Törökországi kalandjaim 1. rész

Írta: Csizmadia Tünde
 
Az előzmények
 

1. Hurrá, megyünk a Kanári-szigetekre!
 
Mint derült égből a villámcsapás, jön egy ötlet, hogy menjünk a Kanári-szigetekre túrázni, egy Kossuth rádióban elhangzott riport kapcsán, amiben a riportalany pár ezer forintos, fapados repülőjeggyel eljutott a Kanári szigetekre. Macival elhatározzuk, hogy elmegyünk, ha törik, ha szakad, mivel 1,5 éve nem voltunk együtt túrázni. A 96 éves nagypapa miatt amolyan szobafogságban vagyunk, az említett idő óta, ami 24 órás felügyeletet és ápolást jelent. Maci testvére (Laci) februárban vállalja Papát 2 hétre, így szárnyal a képzeletünk a Kanári szigetek körül. Nagy túrázók vagyunk, az elmúlt 1,5 év kivételével, többet voltunk úton, mint itthon. Sátorral, vagy a nélkül, önellátással, főként barátokkal, telekocsival, minimális anyagi ráfordítással, hegyen, barlangban, belföldön és külföldön. Villámgyors szervezésbe kezdek, hamar találunk 2 útitársat is, két ismerősünk személyében, valamint olcsó repülőjegyet. Beszerzünk néhány útikönyvet, térképet, Vateráról és antikváriumból. Felveszem a kapcsolatot egy autókölcsönző céggel, valamint egy régi, kedves ismerőssel a Maharttól, akin keresztül a szigetek közötti komp járatokról tájékozódom. A 7 szigetből minimum hármat tervezünk bejárni. Érdeklődöm a vadkempingezés és a Teide (3718 m) mászási lehetőségeiről. Kiváltok egy MasterCard bankkártyát (repülőjegy foglaláshoz fog kelleni), és már kitűzöm azt a napot, amikor egy újdonsült ismerős segítségével lefoglalom a repülőjegyeket, amikor beüt a krach. Először az egyik, majd a másik útitárs mondja vissza az utat. Kettőnknek így dupla költség lenne, mind az autóbérlés, mind a benzinköltség tekintetében, ezért lefújjuk az egészet.
A Kanári-szigetek, mint cél, amilyen gyorsan jött is, olyan gyorsan távozik is reményeink tárházából.
 
2. Felderítő túra a Peleponnészoszi-félszigeten?
 
Ervinnek, az újdonsült ismerősnek elpanaszolom, hogy jártunk. Ervin nem más, mint a Cinto Túraklub vezetője, Ő segített volna az angol nyelvű oldalon a repülőjegy foglalásban (mivel még nem csináltam). Tavaly ismertük meg, és éppen kilátásban van, hogy Maci túravezető lesz náluk, mikor Ervin feldobja az ötletet, hogy menjünk el a Peleponnészoszi-félszigetre bejáró túrára, aminek a benzinköltségét állja. Cserébe információkkal, térképekkel, és kész programtervvel térjünk haza, amit később meghirdethet az utasoknak. Rendkívül jó ajánlatnak tűnik! A megelőlegezett bizalom pedig még az eddiginél is nagyobb bizonyítási vágyra sarkall. Így újabb reményekkel telve elfogadjuk, és nekiállunk az út megszervezésének. Ervin útitársnak a szintén nemrég megismert, és szintén leendő túravezető hölgyet, Krisztát osztja mellénk, aki jelenleg még a Barátok közt Orsiját játssza. Érdekesnek tűnik a sorstól ez a felállás, mind Kriszta személyét illetően, mind a ránk bízott feladat tekintetében. Alig ismerjük őket, mégis olyan érzés, mintha régi barátok közt lennénk. Azonban, ez az úti cél is meghiúsul. Miután informálódunk az Internetről, illetve útikönyvből, úgy érezzük, hogy a tervezett trekking túrákhoz a Peleponnészoszi-félsziget kevesebb lehetőséget tartogat, mint amennyi kielégítő lenne egy olyan programhoz, ami változatos, és maradandó élményt nyújtana a leendő utasoknak.
 
