Törökországi kalandjaim 5. rész

Írta: Csizmadia Tünde
 
2011. február 17.
Közép-Anatólia
 

Február 17. csütörtök
10. nap: Éjszaka sürget a szükség, így ki kell mennem. A sátorból kilépve azonban ledermedek, mert pont velem szemben, a patak másik partján éppen iszik valami. Mivel ő is észrevesz, és valószínűleg farkasszemet néz velem, mozdulatlanul méregetni kezdjük egymást. Ő teszi meg az első lépést, és egészen addig nem is árulja el a sziluettje, amíg meg nem mozdul, és el nem fut. Egy vaddisznó volt.
6,30 körül felkelünk, fagyott az éjszaka, és 7,20-kor már újból a főúton vagyunk. Kayseriben egy ingyenes parkolóban leállunk és elindulunk városnézésre, de előtte egy parkban megreggelizünk, egy óriási Popey-hinta szomszédságában.
Nem sokáig jutunk, mikor leszólítanak minket. Ádám kap az alkalmon, ugyanis imádja, és be is vonzza a helyi emberekkel való ismerkedést az idegen országokban tett látogatásai alkalmával. Így pillanatok alatt szóba elegyedik a minket megszólító idősebb, török férfival, aki észrevétlenül az idegenvezetőnk lesz. Ádámmal az élen, sietősen rohanunk utána a városon keresztül, olyannyira, hogy szólnom kell egy nyilvános WC-nél, hogy álljunk már meg egy pillanatra, hogy elintézhessem. Utána átvágtatunk a karavánszerájon, a kereskedők és tevéik múltjának színhelyén, ahol jelenleg paplanokat és párnákat töltenek, így most a különböző töltőanyagok báláit kerülgetjük. Majd bevezet minket egy szőnyegkereskedésbe, és nekem akkor esik le, hogy ez volt a célja! Így már nem is annyira hiszem el a bemutatkozó történetét, miszerint az édesapja kiküldte őt Németországba dolgozni, hogy tanulja meg a nyelvet. Az elején még gondban volt a nyelvismeret hiánya miatt, ezért meséli, hogy egy darab kenyeret is nehezen tudott kérni a boltban, ami kellemetlen volt. De miután megtanult németül és hazajött, eldöntötte, hogy segít, ha turistát lát, mert saját bőrén megtapasztalta, hogy milyen jól jön az. Igaz mi nem szorultunk segítségre, de jó vevők még lehetünk. A szőnyegbolt a férfi idős kora miatt, már átöröklődött az unokatestvérére, így az üzletben az angolul kitűnően beszélő kereskedő veszi át a stafétabotot, és minket. Ismét ingyen teát kapunk, és felteszik az udvarias bemutatkozásra irányuló kérdéseiket velünk kapcsolatban, majd a tulaj rátér az üzletre. Olyan hihetetlenül jól felépített, magabiztos előadást kapunk a szőnyegekről, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam azért, mert nem fogunk venni semmit. A kereskedő nagyon ügyesen és meggyőzően beszél, de nekünk akkor sincs pénzünk erre. Amellett, hogy feszélyez a dolog, ami valószínűleg az előadás hatásának kívánt célja, szórakoztat a gondolat, hogy ebből hogy jövünk ki. Ádám ugyanis az érdeklődés jelét mutatja, pedig biztosan tudjuk, hogy nem akar semmit venni. Erre a tulajdonos vérszemet kap, és verbálisan ráveti magát Ádámra, ezzel egy olyan filmbe illő párbeszéd kezdődik az eladó és a semmit venni nem akaró vevő között, amit nem lehet egyhamar elfelejteni. Nemcsak a kereskedő, hanem Ádám is megéri a pénzét! Kezdem sajnálni, hogy nem vettem fel videóra. Engem végig feszélyez a várható végkifejlet, hogy mindannyian üres kézzel fogunk távozni, ennyi befektetett energia és kedves vendéglátás ellenére, ugyanakkor lenyűgözve figyelem őket, és fordítok félig Macinak, félig magamnak. Óráknak tűnő kereskedő és vevő közti párharc ez, igazi török hangulatú, bazári feeling. Ám egyszer csak Ádám kezébe kerül a bolt valószínűleg legolcsóbb áruja, egy kézi szövésű díszpárna huzat, és innentől a boltos nem ereszti Ádámot, mintha