2010. Kék-túra 01.

(Mátra-bérc)
(2010. december 11-13.)
 

December 11. szombat:
A kitűzött napon, reggel 5,30-kor kelés, s nem sokkal később 6 órakor gyors vásárlás a helyi piacon, majd 7 órakor indulás, szép színes napfelkelte alatt. Először az M/0-s majd Soroksáron és Pesten keresztül, Fót, Mogyoród, Gödöllő, érintésével rá a 3-as útra. Útközben rövid kitérő Hortra (9,10-kor), ahol átveszem a bő 1 hónappal ezelőtt megrendelt könyvet (John Jakes: Titkos küldetés), majd folytatjuk az utat, kisebb településeken át. Útközben egy mező szélén rövid reggeli, ezután rátérünk és haladunk tovább a 21-es úton. A végállomás Bátonyterenye, ahol a rendőrségi parkolóban hagyjuk a gépjárművet, az elkövetkező néhány napra. Az ötlet, ott helyben születik, mikor próbálunk megfelelő és biztonságos helyet találni az autó számára, ami helyismeret hiányában nem túlzottan egyszerű. Így gondolok egyet, s bemegyek a helyi őrsre, ahol a megkérdezett rendőrtiszt is csak azt tudja mondani, hogy hova ne tegyünk a kocsit. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, rákérdezek, nem hagyhatjuk-e véletlenül itt? De! – jött a válasz! Megköszönöm a lehetőséget, ezután leparkolunk, majd felnyaláboljuk a cuccainkat, s irány a szomszédos település, Mátraverebély. Onnan a vasútállomásról indul a kék túra mátrai szakasza. A táv kb. 4 km, séta a vasút mentén, közben elkezd szállingózni a hó. A bátonyterenyei (nagybátonyi) állomásra érve, feltűnt a várakozók nagy száma, ezért megnézem a menetrendet. Van 2 perc a vonat érkezéséig, így gyorsan veszek is két jegyet, (310 Ft) majd felszállás az éppen beérkező közösségi közlekedő eszközre! Egy megálló, közben érkezik a kalauz is, aki az úti célunkat hallva informál: „Fent a Mátrában sok a hó és most is szakad!” Közben megérkezünk az állomásra, s már szállunk is le a következő település szélén. A megállóban, jókora fára láncolva, megtaláljuk a kék-túra bélyegzőt, s némi macerát és pakolást követően bekerül a kék-túrakönyvbe az első pecsét, ami rögtön el is mosódik az egyre sűrűbb hóesésben. Bélyegzés után, 11,10-kor megkezdjük a gyalogtúránkat. Az út eleje egy réten halad át, majd nemsokára jobbra fordul, be az erdőbe. Innen fokozatosan haladunk egyre feljebb, bár nem túl meredeken. A hó változatlanul esik, néha jobban, néha kevésbé, s közben fokozatosan fehérbe öltözik a táj. Lassan haladunk felfelé, a hó alatt sok helyen csúszós, meglehetősen síkos jég rejtőzik, amely, igencsak megnehezíti a haladást. Kora délután 14,35-re elérjük az Ágasvári turistaházat. A háztól kicsit távolabb információs tábla mellett, szintén egy fára rögzítve megtaláljuk a láncot, s rajta az elhelyezett pecsétet. Bélyegzés, néhány perces pihenő, (miért nem mentünk be a turistaházba egy forró ital erejéig?), majd indulás tovább. Közben az idő igencsak szigorodik, feltámad a szél, a hó már vízszintesen esik, így az Ágasvári csúcs is kimarad, s a hegy jobb oldalában az úton folytatjuk a haladást. A szél fokozatosan erősödik, bár eleinte csak a hangját halljuk, ahogy a fejünk felett száguld, melyet a kisebb lökésektől eltekintve, főleg a hó iránya és a hangja jelez. Néhány 100 méter után azonban kiérünk az Ágasvár árnyékából, s rögtön telibe kapjuk az elemek dühét! Oldalból 40-50 km/h-val támad a szél, ízelítőt kapva a Mátra teléből. Behúzunk minden cipzárat, minden tépőzárat, s lehető legkisebbre összehúzva magunkat folytatjuk az utat. Idefent, a magasabb régiókban az egyre vastagodó hó alatt, hosszú szakaszon jég, így hol jobbra, hol balra csúszunk. Szerencsére az időjárás mintha javulna, ami abban mutatkozik meg, hogy már nem fúj annyira a szél (valószínűleg szélárnyékba kerülünk). Ezzel együtt a komfortérzet is jelentősen javul, ám a hó változatlanul hevesen esik. Továbbhaladunk, s csúszkálással egybekötött botorkálással érjük el Mátraszentistván első házait. A kicsiny falu központjában, Vidróczki csárda mellett találjuk a következő bélyegzőt s a könyvecskében újabb pecsét gyarapodik. Délután 16,20 van, alig mentünk többet, mint 5 óra, s mégis úgy érezzük magunkat, mintha egész nap gyalogoltunk volna több 10 kilométert. Jólesne egy kis meleg és pihenés, de főleg valami harapnivaló. Próbálkozás a buszmegállóban, de a hideg hamarosan bekerget a csárdába, ahol van forró tea és csokoládé is. A csokiból kettő, a teából egy adag fogy, s közben gyorsan eltelik másfél óra. Elmenetkor érdeklődünk szállás iránt, de nem tudnak segíteni, így folytatva az utat, továbbkeresünk, ám eredmény nélkül. Közben átérünk a szomszédos faluba, Mátraszentlászlóra, ahol ugyan akadna szállás, de 3800 Ft/fő. Tündi rögtön rávágja, akkor marad a sátor, s magam sem tiltakozom, így néhány perccel később tovább tapossuk a havat. A település után nem sokkal a sípálya felett, az út szélén, egy alkalmasnak tűnő helyen este 19 óra körül felverjük a sátrat. A hely tényleg jónak tűnik, bár az, hogy hullámos, gödrös és fagyott a felszíne, csak azután fedi fel magát, miután beköltözünk. Mese nincs, ez már így marad! Rövid és roppant kényelmetlen főzési (melegítési) ciklus következik, közben igyekszünk szimplán a sátrat is fűteni, aminek az eredménye, nagyon hamar, nagyon meleg, bár amilyen hamar bemelegszik, olyan gyorsan ki is hűl. Gyorsan befaljuk a vacsorát, majd 20,20-kor be a hálózsákba, s rövid idő múlva mély álomba merülünk.
 
