Törökországi kalandjaim 2. rész

Írta: Csizmadia Tünde
 
2011. február 12-13.
Déli terület
 

 
Február 12. szombat
5. nap: Nyugtalan és magzatpózban töltött éjszaka után, reggelre virágok nyílnak, de nem a tavaszi, hanem a jégvirágok az autó ablakain. Kapkodós öltözködés, majd elhatározom, hogy a továbbiakban éjszakára nem cserélek többet ruhát, így végre nem libabőrösen kezdem a napot. Ezen túl, magamon hagyom a műnyulat (barlangi aláöltözet), így hidegtűrő képességem valamelyest javul. Eszembe jut a mondás, nincs elég hideg, csak rosszul öltözött turista.
Az este már tettünk egy tiszteletkört a faluban, a kiindulási pontot keresve a hegyre, de már sötét volt. Most ismét visszatérünk az előttünk fekvő Taurus-hegység lábához, itt jönne jól az otthon maradt Nagy Balázs féle könyv. Maciék Ádámmal elhúznak felfedezőútra, én a kocsinál maradok, kedvetlenül múlatom az időt az autó körül ugrálva, hogy ne fázzak. Eközben felfedezek az út mellett egy csordogáló patakot, ahol gyönyörűséges jégformák képződnek a faágakon, a belógó gyökereken, köveken és vízesés formájában. Nekiállok fotózni, igaz még nem süt át a felkelő Nap a hegy mögül, de így is különleges, és szép fotótéma. A fiúk viszonylag hamar visszajönnek az esélytelenek nyugalmával. Sok a friss hó, nem sikerült megtalálni az utat, és reális a lavinaveszély. Ezek összessége visszatartja az értelmes hegymászót a túrától. Megint kezdem a nyafit, eljöttünk ilyen messzire, egy csomót nélkülözünk, és még az információgyűjtéssel sem haladunk. Ha rajtam múlna, innentől változtatnék a terven, egy kisebb régiót vennék célba, ahol több időt töltenék el, és a helyiektől próbálnék érdeklődni. Ötletemet megosztom a fiúkkal, de egyedül maradok azzal, hogy hívjuk fel Ervint és beszéljünk vele. Kiderül a vívódásom nem éppen reális, mert a helyiek nem beszélnek nyelvet, és a hó miatt úgyis lepattannánk a hegyről (ahogy szegény Mikolovits Veronika utolsó üzenetében írta, mielőtt eltűntek a Kelet-Himalájában egy valószínűsíthető jégomlásban). Így két lehetőség marad, vagy visszafordulunk, vagy a tervet tovább tartva és némi reménnyel továbbmegyünk keletre, hátha nagyobb szerencsénk lesz az időjárással, és legalább az Ararátról és a Kackarról sikerül térképet szerezni, amiből egy jó túravezető gond nélkül elvisz egy csoportot anélkül, hogy valaha járt volna ott. Az utóbbit választjuk, lefotózzuk a hegységet és továbbmegyünk, valamint többet nem kérdőjelezzük meg, hogy továbbmenjünk-e, hanem megyünk. Ezzel lezárul egy fejezet, ami eddig nyugtalanított.
Estére a Nemrut Dagihoz (2134 m) érünk, amit én legalábbis, eltökélten meg akarok mászni. A körülmények megint ellenünk dolgoznak. Az idő rövidsége miatt, minél feljebb szeretnénk menni kocsival, hogy gyorsabban megmászhassuk a hegyet, azonban a felfelé kanyargó úton hamar elérjük a hóhatárt. Egy pozitívum azért van, az útikönyvvel ellentétben már megjavították az utat. Az alig járható kátyús út helyett, viacolorral lerakott út fogad. Ami egyben negatívum is, mert a napközben elolvadt hólé, a viacoloron lefagyva, jeges és veszélyes csúszkálást ígér, nem beszélve az út meredekségéről. Így autóval visszaereszkedünk a hóhatár alá, sajnos már csak alkonyi fényben, és az út mellett sátrat állítunk. Szinte szélcsend van, ez kedvez a gyors főzőcskéhez. Az én menüm kiadós. Spagetti, paradicsomos-fokhagymás-bazsalikomos szósszal, szalonnával, kukoricával. Vacsora közben megbeszéljük a másnapi haditervet, és ennek megfelelően előkészülünk. Főként az én ötletemre alapozva, kora hajnali felkeléssel csúcstámadást tervezünk, ezért már 19,30-kor (otthoni idő szerint 18,30-kor) boldogsággal a szívemben, izgatottan és egyáltalán nem álmosan, befészkelem magam a pehelyzsákomba.
