Törökországi kalandjaim 7. rész

Írta: Csizmadia Tünde
 
2011. február 19-22.
Nyugati térség
 

Február 19. szombat
12. nap: Újabb családtag, ezúttal Húgom névnapja.
Vacak éjszakám volt, szinte semmit nem aludtam. Ádám sátrának ponyváját, – a tönkrement cipzár miatt, – egész éjszaka cibálta a viharos szél, irtózatos csapkodással zengett a jobb fülemben. Gondolatban ráraktam egy követ, de nem jutottam a gyakorlati megvalósításig, mert eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy találok a közelben. A csontig hatoló szélben pedig nem volt lelkierőm kimászni a meleg pehelyzsákból, és keresgélni, így maradt a ponyva koncert. Nyűgös ébredés, a felhők miatt elmaradt napfelkelte, a szél miatt meghiúsult teafőzés és a lebontandó sátrakat tépázó elemi erővel való harc után, indulás tovább az Ihlara-kanyonba.
Útközben reggeli, és teafőzés egy nagy kő tövében. Tovább bosszankodom a szél miatt, amit az izlandi színekben pompázó táj jócskán enyhít. Majd egy éppen kibújó kis virág látványa elfeledteti a telet és a szelet, és a tavasz hírnökeként nyitogatja lelkem kapuit. Tovább fokozódik az érzés, mikor találunk egy olyan kráter tavat, amit sem az útikönyv, sem a térkép nem említ. Szenzációs fények ajándékoznak meg a tónál, aranyszínű nádassal a partján, amik gyengéden hajladoznak a Nap sugarai között.
Még a délelőtt elérünk a kanyonhoz, az óriási parkolóban hagyott JIA matchboxnak tűnik. Elindulunk a kanyon tetején, sajnos az aljához vezető út, fizetős, ezért az ellenkező irányba megyünk szétnézni. Gyönyörű mélység tárul a szemünk elé, ha máshol nem tudunk lemenni, akkor is van bőven mit körbejárni és megcsodálni. Kis idő múlva találunk egy lejárót, azonban havas, vizes, és túlságosan meredek ahhoz, hogy megkockáztassuk a lejutást. Nyáron viszont gond nélkül járhatónak tűnik. Teszünk egy félkört a kanyon tetején, végig a jobb oldalán maradva, és alig tudok betelni a látvánnyal. Óriási sziklatömbök, monumentális méretű falak, a kanyon aljában kanyargózó folyó, és kőbe vájt barlanglakások. Maciék megállnak egy helyen, kimennek egészen a szakadék szélére, én továbbszaladok, hogy visszafordulva lefotózhassam őket. Kilépek én is egy párkányra, megfordulok, majd egy a döbbent –Úristen- hagyja el a számat, mert meglátom, hogy a fiúk min állnak. Egy hatalmas kőtömbön, aminek nincs alja, egyben van ugyan a fallal, de egy vastag, függőleges repedés és a levegőben végződés, olyan látványt nyújt, mintha most készülne leszakadni a mélybe. Szerencsére ennek még nem most jött el az ideje, így kattogtatok párat a Canonnal, majd izgatottan szaladok oda a fiúkhoz és mutatom, mit fényképeztem. A másik oldalon újabb fotótéma érkezik, egy birkacsorda, melyet egy szamár vezet! A birkák lábai ezüstösen csillognak, mintha vékony, tündöklő pálcikák lennének. Ismét nem tudok betelni velük. Sajnos véget ér a kanyon látogatására szánt idő, a parkolóhoz egy meredek, de rövidebb „úton” megyünk vissza.
Következik a Tuz Gölü, amit a világ egyik legsósabb tavának tartanak nyilván. A térkép szerint már kilométerek óta mellette kellene haladnunk, de víznek nyoma sincs. Jön a bizonytalanság, hogy jó-e a térkép, és van-e tó, vagy kiszáradt? Nyáron szinte egyáltalán nincs benne víz, na de most sem? Tavat nem találunk, csak egy táblát, ami szerint jó irányba, a tó felé haladunk. Egyszer csak egy lezárt sorompóval találjuk szemben magunkat, és egy őrzött magánterületnek tűnő résszel, ahová egy előttünk lévő kamion behajt. Macival Ádámtól várnánk, hogy érdeklődjön, mivel ő beszél legjobban angolul, de semmi nem történik. Ádámot – az utóbbi napokban az elvárt tolmács szerepében tanúsított csekély hozzáállás miatt, – egyikünk sem kéri meg. Pedig kellett volna! Tanácstalanság, némi csalódás és már kicsit érezhető feszültséggel továbbmegyünk.
