2. Izland – Déli végeken
 
5. nap: június 28. vasánap:
Reggel későn, 9-kor kelünk, majd némi reggeli és pakolászás után 10,30-kor indulás tovább. Hellában rövid bevásárló szünet (tej, vaj kenyér, és víz) majd folytjuk az utat Seljalandsfoss-hoz. Közben kezdem elfogadni, hogy a fotósok nem éppen úgy viselkednek, ahogy én korábban gondoltam…. No de sebaj, az ő bajuk, ha mindig csak a kocsi mellől szeretnek fotózni. Közben kezdem sejteni, vagy ott maradok én is, várva, hogy megunják, és tovább induljunk együtt, vagy elkalandozok, kockáztatva, hogy nem biztos, hogy időre visszaérek s rám kellejen várni. Két évvel korábban, mint mindenki, mi is szemből néztük meg a vízesést, majd átsétáltunk mögötte. Most azonban oldalról vágok neki, s kapaszkodom fel a meredek oldalon. A sziklafal tövéből egészen más perspektívából csodálhatom meg a természeti látványosságot, melyet meg is örökítek mindenféle nézőpontból. Lefelé megfejelem különböző virágokról készített makró fotókkal. Közben sietek vissza, ugyanis 1 óra van adva a programra. Persze miután visszaérek, hamar kiderül, hogy sehol senki. Még csak nem is látom az útitársaimat. Visszasétálok a vízeséshez, s itt-ott ismerősöket pillantok meg, így fotózgatva, de tovább sétálok, közben azt sajnálom, hogy nem tudtam előre, ugyanis akkor bőven lett volna időm felmászni a fennsíkra is. Ezért nem is távolodom el nagyon, viszont ennek az-az eredménye, hogy én várok közel 1 órát, ahelyett, hogy Izland különlegességének egy újabb szeletét fedezném fel. Késő bánat, majd a következő alkalommal pontosan rá fogok kérdezni a továbbindulás idejére, döntöm el magamban. Közben lassan gyűlik a társaság, így kora délután 14,10-kor végre folytathatjuk az utat. Alig 20 perc múlva újabb látnivaló a Skogafoss, amely 60 méteres magasságával már ismerősként köszönt. Nem is húzom az idő, se perc alatt otthagyom a társaságot, s megyek a magam feje után. Előbb le a vízesés tövébe, egészen a sziklafalnál kialakult tavacskához, majd néhány kép elkészítése után fel a vízesés tetejéhez, s onnan 2-2,5 km-t tovább a fennsíkon. Nem telik bele sok idő, s máris egyedül vagyok. Lelassítom a tempót, és a csendet élvezve ballagok fel a „közeli” magaslatra. Bár lentről úgy tűnt, mintha ez egy hegycsúcs lenne, innen azonban csupán egy kicsiny nyereg ám ez mit sem von le az értékéből. Elheverek a dús, hosszúszárú fűben, s hallgatom a csendet, és élvezem a harmóniát. Azonban ez az idillikus helyzet sem tart sokáig. Idő van, indulnom kell visszafelé. Csábít az ötlet, hogy fittyet hányjak a megadott időre, s maradjak még legalább egy fél órát. Azonban nem én lennék, ha rám kellene várni, így elhagyom a dombtetőt, s egy másik útvonalon indulok vissza. Nem sokára látótávolságban parkoló és a kisbusz. Mire visszaérek, szálingózik a csapat másik fele is, így nincs akadálya a továbbindulásnak. A következő állomás szintén ismerős, ugyanis a Dirholey impozáns sziklájánál vagyunk. Itt is javarészt magamban bóklászom, előbb le a sziklafal tövébe a hullámveréshez, majd séta a látványos abráziós parton. Közben fotózgatom a hullámzást, a sziklaformákat, abráziós barlangokat, illetve különböző makróformákat (Kálmán szerint: „fúj, perverz, és gusztustalan!”) A part végén, a fészkén ülő kacsa mama kerül megörökítésre. A két évvel ezelőtti bálnatetemnek viszont se híre, se hamva. A körséta végállomása az impozáns sziklahíd, mely alól gejzírként tör elő a hullámverés által kipréselt vízpára, bőséges és izgalmas fotó témát kínálva az arra hajlamos szerencsétlennek! Nem sokkal később átmegyünk a Dirholey sziklatömb felső részére is. Ezúttal nincs lezárva, így akadálytalanul járom végig a sziklatömböt, itt is egyedül, ugyanis ki tudja miért a társaság nagyon inaktív ez irányban. Pedig