Napi táv: 573 km
 

Február 13. vasárnap
6. nap: Hamar, de mégis sokára, eljön a hajnali 2 óra, mikor müezzin helyett a telefonom ébreszt mindannyiunkat. Villámgyors felöltözés, sátorbontás, 2 óra 40 perckor már recseg a hó a talpunk alatt a kanyargós, ratrakolt, viacoloros úton. Hamar elérjük a tegnapi autós visszafordulás helyszínét, majd továbbmegyünk a csillagos éjszakában, további lassú szintemelkedéssel. Mivel térképünk nincs az útról, és még teljesen sötét van, kénytelenek vagyunk a ratrakkal legyalult úton menni. Időnként megállunk szusszanni, kortyolni a jéghideg vízből, és bekapni pár szem karácsonyról megmaradt szaloncukrot. Nagyon élvezem a millió csillag alatti zsírégető felmenetelt, szárnyakat kapok a gondolattól, hogy majd a csúcsról nézhetjük a napfelkeltét, ezért egyszer-egyszer még a fiúkat is lehagyom. Néma csend van körülöttünk, csak fejlámpáink fényei, és léptünk zaja töri meg ezt a varázslatot. Telik az idő, fogynak a kilométerek, a szint nehezen, mert sokszor lefelé megyünk, ezzel elveszítjük azt, amit felfelé nyertünk. Használható táblát nem látunk, így csak tippelni tudunk, hogy még mennyire lehetünk a csúcstól. Egyszer csak félelem költözik belém, hogy esetleg nem érünk fel napfelkeltéig a csúcsra? Maci órája súg a magasság mérésében, eszerint 1805 méteren vagyunk, kb. 329 méterre a hegy tetejétől, mikor egy katonai bázishoz érünk.
Érkezésünkkel felverjük a kutyákat, így nagy ugatás közepette két katona siet ki az épületből, felkapcsolnak egy reflektort. Még nem látnak minket, ezért törökül szólongatni kezdenek, válaszként hellózunk egy nagyot. Majd egymáshoz közelebb érve mondjuk, és mutogatjuk, hogy a csúcsra tartunk. Az egyik katona közli, hogy az út zárva, menjünk vissza! A kerítés, a puskák, a reflektor, katonák és a kutyák megteszik hatásukat, még akkor is, ha nem fenyegetőek. Olyan hamar sarkon fordulunk, hogy letörni sincs időnk. Gyorsan szedjük lábainkat, mintha el akarnánk futni azelől, hogy ez a cél is meghiúsult. A bázist elhagyva a kutyákkal vesződünk, akik azóta is követnek. Hátizsákjaink lelógó csatjaival játszadoznak, ránk ugrálnak, engem majdnem felborítanak, és nem akarnak visszamenni. Még halljuk a katonák visszahívó füttyét, a két jószággal ellentétben, akik új játszótársakat találtak maguknak. Jó sokat megyünk, mire pirkadni kezd.
Az Esthajnalcsillag végigkísér utunkon, és általa jól érzékeljük a szintvesztésünket.
A világosodásnak köszönhetően feltárul előttünk egy mesebeli táj és kinézzük a környék legmagasabbnak tűnő dombját. Felkapaszkodunk, és a tetején a két kutyával együtt megvárjuk a napfelkeltét. 1730 méteren vagyunk, az út során azt hiszem, itt fogom készíteni a legtöbb fotót. Csodálatos a látvány! Színesbe öltöznek a hegyek, ahogy megsüti őket a felkelő Nap. 360 fokos, havas, rózsaszín panoráma. Nem győzöm megörökíteni. Most érzem először, hogy megérte eljönni, akármi is volt eddig, és akármi is lesz ezután. Mi ezt a „csúcsot” nevezzük ki Nemrut Daginak és lassan kárpótolva érezzük magunkat a meghiúsult cél miatt.
Már teljesen fent van a Nap, mikor elindulunk lefelé, de nem az úton, hanem a gerincen. Sokkal élvezetesebb itt gyalogolni, nem beszélve a kilátásról. Lejjebb érve, észreveszünk egy apró leágazást, ami felfelé a sötétben elkerülte a figyelmünket, és feltesszük a kérdést, hogy netán ez lett volna a csúcsra vezető út? De a válasznak nincs már jelentősége, volt csúcsérzés, csúcsfotó és csúcs panoráma. Reggel 8,30-ra visszaérünk az autóhoz, elköszönünk a kutyáktól, akik egészen idáig elkísértek.
10 perc múlva már úton vagyunk tovább kelet felé. 9,40-kor átkelünk az Eufráteszen egy mini komppal. Ez a komp vezetés szempontjából egy kihívás. Ugyanis tolatva kell rá felállni, miközben lejt a rámpa. Majd két kocsisor közé kell beparkolni, úgy, hogy jobbról 1 cm!!!, balról kb. 20-25 cm maradjon. A végén nehezítésnek egy bukkanó, a továbbra is lejtő rámpán, amin rendkívül óvatosan kell átugratni, mivel közvetlen mögötte már másik autó áll. Szerencsére ötösre sikerül a tolatás, lekörözve némelyik helyi, férfi sofőrt. De mire leállítom az autót, kimelegszem, Antalya óta először. Az autóból nem tudunk kiszállni, a jegy árát a vezető oldali ablakon keresztül szedik, ahol meg kellett hagyni a 20-25 cm „széles folyosót”. Eszembe jutnak a kompbalesetek, itt még az úszásra sincs esély, mivel nem tudjuk elhagyni a járművet, így hát nem egy életbiztosítás ez az út. A leszállás már gyerekjáték, és fél órán belül, szerencsésen átérünk a másik partra.