Tovább fokozódik rossz hangulatunk, amikor eltévedünk táblák hiányában és a rossz térkép miatt. Olyannyira, hogy már az is kérdéses lesz, hogy merre van észak, és merre van dél. A Napot nem látjuk, sőt sötét felhők gyülekeznek. Előkerül a GPS, ami miatt Macival kitör kettőnk között a háború, mivel utálja és ellenzi. Én viszont ebben az esetben jó ötletnek tartom bekapcsolni. Ádám hallgat. Maci mellett szól az a tény, hogy ezt megelőzően a GPS nem működött rendesen. (A cél magadása után nem érzékelte a jelenlegi helyzetünket, hanem az előzőleg több száz kilométerrel ezelőtt beírt célt tekintette kiindulási pontnak.) Maci megnézi az óráján az iránytűt, ami ellenkező égtájat mutat, mint, amit Ő gondol, így még előkerül egy laptájoló is, ami a Maci véleményével meggyező irányt mutatja. Tehát 2:1 Maci és a laptájoló javára. Ekkor jövök én, és bekapcsolom a GPS-t, ami kivételesen normálisan működik és megdöbbenésemre, kiegyenlíti a mérkőzést. 2:2 az észak és dél csapatának! Így még mindig kérdés, hogy merre induljunk, illetve kinek vagy minek higgyünk. A bíró én leszek, és a GPS mellett döntök, abból a megfontolásból, hogy még sosem tévedett, amikor jól működött. Ellenben az iránytűvel, amit a közelben lévő kőzet esetleges mágnesessége megbolondíthat. Maci véleményét pedig kivételesen nem veszem figyelembe, mert mérges vagyok rá, pedig kiváló a tájékozódási képessége és még sosem döntött rosszul! De mint kiderül, most az egyszer igen, ami előtt értetlenül is állok. A GPS-nek és a Suunto órába épített iránytűnek lesz igaza és végre a jó irányba haladunk.
A vészjósló felhők tovább gyülekeznek, mintha a feszültség kintről is jönne. Majd újabb természeti „csapás” ér utol bennünket, egy hatalmas porvihar. Tombol kint a szél, a mellettünk lévő szántóföldekről hozza a port, korlátozott látási viszonyokat produkálva ezzel. A levegőben repkednek a nejlonzacskók, a pillepalackok és mindenféle széthagyott szemét, majd ördögszekerek (kisebb méretű, elszáradt, bokorszerű, tüskés növények) repülnek át előttünk. Már-már azt figyelem az út helyett, hogy mikor talál el valami és fékezzek, vagy gyorsítsak, hogy ezt elkerüljem. Olyan világvége hangulat lesz úrrá rajtam. De szerencsére egyszer ennek a viharnak is vége szakad. Lassan már alig marad olyan természeti jelenség, ami ne lett volna az elmúlt 11 napban.
Már sötétedik, mikor végre meglátjuk a tavat, ami mégiscsak létezik! A Nap legutolsó fényét elcsípve megállunk a sós tó partján két-három fotó erejéig, majd ránk borul a sötétség. Maci mérgelődik, hogy nem látott só-sivatagot, amit otthon egy Google Earth-ön talált fotó alapján szeretett volna megnézni. De a képfeltöltő bizonyára rossz helyre tette a képet, mert, ahol lennie kellett volna a só-sivatagnak nem volt. További nyűgös, és feszült hangulat a kocsiban az egész délután, és a még előttünk álló sátorhely keresési mizéria miatt. Macival újból összekapunk, amikor nem tudja megmondani, hogy kb. mennyit kell még vezetnem és hol fogunk megállni. Fáradt vagyok, és könnyebb lenne a lelkemnek, ha látnám a nap végét.
