttal, utána chilis mogyoró vízzel a menü. A desszert málnás savanyú cukor, amely az előző napról maradt a hátizsákom oldal zsebében. Időközben a nap vörös korongja lassan megjelenik a horizonton. Elkészítem a kötelező képeket, majd elrakom a cuccaimat, s indulok lefelé, egyelőre ugyanazon az útvonalon. Azonban a reggeli surlófény kiváló makró témát kínál a fű között meglapuló magashegyi növények képében. Ki is használom az alkalmat, s jó néhány képet készítek, majd indulok tovább. Átsétálok a hátsó három csúcs legalacsonyabbikára, s pillanatnyi körbetekintés után indulok lefelé. Ezúttal már-már könnyű dolog van, hiszen bár árnyékos a hegytömb nyugati oldala, mégis világos, és jól áttekinthető. A feljövetelből emlékszem, hogy valahol alattam sziklafal húzódik, ennek ellenére nem igyekszem elkerülni, sőt, igazából kíváncsi vagyok rá. Így nekiállok lefelé harántolni a meredek, füves hegyoldalon. Szerencsére nincs reggeli harmat, ami csúszóssá tegye a fűcsomókat. Ennek ellenére, vagy még így is, időnként meg-megcsúszom, ilyenkor igyekszem a nagyobb fűcsomókban megkapaszkodni. Nemsokára elérem a sziklafal tetejét, ami erősen tagolt, törmelékes, néhol függőleges szakaszokkal tarkított, átlag 75-80 fokos meredekséggel tart, majdnem a hegylábig. Viszonylag hamar találok járható szakaszt, ahol túlzott nehézség nélkül le tudok mászni. Egyetlen, 3 méteres szakasz van, melyet nem sikerül könnyebb útvonalon kerülni. Itt, szerencsére stabil sziklákon, óvatosan lemászom. Alant ismét füves lejtőn (közben megdézsmálom a helyi feketeáfonya termést) érem el a hegylábat, majd kapaszkodom fel a szomszédos dombtetőre. Rövid pihenő után folytatom utam a térképen kinézett 3 kisebb magaslat felé. Egy jókora „Z” formájú kanyarral járom végig, egymás után. Először a Pilac Glava (1913 m) csúcsára kapaszkodom fel, könnyedén. Rövid pihenő odafent, majd a környező dombokon átvágva jön az elhagyott katlan felett magasodó Pekova Glava (1872 m) sziklás, bástyaszerű magaslata, melynek tetejét kiégették a közelmúltban. Újabb rövid pihenő fotózással egybekötve, majd az utolsó célpont a Kukavica (1860 m) következik, melyet a hegy hossztengelye mentén, nagyjából K-Ny-i irányban keresztezve érem, majd némi pihenés után hagyom el. Leereszkedve pont abba az útkanyarba lyukadok ki, melyet 6 órával ezelőtt, az éj sötétjében elhagytam. A különbség csupán annyi, hogy a holdfényben fürdő hűvös, csendes, nyugodalmas táj most tehénbőgéstől hangos, napsütötte, világos, és már most, reggel 9-kor is meglehetősen meleg vidékké változott. Az elmúlt 6 órában elfogyasztott 2 liter víz, illetve az előző napi tapasztalat jól mutatja, mennyire más ezekben a déli, vízszegény hegyekben való túrázás. Ezeken, a kegyetlen tényeken jár a gondolatom, mikor 9:10-kor elérem a táborunkat, ahol a társaim már javában bontják a sátrakat, és pakolnak össze.