Törökországi kalandjaim 3. rész

Írta: Csizmadia Tünde
 
2011. február 14.
Kelet-Anatólia
 

 

Február 14. hétfő
7. nap: Didergős reggelre ébredünk, már nincs szél, se felhők, így emiatt hidegebb lett, kint fagy, a sátorban 0 C° van. Villámgyors sátorbontás, erre viszont jó a hideg. Folytatjuk felderítő utunkat, a mai első cél, a Nemrut kaldera, második nekifutásra megtaláljuk a lábához vezető helyes utat, de nem jutunk a végére, a vulkán felhőben, előtte és körülötte mindenhol hó, a fehérségtől majdnem egybeolvad a föld és a hegy. Esélytelen a felmenetel, de még a megközelítés is, de legalább az út megvan!
Nemsokára elérjük Törökország legnagyobb tavát, a Van-tavat. Méltán áll az első helyen, a mi Balatonunknál 16,4-szer nagyobb felületével. Szép napsütésben érjük el a nyugati partját. Csillogó vízfelülete nyári emlékeket ébreszt. A valóság viszont messze van ettől, mert a megerősödő szél hullámokat korbácsol, melyek dühöngve nyaldossák a partot. Évszaktól függetlenül kellemes vidéknek tűnik, vízzel és hegyekkel gazdagon. Aki látni szeretné ezt a régiót még Törökország jellegzetes keletiességében, ne halogassa sokáig az utazást, ugyanis a németek sorra vásárolják fel a térséget és lassan semmiben nem fog különbözni egy európai tóparti várostól. A további út, hágókon keresztül vezet, ezerrel süt a Nap, ragyog és vakít a hó, kék az ég, sorban jönnek a szebbnél szebb fotótémák.
Majd egyszer csak megpillantjuk a nap fénypontját, az Ararátot (5165 m). Sajnos nem teljes pompájában, ugyanis az alja és a teteje felhőben úszik, misztikus hangulatot kölcsönözve ezzel ennek a bibliai jelentőségű hegynek (a csúcson „ért partot” Noé bárkája). Félreállunk, hogy fotózhassunk, ez az életemben látott eddigi legmagasabb hegy. A felhők addig táncolnak körülötte, míg végül teljesen eltakarják, ezért továbbmegyünk, de ahányszor csak alkalom nyílik rá, újból megállunk, hogy megörökítsük.
Dogubayazit városába érünk, amiről már annyit olvastam, kb. 40 km-re vagyunk az iráni határtól, és innen indulnak nyáron az Ararátot mászó expedíciók. Az előváros olyan, mintha a világ végén járnánk, hosszú, széles, kietlen út, a magányosság érzetét a mellettünk magasodó fenséges Ararát csak fokozza, csupán az „árnyékában” is kicsinek érzi magát az utazó. A városba beljebb érve, azonban vált a kép: nyüzsgés, emberek, török közlekedési káosz, nulla parkoló hely. Eszembe jut Apukám ex- kollégájának mondása, miszerint: „egy hely mindig van”. Ez most is bejön, és sikerül leparkolni. Turistaként itt már nem tűnünk ki annyira a tömegből, mint a kurd fővárosban, mert az Ararát vonzza a hegymászókat. Gyorsan megtaláljuk a helyi turistainformációt, ami természetesen zárva van. Lefotózzuk a kirakatán lévő internetes elérhetőségeket, majd bemegyünk egy sportboltba, ahol egy angolul nagyon jól beszélő eladótól informálódunk a mászás árairól és lehetőségeiről. Jól hangzó árat mond, de érzésem szerint, 1 hét múlva ez az ár már más lenne. Minden attól függ, hány ember szeretne mászni, a felkínált lehetőségekből (reptéri transzfer, szállás, ellátás, hegyi vezető, öszvér) ki mit vesz igénybe, kivel kötünk üzletet, és mikor, és mennyit tudunk alkudni. Így igazából nem leszünk okosabbak, szerintem csak egy hozzávetőleges árat kapunk. Baklavára vadászva továbbmegyünk a városban, ami kedvenc édességünkké nőtte ki magát, mióta itt vagyunk. Sikerül is venni, majd kenyeret is, amit törökül ekmek-nek hívnak.
