(Jökulsárlón)
 
Eseménytelen napnak nézek előre, legalábbis intenzív mozgás szempontjából, állapítom meg magamban, miközben haladunk a szálláshelyünkről a Jökulsarlón látványos tava irányába. Voltam már itt 2008-ban, s akkor is másfél napot töltöttünk el Izland eme csodás táján.
 
Most egy fotós túra keretében újra ezeket az utakat tapossuk. Sajnos a korábbi érdeklődés és izgalmas várakozás mára alaposan megfakult az elmúlt napok alatt. Biztosan én vagyok a naiv, aki egy kitalált, feltételezett viselkedésformát várt el olyan természettel foglalkozó csoporttól, melyről úgy gondoltam, valóban a természet szerelmesei. Már évtizedek óta járom a hegyek, barlangok és vizek világát. Gyakorlatilag, azóta fotózok is, persze a magam egyszerű módján, több-kevesebb sikerrel, megörökítve mindazokat a különleges pillanatokat, melyeknek útjaink során véletlen vagy szándékosan a részese voltam. Imádom a szép képeket, állítólag jó képeket is csinálok, de nem vagyok természetfotós. Viszont mindig elbűvölt ezeknek az általam valamilyen szinten csodált embereknek a képei. Sosem értettem, hogy lehet egy rovart, röptében elkapó madárról, vagy két verekedő rétisasról olyan tökéletesen éles képeket készíteni, mint amelyek feltűnnek viszonylag rendszerességgel az újságok és különböző magazinok címlapjain. Mindig azt képzeltem, hogy ezek az emberek járják a vadon különböző részeit, útközben készülnek ezek a képek! Hát nem! Most már tudom, többsége beállított mű-kép! Akár állatkertben is készülhetett volna. A természetfotósok többségének saját, néhány esetben fűtött vadlese van, ahová rendszeres etetéssel csalják a kiszemelt fotóalanyt. Ezeket az esti beszélgetések során tudtam meg, s teljesen elképedtem tőle. A másik, Izland tájfotózás. Itt is téves elképzelést tudtam be. Mindenki magából indul ki, mikor másokról (ismeretlen személyekről), valamit feltételez. Utóbbi időben több alkalommal tettem olyan túrát, melynek célja elsősorban a fotózás volt (pl.; Tisza-tó, Ráckevei-Duna, s több hegység illetve barlangok is), ahol bejártam a térséget, kiválasztottam a témát, s a megfelelő fényben lefotóztam. Azt gondoltam, így működnek a természetfotósok is. Újra csalódtam. Kiszállnak az adott terepnél a járműből, felállítják az állványt, s rá az ágyúkat (több 100-as teleobjektív), s azon keresztül a szomszédos hegytetőn lévő fát vagy akármit.
 
Így nem csoda, hogy némileg kedvetlenül néztem a mostani napnak eléje. Pedig Izland egyik legkülönlegesebb tájához a Jökulsarlón jég-tavához igyekszünk, ahol előzetes információ szerint egy egész napot fogunk eltölteni. – Jó-jó, ok, mit fogok én csinálni ez alatt? – járt az agyamban. Közben megérkeztünk, kiszállás, majd eligazítás, minek eredménye: aki be akar menni a tó vizére is, az ottani kétéltűekkel, annak találkozó 12 órakor. A többiekkel (ez én egyedül voltam) késő du. 16 órakor a szálláshelyre való visszatéréskor. Így magammal fogom tölteni a mai napot. Sebaj, jól megvagyok magammal, ritkán vitatkozunk, s még ritkábban veszekszünk. Minden felesleges szószaporítás nélkül elballagtam a tó keleti partja mentén. Az út elején a dombok között még belebotlottam egy emberbe, ám néhány 100 méter múlva már tökéletes volt a magány, az egyedüllét. Szeretek szűk, néhány fős társaságban túrázni, de sokszor sokkal jobban esik, ha egyedül lehetek. Egyedül a természet is jobban kinyílik az arra befogadó előtt. A természet megnyilatkozása legtöbbször akkor ért, amikor egyedül bóklásztam. Így hagytam, hogy ellazuljak, s kizártam magamból minden felesleges gondolatot, s vártam az itteni hatásokat. Nem kellett sokáig várni, nem messze tőlem apró madárka szállt le, s a parton szedegetve indult felém. Hasra feküdtem a mohával és zuzmóval borított dombok tövében, és mozdulatlanul figyeltem az állatkát. Pici tünemény, fel s alá futkosott a