ez igencsak hibás lépés, ugyanis a sziklatömb oldalán megszámlálhatatlan, főleg sirály fészek s a benne ülő lakókkal együtt kínálnak jobbnál jobb fotótémát. Ráadásul ekkor még nem is beszéltem a felszálló légáramlatokon szinte egyhelyben lebegő madarakról. Izgalmas fotózási lehetőség, próbálom elkapni a témát, több-kevesebb sikerrel. Sajnos nincs sok időm, ugyanis az útitársaim már kiabálnak, hogy menjek. Kelletlenül megyek vissza és szállok be a buszba, amely rögtön 19,30-kor indul is tovább, át Vík-hez, (15 perc) majd odaérve a le a nővér-sziklákat rejtő partra. Kálmán, kérdésemre jelzi, hogy 1-1,5 órát fogunk eltölteni a helyszínen mivel a csapat egy része vacsorázni szándékozok a falu egyik éttermében. Nosza, akkor kihasználom az alkalmat, s megpróbálom elérni a félsziget nyúlványát, ahonnan talán jobban látszanak a „nővér” sziklák. Ösvény híján nekivágok a part mentén. Sebesen haladok előbb homokos parton, majd később kőről-kőre ugrálva, azonban innen egyre lassabb a haladási sebesség. Alig teszek meg 1 km s az egyre nagyobb kőtömbökből álló partszakasz hirtelen függőleges sziklafal váltja fel. Ugyan vannak még óriási kőtömbök, ám ezek már nem alkalmasak a haladásra. Körbenézek, szerencsére találok továbbjutási lehetőséget. A sziklafal előtt meredek, legalább 50°-os meredekségű, növényzettel néhol benőtt törmeléklejtőt veszek észre, ami járhatónak tűnik. Nekivágok, az alja valóban egyszerűbb, ám ahogy egyre feljebb jutok, úgy lesz mind sűrűbb a növényzet, s egyre meredekebb a hegyoldal. Néhol csak úgy jutok tovább, egyszerűen áttörök a sűrű növényzete, néhol kénytelen vagyok bujkálni az összefonódott, sokszor tüskés bozóton. Bő 30 perces haladás után megpihenek egy nagyobb kőtömb mellett. Visszanézek, s meg kell állapítani, hogy alig haladtam 200 méter. Ha nem találok egyszerűbb utat, elfelejthetem a tervem, állapítom meg. Feljebb hatolok ösvény reményében, de csak bozótot találok, így balra próbálkozom, szintén sikertelenül. Ebben az irányban ugyan gyérül a növényzet, viszont meredekebb a fal… sőt, egyre meredekebb. Meg is állok, s lenézek, szinte alattam látom az óceán sziklafalon megtörő hullámait. Előre nézek, majd fel, mindenhol sziklák és sziklák! Be kell látnom, az út itt véget ért, legalábbis a félsziget csücske irányába, a továbbjutáshoz már biztosításra és társra lenne szükség. Egy keskeny füves párkány on elhelyezkedem, s nézem a megtörő hullámokat, a felette körző madarakat. Különböző sirály fajok keverednek, néha-néha feltűnik egy-egy sarki csér, villámgyors mozgásával kitűnik a jobbára csak lebegő madarak között. Jóleső csend béke és nyugalom jár át. Élvezem a pillanatot s elmerengek… pillanatoknak érzem, pedig majd félóra is eltelik, mire emlékeztetnem kell magam, ideje visszaindulni. Felállok, újra felpillantok a felettem keringő madarakra, s ekkor feltűnik egy különös, szinte furcsa esetlenséggel, gyors hevesen csapkodó szárnyakkal repülő madár. Rögtön tudom, hogy lundát látok. Követem a tekintetemmel az állatot, amíg el nem tűnik a szikla sötétjében. Közel két éve már jártam Izlandon, akkor szerettem volna látni e-mókás madarat, ám nem sikerült. Talán legközelebb közelebbről is megfigyelhetem. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, miközben lassan óvatosan mászok lefelé. Nem tart sokáig, lent is vagyok, s indulok vissza, közben lejárt az idő is, 21,30 elmúlt pár perccel, lassan gyülekezik a társaság is. Indulunk tovább, ezúttal már megállás nélkül egyenesen a szálláshelyünkig, ahova pontban éjfélkor érünk. Bevackoljuk magunkat, szétpakolunk, közben érzek némi feszültséget a társaságon, melynek okát nem tudom, s annyira nem is firtatom. Megvacsorázom, ezúttal resztelt csirkemájat rizzsel, majd kicsit később 2,35-től alvás.
