(A fehér éjszakák idején… a tűz és jég szigetén…)
 
Éjszaka van és mégis világos. Néma csendbe burkolózik a felföldi táj, nem mozdul semmi. Csendben állok a Krafla vulkán fennsíkján kialakított parkolóban. Éjjel 1 óra, nézem a távolodó piros ikerlámpák fényét. A tovatűnő fények mögött egy fehér mikrobusz rejtőzik, amely izlandi útitársaimat viszi egyre távolabb. S a lámpák lassan belevesznek a világos éjbe. Néhány másodpercig mozdulatlanul állok, majd kiveszem a hátizsák tetejéből a tervezett útvonal vázlatát. Nézem, memorizálom, majd elrakom. Próbálom a hátizsákot könnyed mozdulattal fellendíteni a hátamra, ám ez nem megy. (Az elmúlt napok nem alvása, plusz a teljesen felborított bioritmus most megbosszulja magát.) A könnyed mozdulat helyett nehézkesen túl nagy lendülettel, s tompa puffanással kerül fel a zsák.
Elindulok a széles kitaposott ösvényen. Alig 10 perc, s máris az elágazásnál állok. Innen balra ismeretlen úton folytatom az utam. Csend van, csak a közeli hőerőmű sziszegő, sistergő zaja töri meg a csendet. Gőzfelhő emelkedik a magasba, s oszlik szét. Az ösvény kanyarog, hullámzik. Ősi lávamező peremén lépdelek, jobboldalt mély tektonikus eredetű csipkés szélű hasadék. Mögötte mező sötétlik, éles kontrasztot alkotva a régebbi korok mohával, fűvel benőtt emlékeivel.
 
Hirtelen jobbról, éles füttyszó harsan. Megállok, s keresem a hang forrását, de nem látok semmit. Újabb füttyentés, s ezúttal megvan; apró mozdulat a közeli dombocska tetején, s ez elárulja. Egy Aranylile áll ott és figyel szinte mozdulatlanná dermedve. Én is állok, s csendben szemezünk egymással. Majd a madárka megmozdul, kinyitja a csőrét, élesen füttyent, majd átszalad a szomszédos dombra, s újra megmerevedik, vár és figyel. Aranyszínű tollazatából a félhomály ellenére is tompán ragyognak elő a jellegzetes fehér sávok. A kis állat újra megmozdul, tovább szalad, majd füttyent, szinte hívogat. Nézem, s már tudom, mit akar…, hogy kövessem. Elmosolyodom. A fészke valószínűleg itt van valahol a közelben, a halmok között, benne a fiókákkal. A közelben kell lennie a párjának is. Körülnézek, de nem látom sehol. Elindulok tovább az ösvényen. A kis tollas kísérőm velem párhuzamosan halad, néha füttyent, megáll, lesi az eredményt, majd folytatja az elterelő hadműveletet. Még kb. 50 méteren keresztül folyik e-meddő játszma, majd a madárka eltűnik. Ismét magamra maradtam.