3. A végső cél: kelet-törökországi bejárótúra
 
Három a magyar igazság! Ervin kifogyhatatlan az ötletekből, így felveti második úti célnak Törökországot, hasonló feltételekkel. Macival egyből igent mondunk, még egyikünk sem volt ott. Ervin, Kriszta helyett Ádámot osztja be mellénk útitársnak, mert már járt Törökországban, mellékesen beszél angolul, és németül. Ádám kellemes személyiség, két lábon járó lexikon, emellett kiváló mesélő. A feladatunk pedig Kelet-Törökország felderítése, magashegyi túraútvonalak bejárása az időjárás függvényében, de legalább a kiindulópontokhoz való eljutás, térképek beszerzése, szálláslehetőségek keresése. Mindez 70-30%-os arányban a természeti látnivalók javára, szemben a kulturális programokkal, figyelembe véve a nagy távolságokat. Nem lesz egyszerű dolog, különösen, hogy tél van, a magashegyek régióiban hideg és valószínűleg nagy hó.
A tervezett dátum: február 8-22.-ig, 15 nap, immár a végleges terv keretében.
 
Előkészületek
 
Ervin lakhelyén tartunk egy megbeszélést, ahol egy térképen bejelöljük a tervezett útvonalat. Az indulásig megosztjuk a teendőket. Maci készít egy részletes tervet a várható programokról. Ádám a látnivalóknak néz utána a neten és az útikönyvéből. Én elkészítem a várható költségvetést, és csinálok egy napi km tervezetet. Az indulás előtt még átnézetem JIA-t (a Renault Tháliát) Szegeden, egy családlátogatással egybekötve. Olajcsere előzi meg a tervezett 8000 km-es utat, és egy külső-belső takarítás.
Az utazás előtt sikeresen elrendezek, megszervezek, lebeszélek, elintézek mindent. A Papával kapcsolatos teendők több időt vesznek el, mint magára az útra való felkészülés. A csomagolást már 3 nappal korábban megejtjük. Mindkettőnknek 2 teli + 1 üres hátizsákunk lesz. Az utóbbi a napi túrákhoz kell, azért hogy ne kelljen kipakolni a másik kettőből. A tapasztalat szerint a pakolással rengeteg időt veszíthetünk, mivel az autó egyben lakóautónk is lesz. Indulás előtt Ervin átutalja a számlánkra a megbeszélt összeget. Izgatottan várjuk a nagy napot!
 

A túra résztvevői:
Maci
Ádám
Tündi
JIA
Hápi kacsa
 
2011. február 8-11-ig
Földközi-régió
 

Február 7. hétfő
0. nap: Laci (Maci tesója) kora délután érkezik. 1,5-2 órán keresztül magyarázzuk a Papával kapcsolatos teendőket (nem jár hozzánk, így nincs képben). Ádám 17,30 körül fut be, éppen mire kisütöm a hurkát és a kolbászt. A fiúkat megvacsoráztatom, én korábban már ettem. ½ 7 után búcsúzás Papától és Lacitól. Magunkban imádkozunk, hogy Lacira bízva minden rendben legyen, mire hazajövünk, ugyanis vannak fenntartásaink... Gyorsan lecuccolunk a kocsiba, előzetesen már bepakoltunk néhány dolgot, például a hótalpakat, így egy fordulóval mindent le tudtunk vinni. Maci az ügyeletes csomagtartó felelős, mindig Ő pakol, méghozzá hihetetlen ügyesen. A szerintem nem sok cuccunk ellenére, Ádám mellé is kerül sok apróság a hátsó ülésre, amivel be is telik az autó. Most nem bánom, hogy csak hárman megyünk + a Hápi kacsám, aki a születésnapom óta, plüss személyében, új családtag. Tankolással kezdünk, a fiúk ellenőrzik a keréknyomást, veszünk pályamatricát, és 19 órakor útnak indulunk, de ma még csak Szegedig. Másfél óra alatt leérünk, némi vásárlás az egyik hipermarketben, és 15 liter Anna (gyógy)víz vétele a kútról nekem, majd érkezés Anyukámhoz. Ádámmal még vacsorázunk. Már most kiderül, hogy Ádám bármikor, bármennyit tud enni, de ha muszáj, akár éhezni is. A fiúk átbeszélik a programokat, közben Maci keresi a Nagy Balázs féle könyvet, ami néhány hegység könnyebb felderítéséhez kell, de sajnos otthon felejtette (ez fekete pont Medvének) 23,30 körül eltesszük magunkat holnapra.
Napi táv: 162 km
 
