(A Felföld szívében)
 
Landmanalangar.
Azt mondják ez a térség Izland legszebb pontja, a felföld szíve.
Nem tudom. 2008-ban nem sikerült ide eljutni, így most igencsak izgatottan várom a lehetőséget.
A terepjáró viszonylag simán fut a nem is olyan rossz minőségű felföldi úton. Már túl vagyunk néhány vízátfolyáson, ám a cél előtt van a legnagyobb. Előbb azonban egy kis kitérő másik irányba, ám megfelelő fények híján a fotótéma is érdektelenné vált. Így visszamegyünk Landmanalangarra. Fények itt sincsenek… miért is lennének, hiszen alig 1 km-re vagyunk a korábbi helyszíntől. Búsan nézzük az eget betakaró, komor szürke fellegeket, melyek lassan, méltóságteljesen hömpölyögnek ismeretlen céljuk felé. Ez még talán nem is lenne oly nagy baj, ha nem volna istentelenül hideg. De az van, méghozzá nagyon, pedig a szél sem fúj. Így a társaság kedve 3 irányba szakadozik. A nagyobbik része az autóban történő szundikálást választja, ketten inkább fürdenek a közeli hévforrás kellemesen meleg vizében. Jómagam az utóbbiakkal tartok, no, nem a fürdés miatt, inkább csak látni szeretném, ahogyan a 0-1°-os kinti hőmérsékletben levetkőznek egy fürdés erejéig. Ám a várt hatás elmarad, bár bőséges libabőr kíséretében csusszannak be a térdig érő vízbe. Elkattintok néhány rosszul sikerült fotót, (igen kevés a fény) majd továbbállok, hogy megvalósítsam a magam tervét, mégpedig behatolni legalább egy kicsit a környező riolit-hegyek közé. Erre durván 1,5 – 2 órám van, a nem olyan rég megbeszélt találkozóig. Elhagyom a parkolót, hátamon a hátizsák, benne némi élelem, csokoládé és víz, valamint fényképezőgép-szett fotóállvánnyal. Vállamon a másik fotógép, a kedvencem, sok túrán hű és megbízható társam, a jó öreg Fuji. Kényelmesen egyelőre cél nélkül ballagok. Talpam alatt ropog a kavicsos hordalék, a táj e halk zajtól eltekintve néma, mozdulatlan, szinte jéggé dermedt. Olyan, mintha én lennék az egyetlen élőlény a kietlen, kopár, és holttá dermedt dombok között. Kicsiny hídhoz érek, ami pár lépésnyi széles patakocskán vezet át. Bakancsom hangos koppanásokkal nehezedik a kifakult deszkákra, miközben átkelek a halkan csobogó víz felett. A túloldalt nem álok meg, nem nézek körbe, megyek tovább e félhomályba burkolódzó fenséges tájon. Hamarosan elhagyom az elágazást, ahol a találkozónk lesz, néhány óra múlva. Itt megállok, s gyönyörködöm a vörösre színezett felhőkben. Azt kívánom, bárcsak sose jönne el az idő, s örökké lássam a naplemente színeit, fényeit és árnyait. Nemsokára újabb vízfolyást érek el. Keskeny, sekély, így egyszerűen átgázolok rajta, majd haladok tovább. A következő vízfolyás már széles, mélynek is tűnik, így a part mentén haladok tovább. Bő 100 méterrel feljebb hordalék sziget osztja szét, itt viszonylag könnyedén kelek át, s megyek toronyiránt a szemközt lévő völgy felé. A cél igazából mindegy, csak jólesik barangolni, hallgatni a csendet, a víz halk csobogását, érezni a fehér éjszaka mély színtelen színeit, a mozdulatlan némaságba dermedt világát. A völgy bejárata egyszer csak itt van, széles vízmosta szél és fagy marta oldalaival idegen és mégis ismerős, hideg, de barátságos, taszít és egyben hív is, így hát belépek. Lassú léptekkel haladok egyre beljebb. Leírhatatlan, s