Törökországi kalandjaim 4. rész

Írta: Csizmadia Tünde
 
2011. február 15-16.
Északi terület
 

Február 15. kedd
8. nap: Egyszer csak elérjük Hope városát, ahol valóban nem esik a hó, de annál jobban az eső! Ez egy olyan menet, ahol folyamatosan kapjuk a pofonokat, néha már úgy érzem, nemsokára akkora jön, hogy KO lesz. A Fekete-tenger partját végig elzárt területek szegélyezik, ami kitart egész hajnali kettőig. Szerintem a világ leghosszabb szalagkorlátja zárja el előlünk azt a talpalatnyi helyet, ahol pár órára felállíthatnánk sátrainkat, és nyugovóra térhetnénk. Már Allahhoz is imádkozom, mikor végre megtaláljuk azt a bizonyos talpalatnyi helyet egy pihenőben. Allah létezik! Mostanára az igényeinket is lejjebb adjuk, nem számít, hogy esik az eső, hogy hideg van, hogy nem ettünk, hogy hajnali két óra, és hogy tegnap reggel óta 834 km-t vezettem. A lényeg, hogy lefekhetünk, 2,30-kor végre valahára vízszintesbe kerülünk!
2,5 óra múlva müezzin ébreszt, de még visszaalszom, bár kimegy az álom a szememből. Félig alvás, félig szundikálás után végül 7 órakor felkelünk, a 4,5 óra alvás ellenére meglepően kipihenten, és esőben megkezdjük a sátor lebontását.
Életemben először látom a Fekete-tengert, nem éppen szerencsés első találkozás, de még ilyen haragosan is tetszik, meglep a zöld színe, a felkorbácsolt hullámok és a többi szürkeség ellenére. Nevének eredetéhez két történet kapcsolódik. Az egyik szerint az ókorban színekkel is jelölték az égtájakat, és a fekete szín az észak jelzésére is szolgált, így a tengerek egymáshoz viszonyított elhelyezkedése alapján kapták nevüket: Fekete-tenger északon, Sárga-tenger keleten, Vörös-tenger délen. Másrészt, két rétegből áll a vize, a felső kb. 150 méter mérsékelten sós, az alsó rendkívül sós, oxigénhiányos, az alján rothadó iszappal, amiből kénhidrogén oldódik ki. Ezért bármilyen gazdasági tevékenység felboríthatja a biológiai egyensúlyt.
Betuszkoljuk a vizes sátrakat a csomagtartóba, majd néhány lépéssel lesétálunk a mellettünk lévő öbölben egy fedett stégre, ami egy horgászé, de most kihalt, ezért hívatlanul elfoglaljuk egy reggeli erejéig.
Fél óra múlva már megint az autóban ülünk (deja vu érzés), és továbbmegyünk a tea fővárosába. Gyorsan és könnyen sikerül leparkolni, az az egy hely, most is megvan. Az eső változatlanul esik, így vizes városnézés elé nézünk. Ázottnak, ápolatlannak érzem magam, ami egyre inkább zavarja a komfortérzetem. De Allah szeme most is figyel minket, és, hogy enyhítsen egy kicsit mostoha körülményeinken az utunkba sodor egy bácsit, aki egy mosolyért cserébe, meghív minket egy teára, mondván, hogy hideg van. Németül társalgunk vele, pontosabban Ádám, én csak hallgatom, illetve próbálom feleleveníteni német tudásom. Bevisz minket egy olyan teázóba, ahol csak helyiek vannak, ugyanis Ádám szerint, a városközpontokban mindenhol akadnak turistás részek, és olyanok, ahová csak a helyiek járnak, ez a teázó az utóbbi. A teázó dugig van, annyira, hogy nincs egyetlen szabad hely sem. Erre a bácsi felállít néhány helyi férfit az asztaltól, hogy mi le tudjunk ülni! Ezt már egyszerűen nem hiszem el! Ezután teát rendel mindhármunknak, és Ádám tolmácsolásával mindannyiunkról kérdezget. A legegyszerűbb dolgokat gyorsan megtudjuk egymásról. Mások is érdeklődnek felőlünk, így az asztal másik felén ülők közül egy-két személy időnként feláll, és újabbak ülnek le. Mellesleg a teázóban én vagyok az egyetlen nő! Miután felmelegedtünk és elfogytak teáink, (Ádám repetázott), megköszönjük a meghívást és az egyikőjüktől megtudva, egy nem messzire lévő botanikus kert felé vesszük az irányt.