Február 8. kedd
1. nap: Hajnal 4-kor már ébren vagyok, és jár az agyam, vajon mi lesz a hosszú úton, lelkileg készülök a hosszú vezetésekre és a kevés alvásra. Elhessegetem a fejemből az egyik ismerősünk által e-mailben leírtakat, miszerint a kurdoknál a katonák helyett gerillák állíthatnak meg, és akár elvehetik a kocsit is, mondván, hogy az már nekik kell. Valamint a konzulátus honlapján olvasható óvaintést, miszerint kerüljük a keleti részt, de legalább Tunceli, Sirnak, Hakkari és Siirt, valamint az összes Iránnal, Irakkal, Szíriával határos tartományokat, és az éjszakai autózást.
5-kor ébresztő! Kiderül, mind a hárman már 4 óra óta fent vagyunk. Megnyugtat, hogy csak én parázok, Ádám meggyőz, hogy még soha nem hallottuk, hogy bármi rossz meg is történt volna a fentiekből. Ez igaz! Ezen kívül csupa jókat mesél a barátjával megjárt, 50 napos iráni, hátizsákos útjáról.
¾ 6-ra útra készen állunk, elköszönünk Anyukámtól majd csendesen kiosonunk a lakásból, a még alvó panelházból. Kivételesen GPS-szel megyünk, mert csak Törökországról van térképünk. A GPS öl, butít, és nyomorba dönt! Ezért csak ritkán használjuk, de eddig mindig nagyon jól jött. 6 órára már a szerb határon vagyunk, most mindenkinek van érvényes útlevele (nem úgy, mint egyik túratársunknak egy korábbi túrán). Sőt Macival mi erre az útra hosszabbítattuk meg a régit, mert visszafelé nem lett volna meg a török vízum lejárta utáni 6 hónapi érvényesség. Szerbián és Bulgárián keresztül megyünk, végig száraz az út, mintha nem is tél lenne. Forgalom szinte semmi, kivéve Szófiát, ahol 1,5 óráig tart átvergődni. Itt jól jön a GPS, mert a kitáblázás hiányos, ellentétben az eddigiekkel. Ádám lelkesen mesél régi, szófiás emlékeiről, és annyi dicséretet kap a hely, hogy már-már azt gondolom, ne a szememnek higgyek, aminek nem éppen szimpatikus ez a koszosnak, szegénynek tűnő főváros.
17 órakor elérjük a török határt, a +1 óra időeltolódás miatt, 18 órakor. Hatalmas a határ, óriási épületekkel, díszkivilágítással. A határőrök nem beszélnek olyan fényesen angolul. Ádámmal (csak mi beszélünk idegen nyelvet) talán ezért, mindketten félreértjük az épület számát, ahol a vízumot kellene intéznünk. Így egy kisebb tortúrát követően, jó 25 perc múlva ragasztják csak be vízumainkat. Meglepetésünkre fejenként 15 Euróért, a neten olvasott 20 Euróval szemben. Örvendezünk! Ádám szerint csak azért került ennyibe, mert éppen ilyen bélyegük volt a fiókban. Én még külön „ellenőrzésen” is átesek, mivel az én nevemen van az autó, a forgalmi engedélyből minden adatot rögzítenek, valamint elkérik a nemzetközi zöldkártyát is. A regisztrációra azért van szükség, hogy nehogy eladjam az autót Törökországban, így majd csak az autóval együtt léphetek ki az országból. Nem mintha más terveim lennének… Mindezek után még félre kell állnunk a vámvizsgálathoz, belenéznek a csomagtartóba, valamint az utastérbe. A török határőrnek gyanússá válnak az Anna vizek az 5 literes kannákban, ezért elkéri és bele is szagol. Talán nem hiszi el a szemével, csak az orrával, hogy VÍZ van benne, nem pedig benzin! Bizonyára többen próbálkoznak az üzemanyag csempészéssel Bulgáriából, hiszen Törökországban jóval drágább a benzin, s ha már itt tartunk, a világon itt a legdrágább! A háromnegyed órás procedúra után még további 220 km áll előttünk, és 988 km mögöttünk. Ezzel egy hajszállal meg fogom dönteni az eddigi vezetési rekordom, ami 1200 km volt egyhuzamban.
22,15-re érünk Európa szélére , hogy a Dardanellákon komppal átkeljünk Ázsia földjére. Kis komp érkezik és 23 órás starttal, 12 Euróért, fél óra alatt átérünk Canaccale kikötőjébe. Életemben először Ázsia földjére lépek, elérzékenyülök, olyan nagy pillanatnak érzem. Innen küldöm haza az első életjeleket sms-ben. A kikötőben megtörténik a pénzváltás. 620 török lírával leszünk gazdagabbak, s 297 euróval szegényebbek Pár óra múlva alvóhelyet keresünk és a másnapi programunk kiindulópontjáig (Trójáig) autózunk. A hosszú vezetés mellé desszertként belefutunk egy csúnya balesetbe, ami miatt a mi továbbvezető utunkat is lezárják. Szerencsére nem sokat kell várni, mire megindul, az azóta felgyűlt kocsisor.
Éjszaka megérkezünk Trójába, konstatáljuk, hogy belépős, és őrzött, valamint csak reggel 10-kor nyit, így már el is dől, hogy kimarad. Korán kell továbbindulni, hogy tudjuk tartani a tervet. Az őrzött résztől távol, de hamar, egy szúrós bozótos mellett találunk alkalmas sátorhelyet. Gyors sátorállítás, és fekvés, 1,30-kor álomba merülés.
Napi táv: 1208 km
 