ez a huzat lenne hármunk kilépője az üzletből. Majd meglepő fordulat következik, ugyanis elhangzik a bűvös: How much? (Mennyi?). Nem tudom eldönteni, hogy Ádám meg akarta-e kérdezni, vagy csak bele szugerálták? Így pillanatok alatt elkezdenek alkudozni, mintha felgyorsították volna képzeletbeli filmünket, és végre, óriási megkönnyebbülésemre elhangzik a végső ár, majd Ádám akarata ellenére (?) egy díszpárna huzattal és egy óriási kézfogással gazdagodik. Én legszívesebben állva tapsolnék, és hangos üdvrivalgásba kezdenék, ehelyett azonban elköszönünk és távozunk az üzletből. Ez volt a nap csúcspontja, ez már biztos. Egy élmény volt, köszi, Ádám!
Az ezt követő baklava vásárlás már csak hab a tortán. Szándékosan egy pici üzletbe megyünk, távolabb a központtól, ahol jóval olcsóbb, és a tapasztalat szerint finomabb édességet lehet kapni. Egy kendős néni az eladó, aki csak törökül tud. Elmutogatjuk, hogy csak 1-1 db baklavát kérünk, kóstoló gyanánt, helyben fogyasztva, okulva egy korábbi esetből, ahol bevásároltunk a drágább rosszból. Nagyon ízlik, ezért a többit elcsomagoltatjuk, de a néni nem teljesen érti kívánságunkat, ezért otthagy minket és az üzletet. Majd átszalad a szomszédos patikába segítségért, ami egy angolul jól beszélő patikus személyében érkezik. A patikus a tolmácsolás mellett udvariasan érdeklődik, hogy honnan jöttünk, majd visszamegy a patikába. Ezután a néni becsomagolja a baklavát, közben vidáman és büszkén elmond egy monológot törökül, sajnos nem értjük. Éppen fizetek, miközben Ádám kezébe nyomja a telefonját és átkarol engem, hogy fényképezzen le velem, és a végén kapok tőle két puszit. Meglepetésemet sok-sok mosollyal palástolom. Törökországban élmény vásárolni!
Következő úti célunk a jól hangzó Erciyes-hegy (Erdzsiász) (3916 m), ahová dél körül érünk. 2225 méteren vagyunk az oldalában, több méteres hófalak veszik körül a parkolót, ahol sípályák is vannak, milyen jó lenne most síelni egyet! Megkeressük az összes létező információs táblát, és rögzítjük a tudnivalókat. Az viszont nem derül ki, hogy nyáron jár-e a felvonó, mert nem beszélnek se németül, se angolul, és itt az Activity sem működik. A felvonó generátorról megy!, ettől a fiúk dobnak egy hátast. A lencse alakú felhőkből ítélve hatalmas szél van a hegy tetején, amit ennyivel lejjebb is érzünk. Sokáig nézegetjük a lehetséges mászó útvonalat, de az elemek visszatartanak, ez a hegy is rákerül – a most kimarad- listára.
Továbbmegyünk majd Maci ötlete nyomán, benézünk a Sultan Sazligi Nemzeti Park mocsarához, ahol egy tábla flamingókat és egyéb madarakat hirdet, de nem februárban, így egy csapat előttünk vonuló birkán kívül semmi érdekeset nem láttunk, s csak szárcsák hangját hallottuk.
Késő délután elérjük Kappadókia területét, ahol még naplemente előtt a Soganli- völgyben meg tudunk nézni néhány sziklába vájt templomot. Később a hideg szél és a kínálkozó lehetőség miatt egy barlanglakásban állítunk sátrat, a Kígyós templom mellett, ahol szélvédett helyen kedvünkre főzhetünk a gázfőzőn. Itt kipróbáljuk a barátnőm férje által készített fejlámpát, ami remekül bevilágítja a helyiséget, nagyon jól vizsgázik. Ezért a későbbiekben esélyes, hogy kiváltsa Maci karbid lámpáját a barlangokban. Vacsora után Ádám mutat a laptopján néhány képet az iráni és új-zélandi útjáról a szokásos, remekelő stílusában. Macival még teliholdat is fotózunk, ami igen szürreális látvány a sziklákkal körülvett tájon. 21,30-kor a rég múltra és az itt élő kor embereire gondolva és szellemiségükkel körülvéve, nyugovóra térünk.
Napi táv: 172 km