 
6 nap: június 29. kedd: Nyugodtan mélyen alszom, csak reggel 7,30-kor kelek. Összepakolom az aznapi cuccomat, megreggelizek, bár ez nem szokásom, ezúttal azonban van rá idő. Reggeli után 9-kor indulunk az aznapi úti célunkhoz, a Jökulsarlónhoz. Megérkezés után megbeszélünk egy délutáni találkozót 16 órára, majd elhagyom a társaságot, és hosszú magányos sétára indulok a tó jobb partján, egészen az utolsó kiszögellésig. (Részletes leírást lásd; „Séta a jég-tó partján” címmel.) Meghitt sétában van részem a természettel, ami el is tart kora délutánig, ugyanis 15 órára érek vissza. Még a folyó túlpartján járok, mikor a másik oldalon izgatott futkosásnak leszek tanúja. Furcsa, de az első gondolatom, hogy valaki elhagyott valamit, s azt keresik az útitársaim. Nyugodtan sétálok tovább a parton, majd át a hídon. Ekkor kikanyarodik a kis-busz, majd elindul Nyugatnak az országúton. Ekkor válik gyanússá a dolog. Közben a jármű megáll, s várakozik. Kényelmesen odasétálok, mire Kálmán nekem esik, hogy hol voltam, már mindenki engem keresett. Nem értem az egészet, kérdem hány óra van, de nem kapok választ. A hangulat feszült, s lassan rájövök, valami ok miatt egy korábbi időpontra beszélték meg a találkozót, amiről engem nem tudtak értesíteni. Ezek szerint újratervezés volt. Igen, de nekem nem volt (soha sincs) bekapcsolva a telefonom, így Kálmán nem tudott értesíteni. Őszintén szólva; nem érdekel, amit ki is fejtek a Kálmánnak, persze vita a vége. Közben megérkezünk a Skaftafell Nemzeti Parkba, ahol, mint előre jeleztem, szakad az eső. Itt kettészakad a társaság, a kisebbik fele, Kálmánnal az élen indul túrázni. Egészségükre! A nagyobbik fél, (az idősebb korosztály), éttermi túrát vállalt a Nemzeti Park látogatóközpontjában. Jómagam, maradok a kocsiban, megvacsorázok, majd felhívom Tündit, s közel háromnegyedórát beszélgetünk, majd írom a naplómat. A társaság másfél óra múlva tér vissza az esőtúráról, s Kálmán odajön az ablakhoz, és bocsánatot kér, mondván biztosan nem hallottam, amikor mondta a társaságnak a találkozó időpontját. Mivel külön négyszemközt beszéltem vele, így ez a lehetőség biztos nem állja meg a helyét, de szeretném békésen folytatni a túrát, így nem foglalkozom tovább a dologgal. Nyílván túravezetői tekintély van a világon, s azt valami módon meg kell őrizni, még akár mellébeszéléssel is. Az igazságtól függetlenül, jól esik, hogy bocsánatot kért, ami mutatja, hogy tisztességes korrekt emberrel van dolgom. Időközben visszaérünk a szálláshelyünkre. Vacsora közös helységben, közben élénk társalgás folyik, majd Kálmán laptopján megnézik az általam készített Beremendi kristály barlangról készített digirámát, (mérsékelt siker) s utána a Svájci diaporáma viszont már mindenkinek nagyon tetszett. Az anyagban felhasznált képek viszont némileg megváltoztatták a természetfotósok nézetét (legalábbis úgy látszik) rólam és az általam használt fényképezőgépről. Nem sokkal később alvás.