Február 9. szerda
2. nap: Reggel 5 körül müezzin énekére ébredek. 3,5 óra alvás és a tegnapi 1208 km vezetés van mögöttem, ezért a telefon ébresztőig még visszaalszom. Gyorsan 6 óra lesz, amikor újból ébresztő szól. Nem lesz leányálom ez a két hét, vélhetően végig sátrazással, feszített tempóban, mosakodás nélkül! Kint még sötét van, ezért ráhúzunk még egy órát, de 7-kor viszont katonásan kelünk, öltözünk és pakolunk. Kilépve a sátorból kellemetlen csalódás, egy szeméthalom közepén aludtunk. Pakolás közben, egyszer csak furcsa, egyre erősödő, suhogó hang hallatszik, majd több száz seregély érkezik, majd több ezer, és elborítják az eget. Olyan sokan vannak, és olyan sokáig jönnek, hogy van idő elővenni a fényképezőt és megörökíteni. Kis idő múlva újabb csapat érkezik, főleg az én gyönyörűségemre, mivel imádom az összes madarat (mindegy, csak tolla és csőre legyen.)
8 órára útra készen állunk, reggelizni nincs idő. Úgy látom fogyókúrás is lesz ez a 15 nap. Megkérem Ádámot, hogy vezessen, egyrészt így még tudok kicsit pihenni, és csipegetni, másrészt kíváncsi vagyok, hogy Ádám milyen sofőr. Hápi kacsával befészkelem magam hátra, Ádám birtokba veszi a vezetőülést. Kis idő múlva, mikor látom, hogy jól vezet, picit elbóbiskolok. Amikor is egy jó nagy fékezésre ébredek, és innentől már nem tudok aludni. Ádám, mintha bátrabb lenne, mint mielőtt elaludtam. Nagy gázt ad és nagyot fékez (így nem fogunk tudni spórolni a drága üzemanyaggal!), majd többször belemegy olyan kátyúkba, ami kikerülhető lenne, és egyszer egy lejtőn, kézifékes indulás helyett, csikorgó gumikkal padlógázt ad. Ez teszi be nálam a kaput, sajnos sikerül kihegyezni magam a további hibákra, ezért már alig várom, hogy megálljunk. Mivel Ádám a túra elején említi, hogy Ő nem igazán tud vigyázni a tárgyakra, amolyan elefánt a porcelánboltban típus, valamint nem is szeret vezetni, csak ha muszáj. Így meghozom magamban a döntést, ha megállunk, én veszem át a volánt a maradék 13,5 napban, akármilyen fárasztó is lesz. Bocsi, Ádám!
15 órakor Pamukkale-ba érünk (Ádám 521 km-t vezetett). Gyorsan belépőjegyet váltunk, ami 20 líra (jó drága!) Tovább csak mezítláb lehet menni, a mésztufa medencék védelmében. Nincs hideg, de cipő nélkül, így februárban nem olyan kellemes, különösen a hideg vízben gyalogolva ugyanis a továbbjutás érdekében több helyen vízben kell gázolni. Útközben érdekes formákat látunk, jó fényekkel, csillogással, hatalmas méretekkel, vízzel teli medencék a bennük tükröződő Nappal, igen különleges hely és élmény. Sokat fotózunk, rengeteg a makró téma is. Macitól és Ádámtól mindent