A mosolyszünet miatt Ádám átveszi a navigálást, ami újabb eltévedéshez vezet. Olyan falvakon megyünk keresztül, amit valószínűleg más turista még sosem látott. Végtelen hosszan és elkeseredetten kanyargunk egyik faluból a másikba, nulla sátorhely lehetőséggel. Mindenütt nagy sár van az elvonuló száraz majd nedves vihar után, lakott területen kívül pedig vizes szántóföldek sora mindkét oldalon. Amikor tudatosul eltévedésünk, és egy faluban tanácstalanul megállunk egy kereszteződésben, odajön két helyi férfi, akik telefonos segítséget kérnek nekünk egy angolul beszélő ismerősüktől, amit Ádám kommunikál le. Irtó hosszan tart és én igazából már tombolni tudnék, de türtőztetem magam, mert annyira kedvesek és semmi közük az én dühömhöz. Ezért még várok a, – most már előveszem a GPS-t – pillanattal, és Ádám folytatja tovább a navigálást. Elindulunk a segítségként ajánlott útvonalon, de egy idő után ez is bizonytalannak tűnik, a kitáblázás szörnyű, nem hiszek a további navigálás eredményességében, elfog a kétségbeesés és kifakadok. Befékezek, leállok az út szélére, megunom a töketlenkedést, úgy érzem csak nekem fontos, hogy még ma éjszaka megálljunk. Megkérem Macit, tűzszünet reményében, hogy vegye elő a GPS-t. Duli-fuli Maci előveszi, közben brummog és szajkózza a GPS-t. Ezután érünk mai drámánk tetőpontjára (legalább már ezt elértük), amikor a GPS tartója és vele együtt a navigáció többszöri felrakási kísérlet után is, leesik a szélvédőről. Macinak több se kell, végre valamin kitöltheti a mérgét, főleg ezen az egyébként is utált eszközön. Csapkodni kezd, próbálom csitítani, de ez csak olaj a tűzre. Ádám meg se szólal. Vajon mit gondol magában? Medvével egyszerre szakad el a cérnánk, Neki a GPS-től és tőlem, nekem az Ő dührohamától, így odamondogatom a mai délután feszültségének eredményét, nem gondolkodva, hogy jogos-e vagy sem. Tehetetlenségemben és, hogy a mérges Medvét észhez térítsem, olyan mondatot mondok, amivel Őt támadom, és Ádámot védem. A rossz taktikával annyit érek el, hogy Maci kiszáll, bevágja az ajtót és elindul a sötét éjszakába. Csend és újabb feszült percek következnek. Ádám csak akkor szól, ha kérdezem. Mindhárman magunkba vagyunk ezen az estén, rám telepszik a nyomasztó reménytelenség érzése. Egy idő után fejlámpával kiszállok, és meglátom Medvét nem olyan messze a kocsitól. Ettől kicsit megnyugszom, de nem szólok hozzá, hagyom, s visszaszállok. A percek ólomlábakon járnak, legalább annyira szeretnék már lefeküdni, mint amennyire véget vetni ennek a veszekedésnek. A csoda Macival együtt érkezik, mert visszaszáll az autóba, és nyugodt hangon kéri, hogy menjünk tovább a GPS navigálása mellett. Ezt miért nem tettük meg korábban? Az út további része csendben telik, de már a nyugodt csendben. Alkalmas sátorhely továbbra sincs, csak átázott szántóföld. 22 óra után végre találunk egy murvás leállót, immár a főút mellett, ahol sátrat állíthatunk. Ha ezt nem vesszük észre, akkor a ma éjszakát vizes talajon tölthettük volna. Számomra ez a vészkijárat. Kavargó gondolatokkal fekszem le és keresem a mai nap tanulságát, már ha van.
Napi táv: 585 km
 
Február 20. vasárnap
13. nap: Új napra ébredünk! Már nyoma sincs a tegnapi feszültségnek. Macival elég sokáig tárgyaljuk és elemezzük a tegnapi napot. Hápi kacsa is beleszól, persze mellettem áll ki. 9 órakor indulunk tovább. Ádám először nagyon szótlan, majd látja, hogy mi már nem csatázunk tovább, így lassan felenged. A kocsiban nem beszélünk többet a tegnapi napról, csak annyit, hogy ennyi belefért egy 2 hetes, sokszor küzdelmekkel teli túrába. Egyébként nagyon összehangoltan, vita, félreértés, véleménykülönbség nélkül telt az eddigi 12 nap. Mindez úgy, hogy Ádámot csak most ismertük meg. Kellemes társaság, alkalmazkodó és szórakoztató. Még az sem zavar, hogy elég rendetlen, így hiába próbálok a kocsi hátsó ülésén valamiféle rendszert fenntartani, ahol nekünk is vannak cuccaink, többször dugába dől az igyekezetem. Ádám az elején elmondta, hogy ő ilyen, és én ezt elfogadtam.