Negyed háromkor elhagyjuk a várost, későn kapcsolok, hogy valahol itt van Isak Pasa Sarayi palotája, amit nagyon szerettem volna megnézni. Időhiány miatt nem készültem rá otthon, azt gondoltam, hogy ki lesz táblázva. De sajnos nincs, vagy csak mi nem futottunk bele, és pechemre Ádám útikönyvében sem szerepel, így ez is kimarad! Lassan hosszabb a lista a nem látottakról, mint a látottakról.
De az igazi szívás csak ezután jön. Kis úttévesztés, nagyon rosszul kitáblázott szakasz következik, majd 18 óra környékén, – a kora délután még erre az időpontra tervezett megállás előtt – elkezd esni, majd szakadni a hó. Majd hóviharrá fajul, méghozzá éppen az előttünk lévő 2640 méter magas hágóban. Nem akarunk a hágó fogságába esni, ezért igyekszünk minél előbb átkelni rajta, amíg járható. A hágó tetején már 15-20 cm friss hó van 1,5 méteres! hófalakkal az út mindkét oldalán. Egyszer jön egy enyhe, belátható jobb kanyar, minimális lejtővel, mikor JIA megcsúszik, és irányíthatatlanná válik. Féket nem nyomok, ellenkormányzok, de mielőtt még benyomnám a kuplungot, átsodródom az út baloldalára, a szakadék irányába és belecsúszom a hófalba. Szerencsére nem lesz semmi baj, mert nagyon lassan mentem, senki nem jött szembe, széles a kanyar, magas és vastag a hófal, így gyakorlatilag csak „beparkoltunk”. Kiszállni nem tudok, mert JIA-t a hófal állította meg, és a tövében álltam meg. Itt mélyebb a hó, így elkapar a kerék, és nem tudok kiállni sem. A fiúk előveszik a hóláncot. Az a terv, hogy a szabadon lévő jobb első kerékre felteszik, majd megpróbálok újból kiállni. Utána felteszik a másik kerékre is, és hólánccal lemegyünk a hágóból. Alig telik el pár perc, mikor segítség érkezik. Megáll az első autó, ami elmegy mellettünk, kiszáll a sofőr és felmérve a helyzetet, szó nélkül segíteni kezd. Először bemászik az anyósülésen keresztül a vezetőülésre, neki sikerül kiállnia! Utána letérdel a hóba,- közben süvít a viharos szél, vízszintesen esik a hó,- és felrakja az egyik hóláncot. Maci ez idő alatt a másikkal bajlódik, és éppen végezne, mikor átmegy a sofőr hozzá, és segít összekapcsolni a láncot. Én csak ámulok, hogy már megint a török vendégszeretetnek lehetünk részesei. Hálás köszönetet mutogatva elköszönünk kedves segítőnktől. Néhány perc múlva már hólánccal araszolunk lefelé a hágóban. Fogalmam sincs, hogy maximum mennyivel mehetek a hólánccal, így inkább minimumra veszem. Jól jönne most némi plusz információ a téli vezetésről, valamint némi vezetéstechnikai pályán való gyakorlás, ez utóbbira Apától már kaptam ígéretet. Visszagondolva a megcsúszás pillanatára, a téli körülményekre értendő gyakorlatlanságom miatt, olyan hosszú volt a reakció időm, mint maga Törökország. Úgy érzem belefért volna még, hogy benyomjam a kuplungot. Egy darabig ezen emésztem magam, de hamarosan lehiggadok, mikor két kicsúszott, török kamionnal is találkozunk. Ezek szerint nemcsak én nem vettem leckét.
Célunk Artvin, a tszf. 500 m-rel fekvő város, ahol mai végállomásunkat reméljük, abban a hiszemben, hogy ott már nem esik a hó. Hatalmasat tévedünk! Ott is szakad, így még tovább menekülünk. Gyors döntés születik, most már ne álljunk meg csak a Fekete-tenger partján. Így tovább megyünk még néhány száz kilométert, de a hó nem akar elállni. Tetejében beérünk egy szurdokba, hosszú percek, majd órák telnek el, a végtelen szurdokvölgy teljesen kifacsar, meggyötör, összetör. Utolsó reménysugárként és végállomásként Hopa városát tűzzük ki, ami már a Fekete-tenger partján fekszik. A tervezett 18 óra környéki megállás helyett éjfélkor még a szurdok fogságában vagyunk, esélytelen megállással, reménytelen sátorhellyel. Nappal csodálatos lehet, de most a pokolba kívánom az egészet. Lassan átkocsikázunk a másnapba.
Napi táv: 834 km!