megtudok a medencék keletkezéséről. A feltörő meleg vizekben lévő mésztartalom a levegő hatására kicsapódott és lerakódott. Az útikönyvekben látható fotókkal ellentétben, most szinte egyáltalán nincs víz a medencékben, mert a környező szállodákba vezették el. A szezonon kívüli időszak ellenére, rengeteg az ember, több helyen kerülgetni kell őket. Jó pár száz méterrel arrébb újabb látnivalót kapunk, egy régi város romjai közt, egy jó állapotban megmaradt színházat. A lemenni készülő Nap éppen a félkör alakú nézőteret süti meg, varázslatos hangulatot adva az egyébként is grandiózus építménynek. Annyira magával ragad a látnivaló, hogy elképzelem a korabeli színházi előadást, a színészeket jelmezben a színpadon, a nézőket, akik lassan megtöltik a nézőteret, a hangokat, (különleges akusztikájú), a tapsot, a hangzavart és kedvem támad itt és most, megnézni egy előadást. De helyette naplementére visszasétálunk a medencékhez, útközben a hátizsákomra felcsatolt Hápi kacsa mosolyt csal az arcokra, különösen, hogy Macira sóztam a hátizsákot, így most mindenki őt bámulja. A lemenő Nap újabb fotótémákat kínál, hárman háromfelé fotózunk, kihasználva a fény utolsó másodperceit is. Visszafelé még egy kiadós lábzuhany az egyre hűvösebb vízben, és egy kutyus mellénk szegődve elkísér bennünket a bejáratig, ami egyben a kijárat is. A végére a talpam begörcsöl a hideg víztől, így rekordidő alatt húzom fel a zoknit és a bakancsot. Időközben felkapcsolják a világítást, azt gondoljuk, hogy lentről a parkolóból jó fotótéma lesz a kivilágított Pamukkale, de sajnos nem, mert gyérek a fények. A parkolóban, amolyan kelet-európai turista módjára nekiállunk vacsorázni, kipakolunk az útpadkára, és gázfőzőn sütünk, főzünk. Pamukkale mellett mi leszünk a második látványosság, a buszokra felszálló tömeg kíváncsi tekintetekkel méricskél. A kiadós vacsora után, mialatt én visszacsomagolom a hátizsákom, Ádám elhelyezkedik a vezetőülésben, de gyorsan jelzem, hogy én szeretnék vezetni. Meglepődik, kiszáll, és hátraül. Nem indokolom meg a döntésem, nem akarok feszültséget, és nem akarom megbántani.
További 227 km a következő túra helyszínéhez, egyben mai napunk célállomásáig. A Saklikent kanyon közelében egy nagyon kellemes helyen, 23 óra előtt sátrat állítunk. Itt egy kiscica keserves nyávogását hallgatjuk egész este. Ádám beveti az otthon begyakorolt és jól működő macskaűző fegyverét (kővel hajigálás, a cica mellé), de kevés sikerrel, cicánk nem áll odébb. Fél tizenkettő körül hálózsákba bújunk, és a kiscicán elmélkedve, (hogyhogy télen született?), lassan elalszom.
Napi táv: 748 km
 