A délelőtt autózással telik szitáló majd szakadó esőben, később havas esőben. Ebédelni egy parkolóban állunk meg, (füstölt makréla konzerv, kenyérrel) és itt már megmarad a hó is. Délutánra érünk a Márvány-tenger partjára. Vigasztalhatatlan az időjárás, borult az ég és időnként szitál az eső. Itt semmilyen program lehetőség nincs és a csapadék még a fotózástól is megfoszt. Ennek ellenére örülök, hogy Törökország negyedik tengerét is láthatom, szintén először, akárcsak a Fekete-tengert. Szerpentines út vezet végig a parton, ezen kacskaringózunk lassan, nyugodt tempóban. Egy-egy szebb partszakaszra szeretnénk lemenni, de az egytől egyig magánterület és le van zárva. Ezzel nem lopja magát a szívembe ez a környék. Tipikus nyaralóövezet, tömegturizmussal, bizonyára drága szállások, kevés természeti látnivalóval és értékkel. Még jóval sötétedés előtt Maci észrevesz egy kiváló sátorhelyet, ahol le is állunk. Kényelmesen van időnk főzőcskézni, és rendet tenni a holmik között. A holnapra tervezett istanbuli városnézés után már indulunk haza, ennek megfelelően csak azt hagyjuk kéznél, amire még szükségünk lehet a következő 2 napban. A csomagtartóban sok hely felszabadul az elfogyasztott élelmiszerkészletek miatt. Az eredeti tervben Istanbul nem szerepelt, de a kimaradt hegyek miatt ésszerű betenni a programunkba, és egyébként is útba esik. Megkérem a fiúkat, hogy mindent a csomagtartóba tegyenek, mert a tervezett istanbuli parkolásnál semmit nem szeretnék a hátsó ülésen hagyni, az ördög nem alszik címszóval. Sötétedéskor állítjuk csak fel a sátrakat, csoda, hogy sikerült találnunk alkalmas sátorhelyet ezen a beépített tengerparti szakaszon, és még csak nem is vagyunk szem előtt. A kiadós vacsora után korán lefekszünk, izgatottan várom a holnapi vezetést Istanbulban.
Napi táv: 430 km
 
Február 21. hétfő
14. nap: Nyugodt éjszaka után a tervezett indulásra mindhárman elkészülünk. Nem esik az eső. A műnyúl a napokban lekerült rólam, de most még az eddiginél is kevesebb ruharéteggel próbálom ellensúlyozni a több réteg okozta alaktalan duciságot. Azt gondolom, így valamivel nőiesebbnek fogok kinézni, ami majd javít csapzott kinézetemen, ám az elmaradt hajmosást semmi nem tudja pótolni. Rövid autózás után elhagyjuk a félszigetet, ahol az éjszakát töltöttük. Egy keveset tankolunk, éppen csak annyit, ami majd kitart a török-bulgár határig.
11 órára már Istanbul elővárosába érünk. Istanbul Törökország legnagyobb városa, mára már 13 millió lakosa van. A népsűrűség megoszlik hatalmas kiterjedése miatt. Ádám navigál, – mert már járt itt, – egyrészt a térképről, másrészt fejből. Ám egy útlezárás megtréfál bennünket így bekeveredünk a belváros szívébe. Antalya után itt sem rosszabb vezetni, csupán ezerfelé kell figyelni és akkor nincs gond. Ádám többször újratervez, így nem sokkal később végre átmegyünk az Ázsiát Európával összekötő hídon, ami ebben az irányban ingyenes. Majd továbbra is GPS nélkül, viszonylag hamar elérjük a kiszemelt Aranyszarv-öblöt, és egy fizetős parkoló (7 líra) kikötőjében leállunk. Hűvös az idő, én majd megfagyok.