Az ösvény hirtelen jobbra fordul. Átvágok a hasadékon, s néhány lépéssel fellépek a túloldalra. Az csapást, mely tovább szűkül, jobboldalon sötét árnyként szegélyezi az alig 25 éve történt kitörés lávamezője. Mindenhol szürreális, bizarr, földöntúli formák magasodnak fel, különös hangulatot kölcsönözve a mozdulatlanságba dermedt tájnak. Elől meredek oldalú domb, melyre egyenesen felvezet az út. Felérve megállok, s körbenézek, előttem bő 150m átmérőjű katlan. Ledöbbenek. Egy kráter peremén állok, melynek egyik oldala lerobbant. Félelmetes, mégis felemelő látvány a keskeny kráter peremén állva lepillantani Hádész birodalmának egykori be vagy kijáratára. Félelmetes belegondolni, hogy egy olyan keskeny peremen állok, ahonnan egykor tüzes folyó kanyargott, elárasztva a környéket. Állok, s nézem az alattam elterülő kimerevedett formákat. A barna, megkövült lávamező elhalványul, majd mélyvörösbe vált, s lassan megmozdul. Füst tölti el a térséget, mérgező kénes gázok lepik el a környéket, a levegő, fojtóvá válik. A mindent elemésztő, több ezer fokos kőzettömeg méltóságteljes lassúsággal hömpölyög a kráter nyitott oldala irányába. Elhagyva a kitörési pontot, az izzó folyam felszíne lassan megszilárdul, ám a felszíni kéreg alatt változatlan sebességgel áramlik tova az izzó anyag. Telik-múlik az idő, ez alatt a kibocsátott anyag mennyisége megfogyatkozik, ám a sebesség nem változik…
Hűvös szélroham söpör végig a térségen, s ettől megborzongok, s visszatérek a valóságba. Órámra pillantok, s indulok le, Hádész birodalmába. A kráter alja tömör bazalttömb, amolyan dugó. Rajta állva s járva hosszanti repedéseket látok. Az egyik repedésnél megállok, tekintetemmel végigkövetem a cakkos szélű törésvonalat, amely a kráter faláig tart. Lenyúlok, megérintem a repedés érdes peremét előbb csak ujjheggyel, majd a teljes tenyeremmel, aztán becsúsztatom a résbe. Teljesen csuklóig eltűnik, s nem érem el a hasadék alját. Várok, figyelek, kezem a résben; nem történik semmi, mégis érezni vélem a mélyben szunnyadó erőt. Bár hűvös az éjjel, a kő mégsem hideg. Apró, alig érezhető rezgést érzek…, lehet, hogy hallucináció. Nem tudom, nem vagyok biztos semmiben. Kihúzom a kezem s felállok, nézem a tenyerem…, poros. Beletörlöm a nadrágba.
Tovább indulok, közben sajnálom, hogy mennem kell. Induláskor 2-3 órával későbbi találkozást beszéltünk meg, s ez az időpont lassan közelebb kerül, és a végcél még bizonytalanul távol van. Az ösvény nem meglepő módon a kráter kirobbant nyílásán át vezet, majd balra fel a feltorlódott kőhalmokra. Ám mielőtt felmásznék, számomra kedves látvány tárul a szemem elé. A korábban elképzelt jelenet valósággá vált. Tágas, magas barlangbejárat sötétlik hívogatóan. Nem bírom ki és belépek. Mint egy szentély, a természet temploma, mely némán és csendben várja az oda betérőket. Állok csendben és hagyom, hogy átjárja testemet a hűvös légkör. Hallgatom a csendet, amely szinte tapintható, csak néha-néha hangos koppanás, egy-egy vízcsepp töri meg. Nézem a falakat, mikróformák egész tárháza tárul fel. Lefolyások, cseppkövek, göbök, mind, mind, mind a megdermedt formavilág részei.
Nehezen tudok szabadulni, így nem is az úton, hanem a barlangon keresztül folytatom utam. Pár lépéssel átszelem a barlangszakaszt, s ismét nyílt téren járok, amolyan árokfélében. Mindkét oldalon meredek falak, s középen a törmelékek között haladok, a leomlott barlang főtéjének maradványai között. Pár lépést megtéve újból barlangban vagyok. A fekete falakat piros, vörös, sárga, barna, s ezek árnyalataival színezett képződmények teszik változatossá. Újra és újra emlékeztetnem kell magamat, hogy nincs idő túlzott nézelődésre, pedig a térségben bármennyi időt el tudnék tölteni.