Február 10. csütörtök
3. nap: Hajnalban Ádám és a kiscica párbeszédjére ébredek:
-Sicc
-Nyáú!
-Sicc már innen!
-Nyáú! Nyáúúúú!
Majd a müezzin folytatja az ébresztést. Olyan közelről szól, mintha a mellettünk lévő bokorból énekelne és szenzációsan jó! Gyors összepakolást követően 7,30-ra már a kanyon bejáratánál vagyunk. Metsző hideg szél fúj, rövid kiépített pallókon megyünk, ami hamar véget ér, utána rengeteg a víz, erős a sodrás, és jön a szomorú megállapítás, hogy a kanyon csak nyáron járható!
Fél óra múlva már az autónál vagyunk, és továbbindulunk Antalyaba. Délre tartva egyre melegszik az idő. Ezért a tervezett reggelihez a romlandó ételeket kezdjük el fogyasztani, kezdve a tojásokkal. Rántotta: szalonnával, hagymával egy kellemes parkban, csapatépítős, közös főzés keretében.
Majd rövid megálló következik egy elsüllyedt templomnál, a megmaradt romok tetején besétálunk a vízbe, teknősöket és éppen párosodó békákat is látunk. A belépődíjat megússzuk, mert még korán van.
Kacskaringózás tovább a tengerparti szerpentineken, körülöttünk csodaszép a táj, gyönyörű és hihetetlen, kék színű a tenger. A szélvédő üvegen keresztül egyre erősödő napsütés erősen fürdésre csábít. Néhány fotó erejéig meg-megállunk egy-egy kiállóban, majd egy hosszabb szünet következik, amikor leparkolunk a tengerparton. Rövid, sietős sétát teszünk a homokos parton egy mocsárig, ahol az útikönyv teknős és madárparadicsommal kecsegtet, helyette azonban néhol bokáig süllyedünk a sárban, és a két partot összekötő, elkorhadt fagerendák megakadályozzák, hogy átkeljünk és folytassuk utunkat. Visszafordulunk, majd sürgős dolgom akad, miközben egy tüskés bokorban szerzek egy tüzes karcolást a felkaromon. Nehezen szabadulok a növény öleléséből, csípő érzéssel és enyhén vérző sebbel szaladok a fiúk után. Közben észreveszünk egy kitűnő vadkempingező helyet, amin csak átvágtatunk, és nagyon sajnálom, hogy tovább kell menni. A lágy szellő, a nyár illata, a hajladozó pálmafák mind-mind maradásra ösztönöznek. Azonban visszamegyünk a partra, ahol a szelíd hullámokat nézve öcsémre gondolok, aki még nem látta a tengert, és gondolatban elküldöm Neki ezt az élményt! A víz és a meleg is teljesen másra csábít, mint amiért itt vagyunk, ezért most nagyon zavar a rohanás, és kissé lázadozom a bejáró túra miatt. Visszaérünk JIA-hoz, „aki” hűségesen várakozik a téli pihenőjüket töltő hajók árnyékában, a kikötőben. A kocsiba visszaülve azonban nincs időm tovább rágódni, jönnek a nagyobb figyelmet igénylő szerpentinek.