Először a Kék Mecsetet indulunk megnézni, de éppen ima ideje van, ezért kicsit várni kell a belépéssel. Addig étvágytalanul, vacogósan elnyammogok némi reggelifélét. A hideg elveszi a kedvem az egész városnézéstől, és nyafogok egy sort, Maci „örömére”. Nincs kedvem levenni a cipőt és kendőt tenni a fejemre a mecsetbe való bebocsátás kedvéért. Másnak lehet, hogy egy álma teljesül a Kék-Mecsettel, de engem sose a „kötelező” kulturális látnivalók érdekeltek, főleg ilyen morcos hangulatban. Szerencsére lenyugszom, és gyakorlok némi önkritikát is magamban, ha már együtt megbeszéltük, hogy megnézzük, akkor nem csinálok magamból bohócot. Közben megindul a tömeg a bejárat felé, így mi is sorba állunk és megörülök, mert kendő nélkül beengednek, csak a cipőt kell levenni. Allah szemet hunyt fedetlen fejem felett, ám a talpam, az eddigi egyetlen meleg végtagom is ki fog hűlni, mire kiérünk a mecsetből.
Ádám már korábban ódákat zengett Istanbulról, mesélt a bazárról, a tömegközlekedésről, a szállást adó helyi fiatalokról, valamint a török-német foci vb döntőről, ami egy időpontra esett az ő istanbuli látogatásával. Így egy óriási kivetítőn nézhette végig a több száz hazai szurkolóval, a végül török vereségre végződő meccset. A török népről alkotott eddig is pozitív véleményem csak tovább nőtt – az Ádám által elmesélt, őrjöngésmentes, zokszó nélküli, a vereséget elfogadni tudó – foci drukkerekről hallottak alapján.
Ádám a Kék Mecset belső pompáját is dicséri, ami szerinte nekünk is nagyon fog tetszeni, ám Macival nem esünk hanyatt a látványtól, mert ennél sokkal szebbet, és monumentálisabbat láttunk Casablancában a II. Hassan mecsetben. Első élménynek viszont kétségtelen, hogy pazar látvány. De én szívesebben fotóznék inkább imádkozó török nőket és férfiakat, de nem jön össze. Kevés a fény, vakuzni nem lehet és nem is akarok, másrészt szentségtörésnek érzem paparazzi módjára fényképezni, ezért csak néhány nagyon távoli képet csinálok bezoomolva.
A Topkapi palotát nem tudjuk megnézni, mert a múzeumok hétfői napon zárva vannak.
Ez után következik a bazár, ami Istanbulból egyedüliként érdekelt, és már alig várom. Ádám végigkalauzol bennünket a nagy forgatagon. Fogalmam sincs, mekkora részt járunk be, gyanítom, hogy csak a tizedét. Megcélozzuk az egyiptomi bazárt, a szűk sorokban a millió árus között hamar elvesztem a fonalat honnan jöttünk, és merre tartunk. Mélyen szívom magamba az illatok kavalkádját, szemem alig győzi feldolgozni a színek orgiáját, a különböző féle áruk töménytelen látványát. A hangulat nagyon tetszik, többen megkérdezik honnan jöttünk, a Magyarisztán válasz itt is varázserőként hat. Meglepetésünkre az egyik árus magyarul kezd beszélni hozzánk, és mindenki készségesen tessékel minket a saját portájára, hogy vegyünk valamit. A tervezett vásárlás azonban elmarad, drágaság van az eddig megtapasztalt árakkal szemben. Felesleges és értelmetlen dolgot pedig eddig se vásároltunk, és most sem tesszük. Árak alig vannak kiírva, inkább kérdezni kell(ene), de akkor már benne is lennénk az alkudozásban, ezért inkább hagyjuk. Ugyan semmit nem veszünk, viszont jót szórakozunk, mikor az egyik helyen Macit Antonio Banderasnak nézik, amin, a végén együtt nevetünk a török árussal. Eljön az ebédidő, mindhárman bekapunk valamit egy utcai árus kínálatából, elköltve ezzel maradék aprópénzünk egy részét. Majd a forgatagból kikeveredve, már a kijárat felé egy pincér az étterembe akar csábítani egy rögtönzött szójátékkal: Kaffee! Capuccino! Al Pacino! A bazár hozza a hozzáfűzött reményeimet, de ha megint összehasonlítom afrikai emlékeimmel, akkor a marokkói Djemaa el Fna teret meg sem közelítette. Ott a kígyóbűvölőtől kezdve a közel száz narancsáruson keresztül a majmokig, a legalább 100 méter hosszú terülj-terülj asztalkámtól, a több vájling főtt csigán át, az udvarló kolduson keresztül minden van és minden megtörténhet.