Így elkedvetlenedve hagytam el a barlangot. Felmásztam a jobboldalon lévő, kissé ingatag törmelékhalomra. Állok fent, s nézem a tájat. Mögöttem a kráter, melynek peremével nagyjából egy magasságban vagyok. Alattam a barlangok kijáratai sötétlenek. Mindenfelé, amerre a szem ellát, lávamező és lávamező. Keresem az ösvényt, melyről a barlangok kedvéért letértem, de nem találom. Nekivágok ferdén, amerre az irányt sejtem. Negyedórás gyaloglás után rátaláltam az ösvényre, s azon folytattam az utam. Először viszonylag kényelmesen, majd később egyre gyorsabban, melynek később meglett a böjtje. Egyelőre még jó tempóban haladok, követem a kanyargós ösvényt. Fél szemem az úton, másik a tájon, menetközben próbálok magamba fogadni mindent, amit látok. Távolban feltűnik egy apró domb, mintegy előzményeként az útszakasz közepén lévő hegynek. Az ösvény a domb mellett balra halad, az én ösvényem felfelé vezet, esésvonalban. Alja füves, könnyen járható, teteje törmelékes, csúszós. 5 perc múlva fent állok a tetején pici, talajközeli virágok között.
Újra kitárul a táj, de csak rövid ideig időzöm, s a föld helyett az ég ragadja meg a figyelmem. Az eddigi zárt felhőrendszer csíkokra bomlott, közöttük kéklő sávok, melyek egyikében, a hold kandikál elő, ugyanekkor a horizont másik oldalán már bíborba öltöztek a felhőfoszlányok szélei, a nap azonban még a horizont alatt rejtőzik.
Továbbindulok, keresztezve a dombtetőt. A tető alatt apró műszeres doboz, valószínűleg az Izlandi vulkánfigyelő állomás, kitörést figyelő mérő doboza. Kikerülöm s a túloldalon le, a jól látható ösvény felé. Elhagyva a peremet, a tetőt és a gravitáció okozta lendület kihasználva, futva megyek le s ezzel a lendülettel tovább a csapáson.
Néhány perccel később iszonyatos fájdalom nyílalt mindkét lábamba, majd mintha kirántották volna alólam a lábam, úgy esem össze, szerencsére egy mohapárnára. Rövid ideig látom a csillagokat is, melyek a fájdalom enyhültével tovatűnnek.
Kicsit később, némi pihenés és masszírozás után enyhült a görcs is, így lassan lábra tudok állni, és enyhén bicegve, de folytatom az utamat. Fokozatosan javul a helyzet, így egyre jobban haladok, közben van idő töprengeni az okozati tényezőn, amely egyértelmű. Bemelegítés nélküli hirtelen intenzív igénybe vétel, ráadásul mindezt abnormális időpontban, éjjel 1-2 óra körül. Ezért óvatosan haladok tovább, fokozatosan emelve a sebességet, de közben figyelve szervezetem reakcióját. Megosztva a figyelmemet, már kevéssé tudom befogadni a természet által nyújtott impulzusokat. De még így is jóval többet ad, mint sok egyéb helyszín. Az ösvény egy laposabb szakaszon halad át, mikor sötét nyílásra leszek figyelmes. Egy barlang, ám a bejárásához kötél kellene, ugyanis mintegy 3-4m mély harangszerűen táguló akna a bejárat. Alatta terem, folytatást nem látok. A bejárat szélén rózsaszín virágszálak, mellette újabb különleges, piros virágcsokor. Lefotózom mindkettőt, majd folytatom az utat.