Dél körül már a kurdok fővárosában vagyunk Diyarbakirban, ahol rövid városnézésre indulunk. Furcsán érzem magam, mert mindenki megbámul és meg is fordulnak utánunk. Első benyomásom, hogy koszos, szemetes és nagyon szegény város, legalábbis, ahol mi járunk. Végigsétálunk a várfal tetején, ami kivételesen nem a mi extrémitásunk, hanem a várost körülvevő régi, széles védfal, remek rálátással a térségre. Fél óra múlva már megszokom, hogy csodaszámba megyünk, de még mindig feszélyez. Némileg akkor engedek fel, mikor egyre többen kedvesen, mosolyogva ránk köszönnek, és a végén egy kecskékkel és gyerekekkel teli dombtetőn egy kislány a szívembe lopja magát. Angolul kérdezget:
- Where are you from? , -What’s your name?
„Magyarisztán”, – hangzik a válaszunk, ugyanis Törökországban csak így ismerik Magyarországot. A Hungary-t és az Ungarn-t nem értik, a „magyarisztánra” viszont fülig szalad a szájuk, és testvérként üdvözölve örülnek nekünk, és szeretnek minket. Az iskolában azt tanulják, hogy a magyar és a török őseink testvér törzsek voltak!!!
A kislány tovább kérdezget:
- What’s your name? , – What’s your name?
- Tünde – válaszolok, majd visszakérdezek:
- What’s your name?
- Susan –hangzik a válasz, és láthatóan mi vagyunk a nagy esemény az Ő kis napjában. Egyet lépünk és követ minket, a sarkunkban van, folyamatosan rajtunk csüng, és ismerkedni próbál. Nagyon meghatódom, és zavarban vagyok, még fotózni is elfelejtek. Szerencsére Maci és Ádám megörökíti vidám, élettel teli kis lényét. Elhagyjuk a gyerekek játszóterét, és visszaindulunk a kocsihoz. Útközben egy koldusféle kisfiú mindenáron zsebkendőt akar eladni nekünk. Legnagyobb meglepetésünkre egy járókelő finoman leszereli, így megvéd minket a további „zaklatástól”. Annak idején Marokkóban nem volt ilyen kedves egy idős helyi férfi azokkal a kolduló gyerekekkel, akik rontották az üzletét, mikor idegenvezetést tartott a csoportunknak. A szemünk láttára dobálta meg kővel a gyerekeket. Farkastörvények uralkodnak!
A másfél órás városnézés után újból úton vagyunk, úgy érzem, mintha mindenhonnan apró kis morzsákat kapnánk a török életképekből. Ezek a pillanatok többet érnek bármilyen más jellegű üdülésnél.
Sötétedés előtt megérkezünk az igazi télbe, hóesés és viharos szél fogad, sajnos ez kitart estig, amikor éjszakázásra alkalmas helyet keresünk. Nem könnyen, egy falu szélén, éppen kétsátornyi helyet találunk, ahol még az autó is vízszintesen állhat, így nem kell kézifék, ami esetleg befagyhat. Ez az első hely, ahol hanyagolom a segítséget a sátorállításban, egy porcikám se kívánja, hogy kiszálljak a meleg autóból a farkasordító szélbe és a hideg hóba. Maci viszonylag gyorsan megoldja a szálláskérdést, a legtöbb idő egy darab kő keresgélésével telik, ami véletlen sincs a közelben, ezzel veri be a cövekeket a fagyos földbe. Erős a szél, ezért fontos, hogy jól ki legyen feszítve a ponyva, különben megtépázza, vagy leszaggatja. A vacsora elmarad, ma egyszer ettünk, valamikor délelőtt. Az autóból gyakorlatilag a hálózsákba bújok, és mindannyian elszenderedünk. 21 óra körül megáll egy autó a sátraink mögött, és valakik kiszállnak és odajönnek hozzánk. Arra gondolok, hogy katonák jöttek és most fognak elzavarni. Ehelyett, kellemes meglepetés ér minket, ugyanis, két kíváncsi falubeli a házába invitál éjszakára, hogy meg ne fázzunk! Elolvadok ettől a segítőszándéktól, és szívesen elfogadnánk a meghívást, ha nem állnának a sátraink, de így már macerásabb lenne összepakolni, és kevesebb idő maradna az alvásra, hiszen lassan 20 órája fent vagyunk. Kézzel, lábbal elmagyarázzuk a helyzetet (nyelvet nem beszélnek) és megköszönjük a kedvességüket. Azzal a biztos tudattal alszom el, hogy a kurdoktól nem kell tartani, és a kelet valóban mesés.
Napi táv: 459 km