3,5 óra múlva újból az autónál vagyunk. A városból már gond nélkül sikerül kijutni. Edirne felé tartunk a 100-as úton, a mai napon még egyszer tankolunk (4,7 litert), mert nem biztos, hogy elég lesz a benzin. Ezzel elfogy az utolsó török líránk is.
Sötétedés után a határtól már nem messze keresünk sátorhelyet. Mintha valami isteni forgatókönyv szerint mennénk, ugyanis egy Ádám által már napok óta emlegetett helyszínen leljük meg éppen az utolsó török éjszakánk alvóhelyét. Ez pedig nem más, mint egy focipálya. Nincsenek véletlenek! Tényleg tökéletes sátorhely, a pálya mellett sátrat verünk, a talaj füves és egyenletes. Távol vagyunk a falu házaitól, azonban a kutyák érezhetik szagunkat, ezért folyamatos, kitartó ugatás kezdődik. Maci és Ádám a sátor előtt vacsorázik, én mivel nagyon fázok, a kocsiban főzök. Utolsó vacsorám egy borzalom, rettenetesen sós, fél adag tejszínes-fokhagymás zacskós tészta. Valószínű az első adagnál főleg csak a tésztát ettem meg, most pedig a zacskó aljában megmaradt port. De nem akarom kiönteni, ezért legyűröm, viszont érzem, hogy ebből még baj lesz.
Ez a nap is eljött. Egyik részem már menne haza, a másik még maradna. Ezzel a kettős érzéssel, teli hassal, kényelmes fekhelyen megkezdjük az utolsó török földön töltött éjszakánkat.
Napi táv: 458 km
 
Február 22. kedd
15. nap: Hamar eljön a reggel, hajnali 4-kor ébresztő! Jó közérzettel kelek fel, de ez nem tart sokáig, mert a gyomrom kuruttyolni kezd. Éjszaka hagyott aludni, de most emlékeztet a tegnap esti bután elfogyasztott vacsorámra. Egyelőre nem veszek róla tudomást, és a tervezett idő előtt, 4,45-kor el is tudunk indulni. Mielőtt azonban eljutnánk a határig, a gyomrom követeli, hogy bűnhődjek a sós tészta miatt, amit egy benzinkút toalettjében meg is teszek. Ezért a megállásért sok pénzt megadtam volna, ám a kutasok nem fogadnak el semmit, pedig az „életemet mentették meg”.
5,30-ra a határra érünk, ahol gyorsan és zökkenőmentesen átjutunk! Ezek szerint megúsztuk büntetés nélkül az autópálya használatot! (Lásd 4. nap.) A bulgár oldalon azonban már lassabb az átjutás, 3 Eurot kell fizetnünk. Mikor rákérdezek, hogy miért? Rövid választ kapok: Tax (adó). És kapunk egy több példányos, fél méter hosszú papírt, amit a béna kisasszonynak harmadik nekifutásra sikerül kinyomtatni. Felháborít ez a pazarlás! 6 óra 10 perckor végre bebocsátást nyerünk Bulgáriába. Visszaállítjuk az órákat, így ismét 5 óra múlt. Alig megyünk valamennyit, amikor havas eső kezd esni! Ó, Istenem, remélem nem tart sokáig! De sajnos a táj hamarosan teljesen fehér lesz, a szél miatt hó átfúvások lesznek, és egyre rosszabbak az útviszonyok. Még csak most kezd pirkadni, alig vannak az utakon így egyhamar nem is fogják takarítani. A bulgár autópályának ez az oldala borzalmasan rossz, többször káromkodok, hogy ezért pénzt mertek kérni. A látási viszonyokon csak a kivilágosodás lendít egy kicsit, egyébként marad a tél. Később megjelennek a hókotrók is, de gyakorlatilag csak bosszússágot okoznak. A belső sávba hányják a szélső sávról megtisztított havat, így csak a több centis hókásán csúszkálva lehet előzni. Ezen kívül beterítik az autót teljes hosszban és magasságban a hólével. 10 óra után érünk Szófiába. Itt hallgatva a megérzésemre és Maciéra is, átmegyünk a városon, ahol most nincs dugó, csak óriási latyak. Ádám ki akarta kerülni a várost egy hosszabb úton, ám a megérzésünk minket igazolt, így fél óra múlva már csak emlék a bulgár főváros.