Az idő azonban nem áll meg, velem együtt halad tova, visz mindent, s lassan én is magam mögött hagyom a lávamezőt. Sötét, kopár, néhol mohás kőzetlapok helyett kőtörmelékes ösvény fűszegéllyel. A félutat jelző hegy azonban alig-alig közeledik, pedig időközben az ég, kékje bíborrá vált, a felhők rózsaszín színezetet kapnak, s a napkorong felső széle megjelenik a horizonton. Próbálom fokozni a tempót, hogy elérjem az előttem lévő dombtetőt, ahonnan teljes pompájában gyönyörködhetek a napfelkelte színorgiájában. A magaslat nincs messze, s az izomzatom is egyre inkább alkalmazkodik a kívánalmakhoz, így viszonylag hamar elérem a megcélzott dombtetőt, s ehhez alig kellett letérnem az ösvényről. Fent szembefordulok a tüzes égitesttel, s figyelem a fényjátékot, ami ugyan a várttól elmarad, de mégis szép. A felhők egy része eloszlott, így a fénysugarak akadálytalanul érik el a felszínt, halvány narancsos színbe borítva azt. Néhány percig gyönyörködöm a látványban, majd tovább indulok le a dombról vissza az ösvényre. A jelzés előbb végig egy vízmosás peremén vezet, majd fel egy nyeregbe, amely a hegy oldalához csatlakozó vonulaton való átkelőt adja. A folytatást végig harántolom hegy oldalában futó keskeny füves párkányon. Időközben meglepve konstatálom, hogy a görcs óta végig jelen lévő tompa, feszítő fájdalom lassan tovatűnt, viszont fokozódó fáradságot érzek. Ez biztosan nem a távolságnak, sem nem az időnek nem tudható be, sokkal inkább az elmúlt napokban rendszeresített 1-1,5 órás alvásnak. Lassan, lassan az ösvény is lejteni kezd, s kis idő múlva megérkezem az elágazáshoz. Itt sajnos az idő dönt, s az eredeti tervet, mi szerint felmászok és körülnézek a hegy tetejéről, el kellett vetni. Az órámra pillantok, s megyek tovább. Hosszú, gyors lépésekkel haladok tovább, s viszonylag hamar a következő elágazásban találom magam. Itt azonban nincs támpont, merre tovább, így le a hátizsákot s elő a térképet. A vázlat, ami alapján indultam, nem ad támpontot. Nézem a 250000-es térképet, de túl nagy léptékű. Nincs más segédanyag, körbe pillantok. Jobbra kicsiny domb, kb. 50 méter magas. Felszaladok a tetejére, de nem látok sokkal többet. Nézném a napot, de takarja a hegy. Marad az utolsó támpont, a Myvatn. A tó innen csupán halvány, szürke csík a horizont alatt. Arra veszem az irányt, kicsit a bal szélét megcélozva. Füves lejtőn, majd egy vízmosás aljában keskeny csapáson haladok, de az első alkalmas helyen elhagyom azt. (Bizonytalan útvonal esetén nem tanácsos sokáig szűk, rejtett völgy mélyén haladni.) Szerencsére van is rá mód. Két tüskés bokor között némi karcolások árán máris fenn vagyok. S odafent keskeny ösvény, amely nagyjából a becélzott irány felé vezet. Rálépek az útra, sebesen haladok a célom felé. Aztán hirtelen egy hang szólal meg közvetlenül mellettem.
- „Hello Roki, ott vagy?”
Ijedtemben ugrom egyet, ám mire talajt fogtam, már rájöttem a megoldásra: a rádió a hátizsák vállhevederén. Lekapom, s egyeztetek Kálmánnal, a 25-30 perccel későbbi találkozásunkról. Elrakom a rádiót, majd gyorsítok, szinte már futólépésben haladok. Ám a Myvatn szürke sávja a horizont alatt még mindig nem közeledik, pedig az órám számlapja kíméletlen visszaszámlálásba kezdett. Kicsivel később újra megreccsen a rádió. Ezúttal a találkozási pontot –(Reykjahild telepüésen, benzinkút)– egyeztetjük: 15-20 perc múlva. Jó-jó, de még csak nem is látom a települést, így lassú futásba kezdek, ami hátiszákkal a hátamon, s fotóstáskával az oldalamon nem igazán kényelmes reggeli torna. Néhány perces futás után az ösvény balra kanyarodik, s enyhén lejteni kezd. Előttem kerítés s rajta fa átjáró. Odatartok, s hirtelen aranysárgába borul minden. Kiértem a hegy árnyékából, s immár napfényben haladok. Gyönyörű, de nincs idő megállni. Az átjárón, a kerítés felett mégis megállok, hogy legalább 1 töredék percig gyönyörködjek a látványban. A nem oly régen elhagyott hegy mellett a felhők résein keresztül előtűz a nap. Sarlófénnyel teleszórt füves hegyoldal káprázatos színpalástot öltött, ami a hátteret alkotó komor felhőrendszer előtt még jobban kiemelkedik. Micsoda fotókat lehetne itt készíteni. De sajnos erre, mint oly sok mindenre nincs időm. Azért vaktában kattintok néhányat, s már indulok is tovább, közben élvezem a nap kellemesen meleg sugarait.