Kora délutánra Antalyaba érünk. Ízelítő az első nagyvárosból. Amennyire tartottam a törökországi vezetéstől, most annyira élvezem! Gyorsan felveszem a ritmust. Indexet nem használnak. Sávváltáskor, előzéskor egyáltalán, kanyarodáskor csak ritkán, a dudát gyakran, de nem türelmetlenség, és anyázás miatt, hanem figyelmeztetés, és elővigyázatosság gyanánt. Óriási különbség! Látszólag nagy a káosz, a két sávon három vagy négy sorban mennek az autók, a gyalogosok bárhonnan, bármikor jöhetnek, mégsem ingerel egy csöppet sem ez a közlekedési morál. Az otthon megszokott módon, átengedek néhány gyalogost a zebrán, akik egytől egyig csodálkoznak, hogy megálltam. Fülig érő szájjal, megköszönik, kivétel nélkül. Ezzel a gesztussal csodabogár leszek Antalyaban A Sehir Merkezir-ben (városközpont) leállunk az út szélén, Maci és Ádám elmennek egy útközben látott turistairodába információkat és térképeket szerezni. Én a kocsiban maradok és bámulom ezt a forgatagot. Hamar visszajönnek, eredménytelenül. A terv szerint az utasok ide érkeznének repülővel, ezért szállásokat kellett volna felderítenünk, ellenben semmilyen információt nem tudtak adni, csak annyit, hogy ezt majd egy ezzel foglalkozó helyi irodán keresztül lehet megtudni. Térképek pedig egyáltalán nincsenek! Ádám elmesélése alapján beszélt ugyan angolul az alkalmazott, de nem a kérdésekre válaszolt, hanem elmondta azt, amit betanult, (hogy melyik múzeum hol található, mikor van nyitva stb.) és nem azt, amit a fiúk kérdeztek.
A mai célállomás a Köprülü kanyon, ahová már csak sötétedéskor érünk. Két lehetőség van, az egyik, hogy kimarad, és erről se lesz információ, vagy maradunk reggelig és ezzel kezdünk, majd utána továbbmegyünk. Az utóbbira voksolunk, mert ezt a kanyont majd utasokkal is érdemes lesz végigjárni. Egy kiépített pihenőhelyen (ritka, mint a fehér holló) tanyát verünk, és főzünk, amit a szél rendesen akadályoz, a kifogyó gázpalack pedig meghosszabbít. De az éhség legyőzi a nehézségeket, és kicsit vacogósan (mert közben lehűlt az idő), vacsorázunk és ebédelünk is egyben. Sátorállítás után Ádám és Maci még nagyon jókat sztorizgatnak a régi túrák emlékeiből, nagyon nagy élvezettel hallgatom. Ádám fiatal kora ellenére már rengeteget utazott, és érdekes, nagyon jópofa történeteket mesél, biztatom, hogy írja meg egy könyvben. 22 óra körül vidáman bújunk a sátorba.
Napi táv: 407 km