11,30-ra érkezünk meg a határra, ahol félreállítanak bennünket. Jó ideig várakoztatnak, majd egy akna fölé állítva, mindent kipakoltatnak, és újból várakoztatnak. A honnan jöttünk kérdésre, – a Törökországból válasz,- számukra egyet jelent a kábítószer csempészéssel. Számomra szánalmas az egész ellenőrzés. Felületes, nevetséges és nagyon kihoz a sodromból. Legszívesebben belelökném az egyik butának, primitívnek tűnő határőrt az aknába és elhajtanék. Ehelyett végigcsináljuk kisded játékukat, ezzel több, mint félórát elvesznek az időnkből, és életünkből. Az i-re nálam azt teszi fel a pontot, mikor odasunnyog az egyik Ádámhoz, szinte hozzásimul (lehet, hogy buzi?) és játékosan meglöki, rábök az övtáskájára, és németül megkérdezi:
- Keine kokain?
Elröhögöm magam, és elképzelem, ahogy ettől Ádám bűnbánóan, mindent bevallana, ha csempész lenne. Ez vicc! Egyébként egyik csomagunkat sem nézték meg, pedig annyi van, hogy nem fért rá a kipakoláshoz rendelkezése álló asztalra. Csak az autóba néztek be, de ott is csak az utastérbe, és széjjelkopogtatták szegény JIA-t. Amit megint csak tovább képzelek, talán a „Kicsi kocsi újra száguld” című filmben, mikor az autóból kiugrik egy rugós ököl és jó pofán vágja az őt molesztáló személyt. Sajnálatos módon az ellenőrzéssel kiváltott agressziómat nem tudom hol levezetni, ezért nagyon sokszor tízig számolok, és próbálom lenyugtatni magam. De újból és újból visszatérnek a gondolataim ehhez a megalázó szituációhoz, és millió hely jut eszembe, ahová elrejthettük volna azt a vacakot, ami soha nem érdekelt, és nem is fog. Az bosszant, hogy annyi pszichológiai érzék sem szorult ezekbe a nyomorultakba, hogy a felszerelésünk alapján (hegymászó bakancs, hótalpak, a nagy hátizsákok, a fiúk 2 hetes szakállal) rájöjjenek, hogy hátizsákos turisták vagyunk, nem pedig drogcsempészek. És az is rendben van, hogy a munkájukat végzik, vagy fülest kaptak, hogy szállítmány érkezik, de akkor nézzenek át mindent alaposan, világítsák át a csomagokat, küldjék végig a kutyákat a kocsin, és legyenek ott, amikor kipakolunk, ahogy az izlandi határon tették az összes kelet-európai autóval. Így csak egy kabaré, a határőrök hatalom fitogtatása, és melléfogása. Igazából a stílus a bántó, olyan balkáni, lekezelő. Mindegy, a fenti pedig az én véleményem.
A fél órás ceremónia és a további rossz útviszonyok ellenére, 18 órára a szerb határra érünk. A hó csak nem sokkal a határ előtt tűnik el, amit végre száraz út vált fel. Az autó, hasonlóan csapzottnak néz ki, akárcsak mi. Megtörténik a bűvös, ismét 6 órai határátkelés (oda és visszaúton is reggel és délután 6 órakor léptük át a magyar, illetve a török határt). Itt is átnéznek minket, miután kiderül, hogy Törökországból jöttünk, de a szerbek sokkal kulturáltabb stílusban teszik mindezt, és csak szúrópróbaszerűen ellenőriznek.
18,30 után érünk Szegedre és beszaladunk Anyukámhoz, aki ismét többfogásos vacsorával vár minket. Öcsém pedig nagyon finom kókuszgolyót készített, amiből csomagolok is. Az élménybeszámolóra sajnos nem jut idő, tényleg csak pár szót váltunk és eszünk. Közben befutnak Húgomék is. Húgom elcsodálkozik az autó kinézetén, ahogy a parkolóban meglátják JIA-t. Már jégcsapok lógnak róla és a hótól nem látszik a rendszámtábla. Az első kérdése pedig az, hogy milyen szavakat tanultunk törökül? Igaz, hogy nem nyelvtanfolyamon voltunk, de válaszként megkérem Ádámot, hogy mondja el, az autóban többször is emlegetett szép, hosszú török mondatot. Ádám „elszavalja” és a fordításnál: „Milyen szép szemed van!” – húgom kicsit zavarba jön. A sógorom is ismerkedik Ádámmal, kérdezgeti, de a válasz helyett inkább ő beszél és szokás szerint összekeveri a szezont a fazonnal. Törökország helyett Görögországot mond, Irán helyett Irakot…stb. valamint megtudjuk tőle azt is, hogy a bazárokban alkudozni szokás. Ádám jól állja a sarat. Nem javítja ki, nem is kontráz rá. Én viszont már menekülni szeretnék!
