Törökország - Déli terület országjárás | 2011. február 12-13. |
Törökországi kalandjaim 2. rész
Írta: Csizmadia Tünde 2011. február 12-13. Déli terület Február 12. szombat 5. nap: Nyugtalan és magzatpózban töltött éjszaka után, reggelre virágok nyílnak, de nem a tavaszi, hanem a jégvirágok az autó ablakain. Kapkodós öltözködés, majd elhatározom, hogy a továbbiakban éjszakára nem cserélek többet ruhát, így végre nem libabőrösen kezdem a napot. Ezen túl, magamon hagyom a műnyulat (barlangi aláöltözet), így hidegtűrő képességem valamelyest javul. Eszembe jut a mondás, nincs elég hideg, csak rosszul öltözött turista. Az este már tettünk egy tiszteletkört a faluban, a kiindulási pontot keresve a hegyre, de már sötét volt. Most ismét visszatérünk az előttünk fekvő Taurus-hegység lábához, ![]() ![]() Estére ![]() Napi táv: 573 km Február 13. vasárnap 6. nap: Hamar, de mégis sokára, eljön a hajnali 2 óra, mikor müezzin helyett a telefonom ébreszt mindannyiunkat. Villámgyors felöltözés, sátorbontás, 2 óra 40 perckor már recseg a hó a talpunk alatt a kanyargós, ratrakolt, viacoloros úton. Hamar elérjük a tegnapi autós visszafordulás helyszínét, majd továbbmegyünk a csillagos éjszakában, további lassú szintemelkedéssel. Mivel térképünk nincs az útról, és még teljesen sötét van, kénytelenek vagyunk a ratrakkal legyalult úton menni. Időnként megállunk szusszanni, kortyolni a jéghideg vízből, és bekapni pár szem karácsonyról megmaradt szaloncukrot. Nagyon élvezem a millió csillag alatti zsírégető felmenetelt, szárnyakat kapok a gondolattól, hogy majd a csúcsról nézhetjük a napfelkeltét, ezért egyszer-egyszer még a fiúkat is lehagyom. Néma csend van körülöttünk, csak fejlámpáink fényei, és léptünk zaja töri meg ezt a varázslatot. Telik az idő, fogynak a kilométerek, a szint nehezen, mert sokszor lefelé megyünk, ezzel elveszítjük azt, amit felfelé nyertünk. Használható táblát nem látunk, így csak tippelni tudunk, hogy még mennyire lehetünk a csúcstól. Egyszer csak félelem költözik belém, hogy esetleg nem érünk fel napfelkeltéig a csúcsra? Maci órája súg a magasság mérésében, eszerint 1805 méteren vagyunk, kb. 329 méterre a hegy tetejétől, mikor egy katonai bázishoz érünk. Érkezésünkkel felverjük a kutyákat, így nagy ugatás közepette két katona siet ki az épületből, felkapcsolnak egy reflektort. Még nem látnak minket, ezért törökül szólongatni kezdenek, válaszként hellózunk egy nagyot. Majd egymáshoz közelebb érve mondjuk, és mutogatjuk, hogy a csúcsra tartunk. Az egyik katona közli, hogy az út zárva, menjünk vissza! A kerítés, a puskák, a reflektor, katonák és a kutyák megteszik hatásukat, még akkor is, ha nem fenyegetőek. Olyan hamar sarkon fordulunk, hogy letörni sincs időnk. Gyorsan szedjük lábainkat, mintha el akarnánk futni azelől, hogy ez a cél is meghiúsult. A bázist elhagyva a kutyákkal vesződünk, akik azóta is követnek. Hátizsákjaink lelógó csatjaival játszadoznak, ránk ugrálnak, engem majdnem felborítanak, és nem akarnak visszamenni. Még halljuk a katonák visszahívó füttyét, a két jószággal ellentétben, akik új játszótársakat találtak maguknak. Jó sokat megyünk, mire pirkadni kezd. Az Esthajnalcsillag végigkísér utunkon, és általa jól érzékeljük a szintvesztésünket. A világosodásnak köszönhetően feltárul előttünk egy mesebeli táj és kinézzük a környék legmagasabbnak tűnő dombját. Felkapaszkodunk, és a tetején a két kutyával