 
7 nap: június 30. szerda: Eseménytelen éjszaka után reggel 6,30-kor kelek, gyors zuhanyozás, (míg a többiek alszanak) majd miután már mindenki felkelt reggeli, majd 9-kor indulunk vissza Jökulsárlónhoz fotózni, végül is fotótúrán vagyunk. Ezúttal nem tervezek magányos túrát, (vajon miért?) viszont, most a tó bal partján sétálunk. Nem kell sok idő hozzá, hogy szétszéledjen a társaság. Jómagam is magányosan bóklászom, közben bőven találok megörökítésre alkalmas fotótémát. Az éjszakai eső után visszamaradt vízcseppek mindenhol, izgalmassá teszik a legegyszerűbb fűszálat is. Különösen igaz ez néhány elhullajtott, még mindig vízhatlan pihecsomóra, melyen megmaradt vízcseppek varázslatosan titokzatossá változtatják e-apró tollcsomót. Próbálom megörökíteni minden formában és minden oldalról. Közben újabb fotótéma bukkan fel, ezúttal jóval nehezebben becserkészhető. Egy liba család sétál lassan és nyugodtan a tó-parton. Láthatólag nem félnek ám azért óvatosak, így mihelyt meglátnak, máris indulnak a víz felé. Semmi sietség, nyugodtan szedegetve haladnak, Próbálom őket fotózni, de nem túl sok sikerrel. Ám mikor már a vízen vannak sikerül jó képeket elcsattintani. A parton a dombok takarásában indulok utánuk, s jól sejtettem, alig 100 méterrel arrébb újra kijönnek a partra, s csatlakoznak egy mások már ott lévő családhoz, így együtt keresik tovább a táplálékot. Ekkorra már a fotós társaság is észrevette őket, így ki erről, ki arról kerüli az állatokat egy-egy jobb kép reményében. A libák meg hol erre, hol arra indulnak, attól függően melyik oldalról közelíti meg egy-egy emberféleség. Eltart egy darabi ez a játszadozás, amit végül az állatok unnak meg s egy elegáns kanyarral újra a tó felé veszik az irányt. Az áttetsző vízben, a monumentális jéghegyek között úszó libacsalád ugyanolyan jó fotótéma, így a partról teleobjektívvel készülnek az újabbnál újabb képek, egészen addig, amíg az állatok el nem tűnnek a jégtömbök között. Ezután a társaság lassan áttér a tengerpartra, s az ott kisodródott jégtáblák közé. Én még maradok, s továbbsétálok a tó bal partján felderítve azt. Jóval később, közel 1 km-rel arrébb nagy ívben indulok át a tengerpart irányába. Keresztezem a főutat, majd széles körrel lapos néhol buckás homokos gyér fűvel borított térségen haladok a tengerpart irányába. A terület elején megállok egy szép gombacsoportnál, melynek tövében apró rózsaszín virágok rejtőznek. Készítek egy képet, majd indulok tovább. Elgondolkozva, csendben haladok, mikor arra leszek figyelmes, hogy valami elsuhan a fejem felett. Egy pillanatig nem értem mi történt, aztán rádöbbenek, egy olyan partszakaszon haladok, melyen halfarkasok fészkelnek, s most valószínűleg a fészkük irányába tartok. Ezt igazolja a következő támadás, amely ezúttal szemből érkezik. Két évvel korábban már volt alkalmam megismerkedni ezekkel, a madarakkal, melyeknek támadása korántsem tréfadolog. De visszafordulni mégsem akarok, így kitérek jobbra a tenger part irányába, gondolván ott majd a parton végigsétálok. Ám ez nem így lett ugyanis ezzel az iránnyal csak rontottam a helyzetemen. Most már nem csak az-az egy, hanem további három madár emelkedett a levegőbe, s lendült támadásba. Eleinte, csak 1-2 méterrel fejem felett suhantak el, majd kört írva szemből fejmagasságban lendültek újra támadásba. Nem tartom magam gyávának, de rendesen tele lett a liberóm. Félelmes élmény, ahogy fejmagasságban éles vijjogással repül szembe ez a hatalmas, közel méteres szárnyfesztávolságú madár, majd az utolsó pillanatban elhúz az ember feje felett, s próbál a fejre koppintani. Ösztönszerűen bukom le majd újra és újra. Végül én vagyok az, aki megunja, s visszatérek az útra, majd a normál ösvényen megyek le a többiek után a tengerpartra. A parton aztán csatlakozom a táraimhoz, szorgalmasan fotózzák a jégtömböt, ugyanis jelenleg csupán egyetlen árválkodok a fekete fövenyen. Azért ezen is van mit fényképezni, sőt még a felülete is rejt izgalmas makró témákat. Nem sokkal később 11,30-kor indulunk tovább Egistadir irányába. Útközben több fotószünet, virágos rétnél, egy esőáztatta nyeregben, végül a város előtt a fennsík peremén, így csak délután 16,30-ra érünk a városba. Egy órás bevásárlás a helyi szupermarketben utána indulás tovább az 1 főúton. A Gilsa-folyónál, a hídon túl a 917-es úton haladunk tovább, amely a sziget K-i végén keresztezve az ottani hegyláncot, (ismét többszöri fotószünet, melyeknek témája a Krusholt szurdok, valamint fények, felhők és hegyek) érkezünk meg Vopnafjördúrba. Itt villám fotószünet a település végén, ám érdekes téma híján indulunk tovább a 85-s úton utána vissza pár km-t a 919-en Sirekstadírba, (21,45-re) ahol az aznapi szállásunk lesz. Nem sokkal később 22 órakor elfoglaljuk, a szállásunkat s együtt vacsorázunk a konyhában (én, főzőkolbászt) utána 1,15-kor alvás.