megfoghatatlan érzés kerít hatalmába, szinte megszűnik a tér és az idő…. Azaz az idő mégsem. Erőszakkal szakítom ki magam a varázsból s térek vissza a jelenbe. Az időm lejárt, s indulnom kell vissza, hogy odaérjek a megbeszélt találkahelyre időben. Visszafelé merész húzásra szánom el magam. Toronyiránt megyek vissza át mindenen. Nem keresek alkalmas gázlót, hanem le a bakancs, zokni és nadrágszár, s mezítláb átgázolok a vízen. Az első néhány lépésnél jéggé dermednek a lábaim, ám ezzel nem törődve megyek tovább. Pár lépés után már semmit sem érzek. A túlparton, lerázom a felesleges vízcseppeket, vissza a zoknit, bakancsot (a nadrágszár marad). Később még kétszer ismételtem meg az előbbi műveletet, mire nem sokkal később, de így is 8 perccel késve a találkozó ponton vagyok, ahol persze egy madár sem vár! Visszaveszem a nadrágszárat, megigazítom az elcsúszott nyirkos zoknit, s befűzöm és megkötöm rendesen a bakancsom, majd várok, Telik, múlik az idő, tépelődöm, s elbizonytalanodom: Elmentek?- Vagy meggondolták magukat? – Nincs válasz. S végül elhatározom magam, indulok, s végigjárom a tervezett programot. Ám a kétely bennem motoszkál „hogy már elmentek”, így nem az úton, hanem toronyiránt vágok neki a hegynek. Ez akkor jó döntésnek tűnik, így ferdén harántolok egyre feljebb a törmelékes oldalon. Lassan közeledik a célként kiszemelt gerincszakasz, ám mielőtt elérném, jó másfél métert csúszok vissza. Nézek egy másik utat pár méterrel jobbra, de az eredmény ugyanaz. Tovább harántolok a gerinc alatt, s máshol próbálkozom. Itt végre némi csúszkálás után sikeresen kikapaszkodom a gerincre, s némi szuszogás után immár rövidítés nélkül folytatom az utam egészen az előcsúcsig. Közben az idő előrehaladt, s lassan változnak a körülöttem lévő árnyak. A felhő színei átalakulnak. A korábbi vörös-szürke árnyalatok elmélyültek, s mélykékre váltottak. Végig tekintek az előttem lévő úton, de sehol nincsen semmi. Biztos, hogy nincs előttem senki, csak mögöttem lehetnek, ha ugyan jönnek. Nem várok tovább, lassan, kényelmesen folytatom az utam a széles, kitaposott ösvényen egy feljebb. A következő magaslat előtt bazalt sziklakibúvást találok, mely halvány vörös színével vonja magára figyelmem. Nézem közelebbről, s olyan, mintha maga a kőzet izzana tompán. Valójában csupán a kelő Nap vöröse tükröződik vissza a sima fényes felületen. Bő negyedórát töltök el a makrófotózással, majd indulok tovább. Elérve a magaslatot, s visszanézve apró figurákra leszek figyelmes, melyek lassan, libasorban rendeződve elhagyják a parkolót. Ha Ők az útitársaim, akkor komoly késében vannak. Persze ez attól is függ, mi a céljuk. Szimpla kiránduláshoz tökéletes, de hogy a napfelkeltét a csúcsról megörökítsék, ahhoz már késő! A Nap ugyanis már horizont felett van, bár látni, csak néha egy-egy pillanatra látszik. Sűrű, szürkés-feketén tornyosuló felhőréteg takarja el. Viszont nem messze tiszta sáv látszik, melyen keresztül érdekes fényjáték ígérkezik. Így nekem is sietnem kell, hogy elérjem a csúcsot. Szerencsére az nincs már olyan messze. Kicsit kilépve, alig 25 perc múlva fent állok a legmagasabb pontot jelző égtáj oszlopnál. Odafent kinyílt a látóhatár. Körülöttem félkörben riolit