víz és szárazföld növényzete között, s táplálékát kereste, közben folyamatosan közelebb s még közelebb jött. Pici piros csőrével sűrűn le-lecsapott, fekete, fehér, s néhol barnás tollazata meg-megvillant az időközben előbújt nap tompa sugaraiban. Köztem és a parti sáv között alig 3-4 m széles sáv van, s ha követi eddigi útját, ott fog elhaladni. Mozdulni is alig mertem. Csak a fényképezőgép lencséjével követtem a kis lényt, ekkor a lélegzetem visszafojtva. Közben az állatkával szemben feltűnt egy nő, lassan közeledett, s a jégtömböket figyelte. Ha közelebb jön, mindent elronthat. A madár megállt, s figyel, ugyanekkor csodák csodája, megjött az ember is, majd nagy ívben kikerült minket és eltűnt valahol a dombok között. Elcsodálkoztam, úgy látszik, Izlandon még figyelnek másokra is. Bevillant az otthoni helyzet, hányszor rontották el a pillanatot a figyelmetlenül begyalogoló embernek nem nevezhető lények. Újra a madárra figyelek, mely közben már egész közel járt. Figyelem, s nem tudom eldönteni, vajon tud-e a jelenlétemről. Nem mutatja jelét, folyamatosan közeledik. Már egyvonalban van velem, mikor megáll, kinyújtja a nyakát, én szinte levegőt sem merek venni, nézek az apró, fényes, fekete szemébe. Egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetünk, s tudom, megértette, hogy nem kell tőlem tartania. A varázs megtört s a madárka továbbszalad. Emelem a gépet, s jó néhány sorozatot elengedek. Ennek ellenére mikor áthaladt köztem és a vízpart közötti keskeny sávban, nem sikerült jó képet csinálnom, de valamiért ez mégsem zavart. Sokkal többet jelentett az a néhány pillanat, míg tekintetünk találkozott. Várok egy darabig, majd mikor már elég távolság van közöttünk, lassan felállok és továbbsétálok. Íme, egy bensőséges találkozás, mely csapattal soha nem jöhetett volna létre. Lassan haladok dombról-dombra, figyelve, hogy távolról elkerüljem a Halfarkasok fészkét. Szerencsére már messziről látható, s nem ritkán maga az állat is jól kivehető. Két évvel korábban már volt afférunk ezekkel a madarakkal, s nem szeretnék újra összetűzni velük. Nem tudom, hogy valójában bántanának-e, de az biztos, hogy félelmetes érzés, mikor a közel 1,5 m-es szárnyfesztávolságú madár szemből, bukórepülésben (fejmagasságban) közeledik és csak az utolsó pillanatban húz el éles, hangos vijjogást hallatva a kiszemelt, sokszor gyanútlan áldozat feje felett. Gyanítom, ha elég közel vagyok a fészekhez, lecsap. Inkább jobb elkerülni az ilyen incidenst. Nemsokára tágas öblöt érek el, majd közvetlen a víz partja mentén haladok körbe. Elérve az öböl legkülső pontjára, egy dombocskára hágok fel, ahonnan jobban áttekinthetem, mi vár rám. Egy újabb öböl, fogom magam, s átvágok, érintve ezzel egy piciny, időnként kiszáradó tavat: rajta valamilyen búvár-féle madárral, ami roppant óvatosnak bizonyult. (Bármerre is indultam tovább, mindjárt elindult a tavacska átellenes irányába). Így nem túl sokat foglalkoztam vele, hanem átvágtam a környező dombokon, számos érdekes és számomra teljesen új, különleges növényfajt, főleg pici, alig pár centiméteres virágocskát figyeltem meg, melyek szorosan a talajhoz lapulva teszik változatossá ezeket az olykor vadnak és kopárnak tűnő északi tájakat. Közben az időjárás sem kedvezett sem a sétának, sem a fotózásnak. A felhők mind lejjebb ereszkednek, s időnként gyengén szitáló esővel hintve meg a környéket. A jég-tó túlsó partját alkotó Breidamerkur-jökull (gleccser) hatalmas jégfalának teteje olykor sűrű, szürke felhőmasszába merült, máskor viszont előbukkant, s tompa kékes fényben ragyogott a víz túloldaláról. Időnként megállok egy-egy dombtetőn, hosszasan ücsörögve néztem a káprázatos jégformákat, lesve, hátha sikerül elcsípni egy-egy borjadzást. De sajna nincs szerencsém. Így hát előbb-utóbb mindig továbbindulok. Nagyobb vízszintes