Február 11. péntek
4. nap: Reggel korai kelés, és irány a kanyon bejárata, amit tegnap csak sötétben láttunk. Most tárul csak elénk a látvány, türkiz zöld víz, keskeny kis híd, magas sziklafalak, nagyon szép. Néhány gyors fotó, majd gyalog elindulunk a baloldalon, élvezettel lépkedek minden kövön, végre nem a kocsiban ülünk. Egy kisebb barlangot is találunk, Maci egyből el is tűnik benne. Az út néhol keskeny párkányon vezet nagy magasságban, a legvégén, több helyen is lehetőség nyílik lemenni a folyóhoz, meg is tesszük. Visszafelé egy másik párkányon jövünk, majd megállapítjuk, hogy a jobboldal is járható, azonban azt bejárni már nincs idő, tovább kell mennünk. A keskeny, kis hídon átkelünk autóval (amolyan centizős garázs szélességű), és a fiúk figyelmességének köszönhetően, egy térképen nem jelölt, rövidebb úton visszajutunk a főútra.
10 órára Alanyaba érünk, ahol néhány líráért megnézünk egy cseppkőbarlangot. Gyönyörű, csak ámulok a rengeteg sztalagtit láttán. A barlang érdekessége, hogy 22,3C° van és 98%-os sós páratartalom. Azonnal be is párásodnak a fényképezők, jó időnek el kell telni, mire fotózni tudunk. Kellemes a megvilágítás is, mind a látvány, mind a fényképezés szempontjából. Kijövetel után, rögtönzött gyors reggeli a parkolóban, az autó motorháztetején, majd búcsú a pálmafáktól, a barlangtól és a sós víztől. Újabb kanyargós utazás a hegyeken fel és le, ami minden figyelmem leköti. Sietve, de biztonságosan letudva hagyjuk magunk mögött a lassan fogyó kilométereket. Senki nem előz meg, de én szinte mindenkit, így a végére jutalmul, megkapom Macitól a rodeó Kacsa címet.
Több mint, 300 km kacskaringózás után végre egyenesbe jövünk. Az autópályán lyukadunk ki, ahol a fizető kapunál kiderül, hogy mi nem jól készültünk. Ugyan én itthon olvastam, hogy a pálya használathoz kell valami kártya, mert csak azzal lehet fizetni, de abban bíztam, hogy a részletekről majd helyben tudunk tájékozódni, de az égvilágon semmi nincs kiírva. A felhajtó után több fizető kapu jön, kígyózó kocsisorokkal. Mikor sorra kerülünk, nyomnék egy gombot, venném el a papírt, ami regisztrálja a felhajtás időpontját és helyét, de gomb nincs, csak egy nyílás. Ide most mit dugjak be? Mögöttem egy segítőkész török sofőr felmutatja a kártyáját, hogy ilyen kell, amire már rég rájöttem, jobb híján kártyalehúzás nélkül továbbhajtunk. Menetközben az őrületbe kergetem a fiúkat a teóriáimmal a kiszabható büntetést illetően. Például, hogy nem engednek majd ki az országból a regisztrált autóval. Jó párszor elismétlem, hogy olvastam erről a kártyáról, és jobban utána kellett volna nézni. Lassan már saját magam agyára is kezdek menni, de nagyon zavar ez a helyzet. Még egy esélyt adva megállunk egy benzinkútnál érdeklődni a kártyáról és tankolni. A kutas vagy nem érti jól, vagy nem akarja megérteni, amit kérdezünk, (újabb nyelvi nehézség egy törökfi részéről). Közben útbaigazítást is kérünk, melyik lehajtónál menjünk ki, mert a térkép ismét hagy kívánni valót maga után. Az útbaigazításban segít, de a kártyával kapcsolatban csak legyint egyet. Továbbhajtunk, majd egyszer csak eljön a várva várt lehajtó és a fizetőkapu. Előtte mindhárman tippelünk, hogy vajon lesz sorompó, vagy nem? Az előbbinél lövésünk sincs, hogy hogy jövünk le a pályáról, ha mégsem lehet készpénzben fizetni. És basszus, van sorompó! De, szerencsére van egérút is! A kapuk kamerával megfigyeltek. Lassítok, a tanácstalanság kiül az arcomra, de áthajtok a jelzőberendezésen. Meg is szólal a riasztó, éktelen szirénázás kezdődik. Befékezek, szétnézek, meglátok pár sávval arrébb egy rendőrautót, de szerencsére nem mozdulnak, úgy tűnik, ránk se hederítenek, így fizetés nélkül távozunk. A további útitervben messziről elkerüljük az autópályát!
Estére már elérjük a keleti régió szélét, nagyon hideg van, főleg a tengerparti nyár után, és olyan kihalt minden. Megállunk egy falu határában, egy félig kész ház mellett, ahová lesátrazunk, kiszállok a meleg autóból immár a mínuszba, látszik a leheletünk is. Az ebédvacsorát kivételesen a sátorban fogyasztjuk el. A főzéstől a ponyvák először párásak, majd vizesek lesznek, amit előre tudunk, de nincs már lelkierőnk a hidegben főzni. Macival is összekapunk valami apróságon, a hideg és a kimerültség megteszi hatását. Bajszunkat összekötve alszunk el.
Napi táv: 643 km