hegyek kopár, piszkos szürke hófoltokkal borított vonulatai, közöttük mély völgyek. Távolabb magasabb gerinc húzódik melyen megült egy vékony felhősáv, magasabb pontok itt-ott kibukkannak. Jobbra fehér gőzoszlop tör a magasba, majd oszlik szerteszét. Alatta különböző irányokba szétterült fekete lávafolyások adnak éles kontrasztot a különböző színekben pompázó riolit hegyeknek. Messze, jól látszik a felfelé megtett út, melyen egész lent, még az előcsúcs alól apró alakok közelednek alaposan szétszóródva. Mögöttük széles síkság, melyen patakok, s különböző vízfolyások ezrei csillognak, ragyognak a reggeli tompa fényben. Távol a horizont alatt újabb hegyek árnyai vízfolyások, tavak csillogó sávjai váltakoznak. Felettük lassan továbbálló kékesszürke felhők, közöttük az egyre szűkülő résben kéklő égbolt előtt lassan előcsillannak a Nap első sugarai, melynek hatására a körülöttem lévő hegyek szinte lángra gyúlnak, s mindenféle meleg színekben pompáznak. A hegynek, melyen állok, s csodálom a látványt, éles, hosszan elnyúló árnyéka mutatja a különbséget napfényes és anélküli világ között. Közben múlik az idő, s a feltámadó szél újabb felhőtömeget sodor, mely ismét eltakarja az izzó égitestet, s fakóvá válik a környék. Leülök, s várok, közben falatozok. Majd egy óra is eltelik, mire szépen befutnak a többiek. Persze rögtön előkerülnek az állványok s fotózzák a kifakultan is látványos riolitvilágot. Nemsokára a társaság kettéválik. A korábban befutottak már alaposan áthűltek, így igencsak sietőssé vált a továbbállás. Keresztezve a csúcsot, a túloldalon, törmelékes ösvényen ezúttal együtt indulunk felfelé, fantasztikus formák között. Jobbra meredek, porló, csúszós oldallal, melyből kicsi sziklatornyok magasodnak. Az olykor feltámadó szélben csinos portölcsérek járják ördögi táncukat, majd a szél elálltával elenyésznek. Néhány percig lenyűgözve bámulom a jelenséget, majd sietek az időközben továbbsétált útitársak után. A közös út azonban rövid ideig tartott, ugyanis néhány 100 méter után ösvény kettéágazik. Jobbra szűk, meredek, poros csapás a hegy oldalgerincének oldalán majd tetején egyenesen vissza a parkolóba. A másik út balra keskeny kőtörmelékes ösvény képében vezet befelé, a hegylánc szívébe. Nem túl szomorú szívvel, de ismét magányos útra indulok. Lassan, kissé óvatosan haladok a csúszós görgetegen lefelé, pár perc múlva a mögöttem lévő domb íve el is tünteti útitársaimat a szemem elől. Ismét magamra maradok a végtelen izlandi éjszakában…. éjszaka, hajnali 5 óra, állapítom meg. Már több mint, 5 órája vagyok úton, s Isten tudja mennyi ideje talpon. Nem érzek fáradságot. Haladok tovább, egyre lefelé. Jobbról kis sziklatorony, ezúttal portölcsérek nélkül. A felülete apró, mállékony, körülötte halmokban mállott kőtörmelék. Elhagyom a sziklatornyot, és hirtelen megmerevedem. Tőlem alig 4 méterre kicsiny madárka egy Arany Lille áll, nekem háttal, majd lehajol, s szedeget, Elképzelni sem tudom, mit, mert csak követ látok. Óvatosan leteszem a Fujit, leveszem a hátizsákot, s belőle előveszem a Canont, de közben fél szemem folyamatosan a kis tollas lényen, amely mit sem sejtve csipeget tovább, látszólag még nem vette észre a jelenlétemet. Óvatosan lecsavarom a