Meredek emelkedőn kaptatunk felfelé, mikor egy többemeletes ház, harmadik emeleti ablakából egy hölgy leereszt egy kosarat. Néhány pillanat múlva a házzal szemközti boltos belepakolja az árut, ezután a kosár már liftezik is felfelé. Gyorsan lefotózom ezt a nekem szokatlan vásárlási formát, közben Anyukámra gondolok és a hatodik emeletre, ahol lakik, és elképzelem Őt, a néni helyébe. Közben vidáman integetni kezd nekem a néni, látván, hogy fotózom. De addigra már elrakom a gépet, mert szégyenlősen azt gondoltam rosszallni fogja, de éppen ellenkezőleg.
Ezután újabb különleges élménnyel gazdagodunk. A botanikus kertből rálátni a városra, ahol rengeteg teaültetvény van. A kert mellett pedig egy kutatóintézet, ahol a teacserjékkel foglalkoznak. Hatalmas felirat hirdeti Törökország egyik híres teáját: Caykur. Van itt egy pavilon, ami csak nekünk nyit ki, itt megvesszük a szuvenírnek szánt teákat. Használom a mosdót, ami említésre méltó, ugyanis pár perc után feldobva jövök ki, mert kezet tudtam mosni. Jelentéktelennek tűnő dolog, de esetemben sokat javít komfortérzetemen, ami ebben a pillanatban nekem fontos, mert mint írtam, kinézetem mélyrepülésben van, főleg, ami a hajamat illeti.
Rize után 13,45-kor érkezés Trabsonba, ahol várost nézünk, egy falatozóban három különböző helyi ételt rendelünk, majd egymásét kóstolgatva úgy befaljuk, mint akik napok óta nem ettek. A legnyerőbb étel az én tányéromban volt, így fizetéskor elkérjük az étel nevét (Ispanak), aminek a receptjét tervezem a neten megkeresni. Mielőtt elhagynánk Trabzont még baklavát veszünk, de ahány hely annyi különbség, így itt ez a baklava csak közepes osztályzatot kap.
Rövid kulturális program következik, a 3 km-re lévő Szent Szófia Bazilikában, ami egy ókeresztény templom, meglepően élénk színű és jó állapotú freskókkal.
Az eső kitartó, így a további út és az éjszaka is ennek jegyében fog telni a Fekete-tenger partján. Már sötét lesz, mire találunk egy alkalmas sátorhelyet. Ma éjjel közvetlen a tenger mellett alszunk, hatalmas robajjal csapkodnak a hullámok. Ádám szerint itt minimális az apály és a dagály. Majd a Hold vonzásáról egy nagyon érdekes, rögtönzött földrajzórát tart nekünk a kocsiban. Még sokáig beszélgetünk, nem akarózva kimenni az esőbe sátrat állítani. De végül lassan kiszállingózunk az anyaszomorító időbe és elővesszük az egyébként is vizes sátrakat. Felállítjuk, de a sátorállítás egy részletén Macival összekapunk. Berágok és visszamegyek a kocsiba, eldöntve, hogy ott alszom. De Maci utánam jön, és nagy sokára kiengesztel. Még 22,30-ig beszélgetünk a kihűlt autóban, végül pár méterre a dühöngő hullámoktól, elgyötörten, de békésségben, bevackoljuk magunkat hűséges hálózsákjainkba.
Napi táv: 311 km
 

Február 16. szerda
9. nap: Anya névnapja. Boldog névnapot Anycika!