20 órakor elindulunk haza, 21,30 után már Pesten vagyunk, útközben eldől, hogy Ádám egy ismerősnél alszik, nem nálunk, így egyből bevisszük a Közvágóhídig.
Macival 22,15-re érünk haza Miklósra. Papa már alszik, látszólag minden rendben van, viszont iszonyatos bűz fogad. Zoli tesója és barátnője bent dohányoztak a lakásban, miközben mi nem dohányzunk! Köszönjük szépen nekik! Innentől gyakran emlegetem őket!.
Furcsa itthon lenni, visszazökkeni a hétköznapokba, fürdeni, ágyban aludni, WC-be pisilni, magyar szót hallani. Nagy élmény volt ez a két hét, az apróbb bosszúságokkal együtt is! Kikapcsolt, feltöltött, és egy picit megint formált. Számomra nincs jobb dolog az utazásnál és az új élmények szerzésénél! A nehézségekről pedig annyit, hogy ami nem öl meg, az erősít!!!
Napi táv: 1170 km


A túra LEG-jei
 
-leghosszabb vezetés: egyhuzamban 1208 km
-legtöbb megtett km: 8770 km
-legtöbb tankolás: 21-szer/ 564,17 liter 95-ös benzin/ 6,4 l átlagfogyasztás
-legdrágább üzemanyag összköltség: 259.005 Ft
-legdrágább benzin: Törökországban átlagosan 516,6 Ft/liter
-legtöbb tenger: Égei, Földközi, Fekete, Márvány
-legelőször: vagyok Ázsiában, és látom a Fekete és Márvány-tengert
-legmagasabb hegy: az eddig látottak közül, az Ararát 5165 méter
-legtöbb nélkülözés: 15 nap fürdés és hajmosás nélkül
-legnagyobb város: Istanbul
-legtöbb állat: kutyák folyamatos társasága
-legtöbb hágó: több mint 10 hágón keltünk át
-legtöbb csapadék: több napig zuhogó eső és szakadó hó
-legsegítőkészebb: a török nép
-legkorábban: februárban már szedik a fejes káposztát a déli részen
-legsósabb tó: a Tuz Gölü
-legszélsőségesebb időjárás: – 5 foktól a +30 fokig, tavasz, nyár, ősz és tél
 

Köszönetnyilvánítás
 
-Köszönjük Ervinnek: a túra ötletet, a bizalmat, az anyagi támogatást, és a hótalpakat
-Köszönjük Kálmánnak: a kölcsön laptopot, amin ez az élménybeszámoló készült
-Köszönjük Zolinak és csapatának: hogy hibátlanul felkészítették az autót erre a hosszú útra
-Köszönöm Macinak: a navigálást, a programok felfűzését, a nomád körülmények ellenére a kényelmem megteremtését, és a biztonságérzetet, amit a közelsége jelent, valamint a CorelDraw programmal történő útvonal berajzolását a térképre, illetve az előlap fotóinak szerkesztését (a kinyomtatott verziónál)
-Köszönjük Borsnak: a nyomtatópatront és a Google Maps-ből való domborzati térkép kimentésének, összerakásának megmutatását
-Köszönöm Ádámnak: a kellemes társaságot, a tolmácsolást, és hogy közelebb vitt az emberekhez
-Köszönjük Lacinak: és az utolsó másfél napban Mártinak, Papa felügyeletét
-Köszönöm Apának: hogy ilyen jól megtanított vezetni
-Köszönjük Anyának: a vacsorákat és a szállást
-Köszönjük Töfynek: a kókuszgolyót
-Köszönjük Józsinak: a fejlámpát
-Köszönöm mindenkinek: aki eljutott idáig az olvasásban