Canonról az alap objektívet, majd becsúsztatom a fotóstáskába, s kiveszem mellőle a 200-as telét. Rácsavarom a gépvázra, ami halk kattanással ugrik a helyére. A madárka a zajra felkapja a fejét, s figyel, immár teljes testtel felém fordulva, mereven, mozdulatlanul. Bekapcsolom a gépet, s átállítom sorozatfelvételre. Csinálok egy gyors automata 3-4-es sorozatot, majd igyekszem minél közelebb hozni telén keresztül. Átállítom manuális üzemmódra (óvatosságból mindig automatán tartom, sose lehet tudni alapon) fényerő, élesség. Sokat igazgatom a kompozíciót, közben igyekszem minél közelibbre behozni a madárkát. Szerencsére a Lile igazi fotóalany, mereven, mozdulatlanul áll és figyel, közben nekiszorítom a gépet a kő oldalának, kicsiny bemélyedést keresve a stabilabb fogás érdekében. Ez a kicsiny súrlódó zaj elég, hogy a célalany arrébb szaladjon pár métert. Így viszont csak a kíváncsian s óvatosan figyelő fejét látom. Készítek róla egy képet, s hirtelen ötlettől vezérelve egy apró kavics segítségével okozok némi, de jól hallható zajt. Bejött. Az állat eltűnik a domb mögött. Őszintén remélem, hogy jó szokásának megfelelően csak pár lépést szalad arrébb. Hátrahagyva a hátizsákot és minden felesleges cuccot, a lehető legkisebb zajt sem keltve, próbálom elérni a dombocska peremét. Lassan lépésről-lépésre, meggörnyedve haladok, s arra is ügyelek, hogy a dombocska peremén túl semmit ne lássak, így valószínűsítve, hogy én sem fogok látszódni. 4-5 perc is eltelik, mire megteszem a hátralévő 3-4 métert. Végre a peremnél vagyok, s várok további perceket, mielőtt felemelkedem. Rögtön meglátom a célszemélyt. Alig 2 méterre tőlem egy kőhalom tetején áll és szokásához híven mereven figyel. Már csak a fényekkel bajlódom. Felpillantok az égre, ólomszínű felhők zárt, tömött sorban, lassan, méltóságteljesen vonulnak tova, s sehol egy reményt adó rés vagy nyílás, amin esetleg, talán némi napfény érhetné ezt a komor tájat, hogy némi színt, életet vihessen belé. Útitársunk és egyben vezetőnk ugyan kifejtette jobb, ha nem süt a Nap, mert akkor az erős fényben kiég a kép, jelentős része. Igaza van, valóban van rá esély, de így viszont homogén, és tompa árnyalatú. Szerintem sokkal élőbb a kép, ha legalább egy kis részét süti a Nap, de erre most úgy látszik semmi esély. Elkészítem a képet, majd a következőt, némi állítgatást követően. Arany Lilét élmény fotózni, testhelyzetet vált, s újból megmerevedik. Igazi modell a drága. A 15. kép után azonban úgy döntök, elég, így óvatosan a zajra már kevésbé figyelve húzódok vissza. Hirtelen felállni nem akarok, mert ezzel csak megriasztanám az állatot, bár valószínűleg érzékeli a jelenlétem, de kevésbé ijesztő, ha távolról és fokozatosan bukkanok elő. És valóban. Miután visszatértem, összepakoltam a cuccaimat, majd kicsiny kört téve lassan, elegendő zajt csapva távolabbról közeledem újra, s arrébb szalad pár métert. Mivel kitartóan megyek abba az irányba (arra vezet az ösvény) egyszer csak megunja, s elröppen. Csendesen mosolyogva haladok tovább, s hálás vagyok a kis lénynek a lehetőségért. Nagyobb csoporttal haladva erre esély sem lett volna. Közben haladok tovább az ösvényen, alig-alig figyelve a környezetemre, mikor az hirtelen véget