kiszáradt torkolati mezőn átvágva, s a túloldalán lévő magas moréna halom tetejére felmászva hirtelen a teljes jég-folyó látvány elém tárul. Döbbenetesen szép. Jónéhány panoráma és normál fényképpel rögzítem a látványt, ám biztos vagyok benne, hogy nem sikerül visszaadni azt. A jégfolyam szélességét ebből a távolságból nem igazán lehet megbecsülni, de úgy gondolom, minimum 3-4 km széles. Tetején szürke sávok kígyóznak szabályosan egymás után, a ráhullott törmelék formájában eleje széles repedésekkel szabdalt, 30-50 m-es jégfalakkal ér véget a tó vizében. Jobbról, s balról fekete csipkés tetejű hegyláncok övezik, melynek magasabb csúcsain megakad, lassan mozgó felhőrendszer. Az egymást követő szirtek sűrűsödő párába vesznek, míg a hátsóknak már csak homályos árnya látszik. Órákig lehetne nézni az apróbb részleteket, ám inkább továbbindulok. Jóval előttem újra megpillantom a tó szürkés vízpartját, s eldöntöm, odáig megyek. Völgyeken, dombokon vágok át, s fokozatosan közelebb, s mind közelebb érek a kiszemelt célhoz, néhol durva kavicson, vagy finom hordalékon, illetve puha növényszőnyegen taposva. Olykor sajnálom, hogy a bakancsom feltépi ezeket a növényformációkat, s így igyekszem minél kevesebbet rajtuk s minél többet inkább a puszta talajon haladni. Nem telik sok időbe, s a kívánt célnál állok. Az utolsó dombtetőn leülve hosszasan nézem a korábban leírt látványt, mely innen még impozánsabb. Tovább már nem érdemes menni, hiszen innen már csak távolabb kerülök a jégmező szélétől, s ráadásul a tópartja élesen elkanyarodik, jobbra, ezáltal a jobb oldali hegylánc alá érnék, ami takarná a rálátást. Hab a tortán, hogy már dél is elmúlt, s bár egész napos programról volt szó, a fények véleményem szerint nem igazán alkalmasak a fotózásra. Így előfordulhat, hogy hamarabb vissza akar térni a társaság a szállásra. El is dőlt, hogy max. 1 órán belül indulok vissza, már csak amiatt is, mert mindenkinek mást jelent a napos program: nekem pl. reggel 7-től este 6-7-ig tart, de biztos vagyok benne, hogy keveseknél van ez így. A hátralévő időt kihasználva letelepedtem a dombtetőn, s csendes szemlélődésbe merültem. A mozdulatlan némaság meghozta gyümölcsét. Előbb a tavon mozdult meg az élet. A legközelebbi jégtömb mögül pompázatos fehér tollruhába öltözött, Pehelyréce bukkant elő, majd mindjárt mögötte a kicsit szürkésebb párja, néhány csemete. Úszkálnak, látszólag céltalanul ide-oda, le-lebuknak a víz alá, valószínűleg táplálékkeresés céljából. Halk morajlás, majd éles csattanás hallatszik, a szemben lévő jégfalnál felcsap a víz, a hullámgyűrűk futnak szét. Erősebben figyelem a jégperemet, és meglátom, amit már régóta szerettem volna, az egyik jég-szárak hosszanti repedése lassan tágulni kezd, az évezredes jégtömb éles csattanás és hangos roppanás kíséretében elhasadt, s lassan előrebillen, majd beleomlik az alatta lévő vízbe. Vízsugár csap a magasba, miközben kisebb törmelék jegek hullnak alá s merülnek el, majd a nagy tömbhöz hasonlóan felbukkannak, s kicsit később, imbolyogva megállnak, miután egyensúlyba kerülnek. Nem sokkal később elnémul minden. Mintha mi sem történt volna. Azonban a partot érő hullámok egyenletes loccsanásai még árulkodnak a lezajlott borjadzásról. Várok. Figyelek még, hátha ismétlődik a jelenség, de nem történik semmi, csupán az idő halad előre kíméletlenül, s egyre közeledik a visszaindulás pillanata. Hirtelen elhatározással felnyalábolom a hátizsákom, s laza mozdulattal lököm a vállamra, s indulok vissza. Nem sietek, kényelmesen sétálva haladok dombról-dombra, olykor megállok egy-egy alkalmas fotótémánál, néha elkészítem a képet, de legtöbbször nem, inkább agyam egy rejtett zugába raktározom el a látottakat. Épp egy magasabb dombtetőre érek fel, mikor gyenge mozgásra leszek figyelmes a tőlem balra (a tótól távolabbi) lévő