együtt ![]() ![]() ![]() ![]() ![]() ![]() ![]() ![]() Már teljesen fent van a Nap, mikor elindulunk lefelé, ![]() ![]() ![]() 10 perc múlva már úton vagyunk tovább kelet felé. ![]() Dél körül már a kurdok fővárosában vagyunk Diyarbakirban, ![]() ![]() ![]() ![]() - Where are you from? , -What’s your name? „Magyarisztán”, hangzik a válaszunk, ugyanis Törökországban csak így ismerik Magyarországot. A Hungary-t és az Ungarn-t nem értik, a „magyarisztánra” viszont fülig szalad a szájuk, és testvérként üdvözölve örülnek nekünk, és szeretnek minket. Az iskolában azt tanulják, hogy a magyar és a török őseink testvér törzsek voltak!!! A kislány tovább kérdezget: - What’s your name? , What’s your name? - Tünde – válaszolok, majd visszakérdezek: - What’s your name? - Susan –hangzik a válasz, és láthatóan mi vagyunk a nagy esemény az Ő kis napjában. Egyet lépünk és követ minket, a sarkunkban van, folyamatosan rajtunk csüng, és ismerkedni próbál. Nagyon meghatódom, és zavarban vagyok, még fotózni is elfelejtek. Szerencsére Maci és Ádám megörökíti vidám, élettel teli kis lényét. Elhagyjuk a gyerekek játszóterét, és visszaindulunk a kocsihoz. Útközben egy koldusféle kisfiú mindenáron zsebkendőt akar eladni nekünk. Legnagyobb meglepetésünkre egy járókelő finoman leszereli, így megvéd minket a további „zaklatástól”. Annak idején Marokkóban nem volt ilyen kedves egy idős helyi férfi azokkal a kolduló gyerekekkel, akik rontották az üzletét, mikor idegenvezetést tartott a csoportunknak. A szemünk láttára dobálta meg kővel a gyerekeket. Farkastörvények uralkodnak! A másfél órás városnézés után újból úton vagyunk, úgy érzem, mintha mindenhonnan apró kis morzsákat kapnánk a török életképekből. Ezek a pillanatok többet érnek bármilyen más jellegű üdülésnél. Sötétedés előtt megérkezünk az igazi télbe, hóesés és viharos szél fogad, sajnos ez kitart estig, amikor éjszakázásra alkalmas helyet keresünk. Nem könnyen, egy falu szélén, éppen kétsátornyi helyet találunk, ahol még az autó is vízszintesen állhat, így nem kell kézifék, ami esetleg befagyhat. Ez az első hely, ahol hanyagolom a segítséget a sátorállításban, egy porcikám se kívánja, hogy kiszálljak a meleg autóból a farkasordító szélbe és a hideg hóba. Maci viszonylag gyorsan megoldja a szálláskérdést, a legtöbb idő egy darab kő keresgélésével telik, ami véletlen sincs a közelben, ezzel veri be a cövekeket a fagyos földbe. Erős a szél, ezért fontos, hogy jól ki legyen feszítve a ponyva, különben megtépázza, vagy leszaggatja. A vacsora elmarad, ma egyszer ettünk, valamikor délelőtt. Az autóból gyakorlatilag a hálózsákba bújok, és mindannyian elszenderedünk. 21 óra körül megáll egy autó a sátraink mögött, és valakik kiszállnak és odajönnek hozzánk. Arra gondolok, hogy katonák jöttek és most fognak elzavarni. Ehelyett, kellemes meglepetés ér minket, ugyanis, két kíváncsi falubeli a házába invitál éjszakára, hogy meg ne fázzunk! Elolvadok ettől a segítőszándéktól, és szívesen elfogadnánk a meghívást, ha nem állnának a sátraink, de így már macerásabb lenne összepakolni, és kevesebb idő maradna az alvásra, hiszen lassan 20 órája fent vagyunk. Kézzel, lábbal elmagyarázzuk a helyzetet (nyelvet nem beszélnek) és megköszönjük a kedvességüket. Azzal a biztos tudattal alszom el, hogy a kurdoktól nem kell tartani, és a kelet valóban mesés. Napi táv: 459 km Csizmadia Tünde
2011. február 13.
|
![]()
|