ér, illetve csak elfordul, s én letérek róla. Most meredek törmeléklejtő peremén állok, s nézek le az alattam elterülő völgybe. Az eddig követett csapás eltér balra, s belevész a távoli hegyek sötétlő árnyai közé. Az alattam húzódó völgyecske viszont az általam kitalált irányban húzódik, így mese nincs, oda kell letérnem. De nem itt. Ez a szakasz nehezen járható, s az alsóbb részeket nem is látom. Tovább indulok a peremen, búcsút intve a kényelmes ösvénynek. Bő 200-300 méter után lejjebb smaragdzöld mohával benőtt dombhátat pillantok meg, közel 50 méterrel alattam. Oda kell eljutnom, határozom el. Bár hogy onnan hogyan tovább arról lövésem sincs, de majd ott kiderül. Átlósan harántolok lefelé, a puhább részeket keresve, ahol a besüllyedés következtében kevésbé csúszhatok meg. Lassan, óvatosan közel 5 perc alatt érem el a kívánt térséget. Lent kifújom magam (csak most tudatosult, hogy lefelé végig feszülten koncentráltam a feladatra) s keresem a további utat. Közben nézem a mohapárnát, melynek káprázatos színe a rikító világos smaragdzöld máskor is csodálkozásra késztetett. Most már látom az okát is. Vékony vízfolyás, palás vízzáró kőzeten, végén kicsiny lefolyástalan medencével, melyben többé-kevésbé állandó a nedvesség. Közben fellépek az alig 2-3 méter magas dombhátra és lepillantok, majd egy pillanatra eláll a lélegzetem. Alattam 180-220 méterrel lejjebb vöröses-sárgás riolittörmelékkel borított széles eróziós völgy húzódik mindkét irányba. Középen patakocska kanyarog, időnként több ágra bomolva, majd újra egyesülve. Szemben három, szabályos kúp alakú meleg színekben pompázó hegy uralja a tájat, magasságuk közel egyforma. Jobbról és balról is völgyek nyílnak, melyek az ismeretlent rejtik. Mögöttük újabb hegyek s völgyek végtelen sora. Sehol egy ember, sehol semmi mozgás. Gyönyörű a látvány, jó néhány percig figyelem, egyre több, s több apró részletnél időzhetek el. Most nem kell sietnem, így kedvemre kigyönyörködhetem magam. Percek szállnak tova, és szinte észre sem veszem, már közel negyedórája szemlélődöm. Ideje visszatérni a jelenbe és folytatni az utat. Nézem a dombról lefelé vezető „lehetőségeket”, mindenhol meredek, 45-50°-os lejtő, bármerre nézek, sehol nem találok könnyebb megoldást, így indulok lefelé itt, ahol állok. Az első néhány méter könnyű, puha, süppedős, de csúszós. Az ilyen terepen megszokott, és jól bevált módszerrel (lendülettel sarokra esve, nem lépve, ugyanis eséskor nagyobb súllyal mélyedünk bele a talajba, ezáltal stabilabb, biztonságosabb a lépés) megtett sikeres lépés meghozta az önbizalmam, így egyre bátrabban lépdeltem lefelé. Minden lépésnél bokáig süllyedek a lágy, folyós anyagba, s gyorsan meg is telik a bakancsom (akár mezítláb is mehetnék, akkor legalább nem nyomna.) Ez lehet az oka, hogy egy pillanatra nem figyelek, s egy keményebb szakaszra lépek lendületből. A lábamba nyilalló fájdalom rögtön észhez térít, s közben megcsúszom, s majdnem megcsinálom a spárgát, az eredmény újabb fájdalomhullám, ezúttal comb hátsó „lovagló” izmaiban. Védekezésképpen felkaptam a másik lábam is, így nemes egyszerűséggel ülök a leg-nemesebbik felemre, majd gatyaféken csúszom lassan lefelé. Mielőtt azonban komolyabban begyorsultam