dombocska oldalában. Látni, semmit nem látok, csupán a hosszabb fűszálak hajladoznak csendesen, mintha valami óvatosan félretolná őket. Csendben leguggolok, majd hasra fekszem, közben konstatálom, hogy jókora guanódombra hasaltam rá. A domb közepén néhány cm (10-15 cm) mély mélyedés. Fészek, méghozzá Halfarkas fészek, tudatosul bennem. Majdnem felugrom, ám ugyanebben a pillanatban megállapítom, hogy elhagyatott, méghozzá jó ideje. Kár ijedeznem. Úgy látszik, a tavalyelőtti találkozás mélyebb nyomot hagyott bennem, mint gondoltam. Néhány mély lélegzettel stabilizálom hevesen verő szívemet, majd a korábban figyelt domboldalra koncentrálok. Ám ott semmi nem mozdul. – Hallucináltam volna, nem, biztos nem! – állapítom meg magamban. Várok egy kicsit, ám továbbra sincs semmi, valószínűleg sose tudom meg, mi okozta az imént látott mozgást. Sebaj, nem ez az első, ami rejtve marad előttem, gondolom, s folytatom utam. Még bő 1,5 órás sétát követően érek vissza a kiindulási helyre. Figyelem a kisbuszt. Sehol, majd a túloldali parkolóban észreveszem, az utasok, mint a mérgezett egerek „futkosnak” fel-alá. Közben elkezdett esni az eső, pici, apró szemű, és permetező. Az a fajta, amely néhány óra után lassan, de biztosan ronggyá áztat. Bár zavaró egy idő után, mégsem tudott igazán érdekelni, valamint az sem, hogy az útitársak lassan visszaszállingóztak a járműbe. Közben megkerülöm az itteni parkolót, ráfordulok a hídra. Közepén azonban muszáj megállni, ugyanis a szűk kifolyóban megakadó jégtömbök között sirályhojsza és sarki csér rajok keringtek le-lecsapva a vízben úszó halakra. Tetszett a nagy zsibongás, így elkattintottam néhány képet, mindenféle különösebb állítgatás nélkül. Elteszem a gépet s indulok tovább, mikor látom ám, hogy a fehér kisbusz lassan kikanyarodik, majd elindul, velem ellentétes irányban. – Ezek meg mit csinálnak, hová mennek? – kérdem magamtól. Újratervezés van! Nem igazán értem, s közben nyugodtan sétálok tovább. Ha elmennek, sem különösen érdekel, legfeljebb elgyalogolok a szállásra. Kb. 10 km, 1,5 óra alatt odaérek. A ma éjszakát úgyis ott töltik, így előbb-utóbb odajönnek. Nekem nem sürgős beszállnom sehová, bár az esőt, ami egyre jobban rákezd, annyira nem kedvelem, de bajom sem lesz tőle. Végül is nem vagyok cukorból. De erre semmi szükség nem volt, ugyanis a jármű lassít, majd megáll. Kinyílik az oldalsó ajtó, s mikor odaérek, szó szerint nekem esnek, hogy „merre voltam, egészen sokáig kerestek... stb.” Pillanatra se köpni, se nyelni nem tudtam, aztán én is kinyitottam a csipogóm. Pillanatok alatt parázs vita kerekedett, olyannyira, hogy még a járműbe is elfelejtettem beszállni. Bő 5 perc múlva csillapodtak a kedélyek, beszálltam, majd együtt átmentünk a Skaftafell nemzeti parkba, melyben egyébként totál felesleges, hiszen szakadó esőben, egy erdős vidéken gyakorlatilag semmit sem lehet csinálni! De hát az újratervezés az újratervezés. Mese nincs, menni kell! Így átautóztunk az említett parkba, meglehetősen fagyos hangulatban. Útközben újra és újra végiggondoltam a reggeli eseményeket, de a nyakam merném a tőkére tenni, annyira biztos vagyok abban, hogy amíg én ott voltam, egy szó sem esett egy korábbi indulásról. Így hát nem idegesítem magam! Legközelebb talán avassanak be engem is. Megérkezve a célállomásra, naná, hogy nem akaródzott senkinek elindulni. Én eldöntöttem, hogy nem megyek. Két évvel korábban ugyanígy szakadó esőben néztem végig a park egy részét, s egyszer elég volt. Végül bő 1,5 órával később a díszes társaság fele vágott neki a túrának. Én eközben írtam a naplót, majd hosszas telefonbeszélgetést folytatok kedvesemmel. Alig 1,5 óra múlva visszajött a csapat, s ekkor Kálmán odajött és elnézést kért. Így jó, végül mégsem csak velem van a baj. A nap hátralévő szakaszában már semmi gond nem akadt...