Reggel 6 körül a változatosság kedvéért négylábú müezzin éktelen ugatásra ébredünk, ami később sem szűnik. Egy kóbor kutya kiszagolt minket (nem volt nehéz) és a sátrak elé ülve folyamatosan ugat. Senkinek nincs lelkiereje, hogy elhallgattassa, így marad az ugatás. De legalább éjjel nem mosott el a tenger. Maci, szokás szerint korán felkel, kimegy fotózni, de én még nem vagyok képben. Hallom a sátoron kopogó csapadékot, ezzel maradék reményem is szertefoszlik, hogy napfelkeltét fotózzak, s továbbalszom.
8,30-kor sikerül csak előbújni a sátorból, új kép fogad, havas tengerpart. Ilyet se láttam még! A hullámok most még az estinél is erősebbek, az autó is fehérbe öltözött. Gyors sátorbontás, Maci ideges, hogy a vizes sátor a következő helyen éjszaka majd megfagy, és ezzel szétreped, majd tönkremegy. Ezért a mai terv, ha lesz száraz hely, akkor napközben sátrat szárítunk.
8,50-kor ismét úton vagyunk, szakad a hó. A térképen két lehetséges útvonal közül azon indulunk el, ahol nem jelöl hágót, így megúszhatjuk a nagyobb havat. A Kackar- hegység teljesen kimarad, még csak messziről sem látjuk. Bár már mindannyian eljutottunk arra a szintre, hogy kezd elegünk lenni a hegyekből.
A mai nap is tartogat egy kis gúnyos meglepetést. Ugyanis egyre gyanúsabban emelkedik az út, mikor kiderül, hogy már megint egy hágóban vagyunk, amit a térkép nem jelölt! Így lassan túlélő túra lesz a bejáró túrából. Fogalmunk sincs milyen magas lesz a hágó, mennyi a hó, és hány hágó várható még, amit szintén nem fog jelölni a térkép. Már visszafordulni sem lehet, körbezárt a rossz idő.
Maci órája szerint 1380 méteren vagyunk, amikor egy jobbkanyarban egy szembejövő kamion félig átjön az én sávomba és leszorít az útról. A kerekek belefutnak az út szélén lévő nagyobb hóba, ezzel a Thalia ismét megcsúszik, és újból egy hófal állít meg, ezúttal a jobboldalon. Szerencsére most is óvatosan mentem, így nem történik baj. A fiúk már rutinosan veszik elő a hóláncot és teszik fel a kerékre, a baloldalin fent is van, addig én kiásom a jobb első kereket, kikecmergek a hófal fogságából és egyben védelméből, majd felkerül a másik lánc is, és újabb, lassú araszolás következik a „lánctalpakkal”. Eszembe jut egy Hobo szám legvége: „Sosem lesz vége?” „Sosem lesz vége?” „Sosem lesz vége?”
13 óra után eljön a megtestesült csoda, nincs hó, picit kisüt a Nap, száraz az út! Egy alkalmas helyen végre megállunk, főzünk, eszünk, sátrat és egyéb vizes cuccokat szárítunk. Mennyei érzés! Bár a Nap nem süt ide, de a boldogság visszaköltözik a szívembe! Egy autó megáll mellettünk és megkérdezi, hogy nem bajban vagyunk-e, mert segítene. Erről pedig egy régi film jut eszembe, aminek a végén mindig elhangzott, hogy: „Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem.” Ez a sok-sok kedvesség ellensúlyozza a téli körülményeket.
Továbbmegyünk Kayseri felé, majd immár sötétedés után, a holnapi célpontunk előtt 20 km-rel, egy patakparton, vízszintes, füves platzon letáborozunk. 1100 méteren vagyunk, biztosan fagyni fog, így Maci elővigyázatossága nagyon jó volt a sátrak szárításának tekintetében. Ezután, a felderítésben és túrában eseménytelen nap után, hamar behúzódunk sátrainkba, mert hűvös az éjszaka, és még hűvösebbnek ígérkezik.
Napi táv: 491 km