volna, jobboldalon egy nagyobb kőtömböt sikerült elkapni, s egy erős rántással megállítani magam. Ugyanekkor a helyzet komikumán hangos nevetésre fakadok. Még jó, hogy egy lélek sem járt arra, ugyanis igen nagyot nézett volna a meredek lejtőn hanyatt fekvő, élénk, piros kabátot viselő, teli torokból kacagó alak láttán, aki fél kézzel egy kőben kapaszkodva mulattatja önmagát. Némi idő múlva sikerült összeszednem magam. Felülök, óvatosan elengedem a követ, de abban a pillanatban újra megindulok, így újra megragadom közben a bakancs sarkával néhány erős rúgással kicsiny lyukat mélyítek a kemény talajba. Szerencsére csak a felszíne merev, ugyanis az intenzív csapadék összetapasztotta. A gödörbe betámasztott sarokkal nyugodtan engedem el a követ, s lassan felállok, közben biztos lépést keresek a másik lábamnak is. Miután megvan, rendbe rakom (leporolom) magam, majd megállapítom, hogy még egy horzsolást sem szereztem. Ez rendben, de most már le kell jutnom. Így ide-oda harántolva, s kihasználva a csúszásokat, félig lépdelve, félig állva, csúszva, illetve sebes léptekkel haladok egyre lejjebb. Gyorsan veszítem a szinteket, egy kicsit lejjebb már több idősebb és fiatalabb vízmosást lépek vagy ugrok át. Ezek mélyülése, s egyre nagyobbá válása jelzi, hogy egyre lejjebb ezzel közelebb jutok a völgy talphoz. Egy nagyobb, bő 1 méteres vízmosásban sikerül megállnom, s kifújnom magam. Körülnézek, magasan a fejem felett látom a zöldbe öltözött domb peremet. Alattam nem túl mélyen a völgy alja vár hívogatóan. Addig azonban a terep nem lesz könnyű. Bár egyre laposabb az esési szög, de keményebb, kőtörmelékesebb, mély árkok, vízmosások szabdalják, melyek alja töredezett kőtörmelék, illetve jó néhány helyen szálkő. Tekintetemmel pásztázom az árkokat, keresem a legoptimálisabb lejutási lehetőséget, de nem igazán látok jelentős különbséget. Néhol az árkok mélye sötétségbe borul, ami lehet a kőzet sötét színétől, de annak mélységétől is. Így találomra indulok neki az egyiknek, melynek széles, talán kissé lapos partjai vannak. Mint mindig, a látszat csalóka. A „lapos part” bizony meredeken mélyül, alig lépek rá a felszínt borító apró kőtörmelékre, mint megannyi golyó törik ki, gurul a bakancsom alatt egyre gyorsuló tempóban be a gödörbe. Korrigálásra egyetlen lehetőségem van a súrlódást és a lendületet kihasználva, hatalmas ugrással megcélzom az árok befelé lejtő túlpartját, s elrugaszkodom. Az ugrás sikerült, a becsapódás erejétől beszakad a felszínt borító kemény réteg, bokáig süllyedek a riolit apró törmelékes anyagába. Újabb szusszanás, majd óvatos apró léptekkel a vályú mélyén araszolok lefelé. Nem sok idő múlva kiszélesedik az árok, majd elérem a völgytalpat. Megkönnyebbülten lélegzem fel, majd a közeli tavacska partján ledobom a hátizsákot s jókora adag vizet loccsantok az arcomra. Leveszem a kabátot, s az inget majd a hűs vízben alaposan lemosom, lehűtöm magam. Majd hosszú kortyokban nyelem az egyre hidegebbnek tűnő vizet. Hólé és kő íze van. Jól esik. Pihenek még néhány percet, majd vizesen visszaveszem az inget, polárt. Kabátot azonban begyűröm a hátizsákomba, hátamra veszem, s indulok tovább. Az előző szakaszhoz képest ez a víz szállította kisebb-nagyobb kövek