Pár lépés után éktelen kiabálással elrepül felettem egy Goda, majd tesz egy kört, s jön vissza, és tovább lármázik. Kisvártatva csatlakozik a párja is, s immár közösen fokozzák a hangzavart. Kicsit lassítok, figyelem a környéket, hátha meglátom a fészket, de persze nem járok sikerrel, így ismét gyorsítok. A madarak azonban nem tágítanak, s hamarosan segítségük is akad. Éles füttyentéssel egy Aranylile hívja fel magára a figyelmet. Baloldalon egy kicsiny, füves dombon áll, s mozdulatlanul, meredten figyel. Arrébb szalad, füttyent, s ismét megmerevedik. Ismerős a jelenet. Pillanatra megállok, figyelem, s közben alig egy méterrel a fejem fölött keringenek a Godák, s mondják a magukét. Nem akarom tovább zavarni őket az idő is szorít, pedig a gyönyörű fényben újabb pompás képeket lehetne készíteni, így hát tovább indulok lefelé az ösvényen. Ez a döntés tetszik a helyi madárvilág jeles képviselőinek is, ugyanis alig 5 perc múlva mintegy varázsütésre eltűntek. Egy pillanatra megállok, s visszanézek. Aranyzöld színben játszó, napsütötte mező egy kisebb kiemelkedésén apró mozdulatlan sziulett látszik. Az Aranylile áll ott és figyel. Szép, arányos termete igazán megkapó látványt nyújt az aranyló napfényben. Ezúttal látványos, ellenfényes fotó, elszalasztott lehetősége! Rosszkedvűen csóválom a fejem, nem így képzeltem ezt a túrát…
Továbbindulok, s az órámra pillantva látom, lassan kicsúszok az időből, alig 5 percem van, és a falu még mindig nem látszik. Nincs más hátra, mint a futás, ami a lejtőn lefelé nem is oly egyszerű, főleg ismeretlen terepen. Viszont sebesen haladtam, oly annyira, hogy alig pár perccel később máris vízszintes terepen találtam magam. Felpillantok, s a keresett (remélem) település szélén találom magam. Most már csak a társaimat kell megtalálnom, ha ugyan Reykjahild-ban vagyok. Nosza neki, gyerünk egy benzinkutat keresni.  Jó-jó, de merre? Futólépésben keresztülvágok egy futballpályán, majd egy ipartelepen, mindenfelé rozsdás és félig rozsdás gépjárművek és azok alkatrészei. Mivel alig figyelek, az egyikben majdnem felbukok. Kiérek a főútra, ami teljesen kihalt.
-„Hol az-az, átkozott benzinkút?”-
Sehol sem látom, így találomra elindulok jobbra. Közben rádiózom, melynek segítségével, pár perccel később megvan a nagy találkozás és még felesleges kört sem mentem. Bent a buszban egyből előkapom az ülés alatt rejtőző hűvös, 1 literes tejes dobozt, felbontom, s egy húzásra leiszom a felét, miközben próbálkozom válaszolni a felém záporozó kérdésekre.
Ezen a túrán is tanultam két fontos dolgot, amit máskor különösen az északi vidékeken nem szabad figyelmen kívül hagyni.
1. Bemelegítetlenül, nem kipihenten és a megszokottól eltérő időpontban ne tegyük ki magunkat intenzív fizikai terhelésnek.
2. Hiába az olyan időszak, amikor normál körülmények között nincs folyadékbevitel, intenzív mozgásnál akkor is szükség van rá, ha hideg, hűvös van, és csak ha néhány órás időtartamról van is szó. És hiába van nálunk némi rágcsálnivaló, folyadék nélkül az, mit sem ér.
Ezeket most figyelmen kívül hagytam, de nem kellett volna! Máskor nem fogom!