alkotta törmelékmező, kényelmes járóterep, így viszonylag sebesen haladok, közben csodálom a táj változatos szín és formavilágát, szépségét, ami az én sokat látott szemeimet is lenyűgözi. Időnként megállok, készítek néhány fotót különböző perspektívából, majd haladok tovább a kanyargós völgyben. Baloldalon mellékvölgy csatlakozik be, melyből patakocska kanyarog. Pillanat alatt döntök, már ugrom is át a vízfolyást, s belépek a völgybe. Az órámra pillantok (5,45) s folytatom az utat befelé. A völgy gyorsan szűkül, s a riolit lejtőt egyre meredekebb falak váltják fel, olykor sárga, vörös, sőt zöld szálkő kibukkanással. Alig pár perc múlva már egy sötét, mély szurdokban haladok egyre többet gázolva a vízben. Az eddig vízhatlan bakancs is kevésbé bírja a kiképzést, s lassan átnedvesedik. Enyhe kanyart követően 3 méter magas vízeséssel találom magam szemben. Eddig tartott az utam? Nézem a sziklafalat… nem! Jobboldalon a víz mellett apró fogások és lépések sorozata, melyen könnyedén fel tudnék kapaszkodni, ám érdekes jelenséget figyelhetek meg. A viszonylag kis hozamban folyó patak időnként megnőtt vízhozamot mutat, ilyenkor az említett sziklaszakaszon is folyik a víz. Már az okra is kíváncsi vagyok, ezért nekivágok. A hátizsákot, lent hagyom egy biztonságos nagy kőtömbön, majd néhány lépéssel túljutok az akadályon. Fent kicsit tágasabb a völgy, de nem sokáig. Nemsokára újra szűkül. Majd előttem a következő vízesés. Elmosolyodom. Jól behúztak a csőbe. Bár mászható az akadály, mégis visszafordulok. Ez ugyanolyan lenne, mint sok más esetben. Vízesés, vízesést követ, végül bekerülök egy járhatatlan szakaszba, ahonnan nincs visszaút. Jártam már így, de most nem ezt akarom. Lefotózom a vízesést, majd visszafordulok. Lemászom az első akadályon, felveszem a hátizsákot, majd némi gázolás árán elhagyom a mellékvölgyet, és haladok tovább lefelé. Útközben a patakparton több kiszáradt vízmosta deszkatörmeléket figyelek meg. Csodálkozom, hiszen a deszkatörmelék építkezésre utal. De itt a nagy semmi közepén…? Nézek vissza a völgybe, de persze semmit sem látok. Mit is vártam. Haladok tovább, s egy jobban kitárul a tér. Fokozatosan balra tartok, fentről látott lávafolyás és kigőzölgés irányába. Így a jobboldali hegylánc fokozatos láthatóvá válik. Lejjebb már a teljes szakasz tisztán látszik, s a meredek lejtőn apró alakokra leszek figyelmes. Az útitársaim araszolnak lassan felfelé. A látvány újabb mosolyt csal ajkaimra. A hosszabb út rövidebb, állapítom meg. Haladok tovább, közben figyelem a jobboldalt. Nemsokára keskeny ösvény, fehérlő nyomvonalát pillantom meg. Vele szemben az én oldalamon füves partszakasz. Kiváló hely egy kis pihenésre és várakozásra. Ledobom a cuccaimat, s elnyújtózom. Nézem az eget, a hömpölygő felhősereget, s újra végiggondolom a végigjárt utat. Imádom Izlandot. Sokáig csak vágyakoztam erre a tájra, s 2008-ban beteljesült az álom, de azért volt, ami elmaradt. Sajnos pont az, ami a legjobban érdekelt a végtelen magány, a pusztaság, s egyedül a természettel, s abban bent. Most ebből kapok, kaptam ízelítőt. De ez csak arra jó, hogy tovább csigázzon. Csak azt sajnálom, hogy a kedvesem és még néhány arra érdemes ezt megélni tudó barátom nincs jelen. Vajon az ő társaságukban is ilyen élmény lenne? Nem tudom, és jelen pillanatban nem is fogom megtudni. Talán egyszer máskor igen, de ez még a sötét jövő titka. Telik az idő, s hangokat hallok, felülök. Két alak közeledik a csapat két legidősebb tagja. Becsülöm őket, mindketten 70-esek, s itt vannak, gyalogolnak, ahelyett, hogy valahol a hasukat süttetnék. Nem vettek észre. Tőlem, mintegy 50 méterre egy másik zöld partra igyekeznek. Jenő a túrabotja segítségével átkel a patakon, s Laci bácsi is némi üggyel-bajjal követi. Felszedelőzködöm, odamegyek hozzájuk, s váltunk néhány szót, majd letelepszenek falatozni. Nem követem őket, maradok a vízpartján és nézem a távolban lévő ösvényt, ahol újabb két alak tűnik fel. A távolság miatt nem látható ki az, kizárásos alapon egyetlen párosunk lehet. A Kriszta és a Kálmán sehol nem látható. Aprólékosan követem végig a látható szakaszokat, de sehol semmi. Tovább várok, hallgatom a patak halk csobogását, s nézem a közelben lévő kövek formáit és rajzolatát. Néha készítek 1-1 képet. Lassan befutnak a következő versenyzők is, ám az utolsó két emberek még mindig nincs nyoma. Megunom a várakozást, s jelzem a többiek felé szándékom, majd besétálok a felettem magasodó lávamező útvesztőjébe. Bár utat jelző karókat találok, szinte rögtön letérek róla szabadon egyik kőtömbről a másikra lépdelve haladok. Magasabb dombon megállok, s visszanézek. A lávalabirintus elején látom az útitársaimat, hogy jönnek irányomba, igaz ők az úton leegyszerűsítve a terepet. Nézem az újra a hegyeket. Először átsiklik a tekintetem a két apró pontocskán, melyek a főcsúcs alatt lévő magaslaton vannak. Egy apró mozgás azonban elárulja őket. Ők azok, más nem járt erre. Mire leérnek, bőven van időm. Kényelmesen, lassan, a lávaformákban gyönyörködve indulok tovább. Átérek a kőmezőn, s emelkedő riolitos törmeléken megyek tovább a kigőzölgésekhez. Pár perc múlva ott is vagyok. Útitársaim lassan utolérnek. A lávamező szélén túl azonban nem mindenki jött. Akik igen, megnézik a fumaróla látványos gőz és füstoszlopait, majd megkerülve azt egy másik úton térnek vissza a parkolóba. Jómagam várakoztam egy kicsit, majd társat kapva (a páros hölgy tagja) beszélgettünk, főleg aggodalmát próbáltam eloszlatni melyet a lávamező szélén visszaforduló, majd a parkoló irányába továbbhaladó férj iránt érzett. Mérsékelt sikerrel. Közben figyeltem a két elmaradt fotós útját. Miután eltűntek a látóteremből vártam még bő negyedórát, majd a lánykával együtt visszaindultunk a láván keresztül. Ha jól számoltam kb. egyszerre érünk az elágazáshoz csapatunk hátvédjével. És valóban ott vannak, s csevegnek. Pár szó majd együtt indulunk vissza a parkolóba. A további út eseménytelenül telik, eltekintve egy majdnem fehér (még a téli tollazatát viseli) fajddal való találkozástól. Próbáltam lefotózni, de nem sok esélye van. Óvatosan követem a pompás madarat, útitársaim diszkréten lemaradnak, hogy ne zavarjanak… de ez sem segít. Valamennyi képen csak elmosódott fehér alak látható. Így ki is törlöm. Még némi gyaloglás, előbb a lávamezőben, majd annak szélén, végül lent a patakparton, egészen a kis hídig. Milyen régen is volt. Mintha több nap telt volna el, pedig alig 11 órája jártam itt.