December 12. vasárnap:
Az éjszaka, hűvösen, de komolyabb fázás nélkül telt. Valamikor még az esti órákban elállhatott a hóesés, mert éjjel 1 órakor sürgősségi okból kimászva, már csak sűrű köd, és a fákról hulló dara fogad. Reggel 7-kor kelek, s naplóírással mulatom az időt, bár csak módjával, mert a hálózsákon kívül istentelen hideg van! Nem sokkal 7,45 után Tündike is kel, s őt is gyorsan kihajtja a sürgősségi ügy. Magamra kapom a ruhám, s követem. Odakint kék ég, vastag zúzmara a növényzeten, s még vastagabb hólepel mindenütt. Igazán látványos a táj, s ráadásul minden érintetlen. Gyorsan előkerülnek a fényképező gépek, s egyre másra születnek az újabbnál újabb képek. Ám a közvetlen környezetben hamar elfogynak a témák, s a hideg is egyre erősebben támad, amit a hiányos öltözetben mind jobban érzünk! Újra a sátor a menedék, majd a még alig-alig hűlt hálózsák. Rövid melegedés után reggeli, Tündike: vajas kifli felvágottal, s hozzá meleg tea, én: hideg kakaó, brrrrr, kenyér szalonna és egy kevés lila hagyma. A reggelit hamar befaljuk, 9,15-kor következik az egész művelet legkényelmetlenebb szakasza, az összepakolás. Igazából engem érint, ugyanis a sátrat én viszem, ráadásul a hátizsákban, ezért, minden mást megelőzve, azt kell legelőször berakni. Így nincs más hátra, mint mindent kipakolni a hóra, majd lebontani és elcsomagolni a sátrat. Utána lehet összepakolni a hátizsákot. Mindezzel 10,10-re el is készülünk, s nekivágunk a túra folytatásának. Az útvonal káprázatosan szép, minden havas és zúzmarás, bár a korábbi kék égnek már nyoma sincs. Helyette szürke-fehér felhők borítják el az eget, s nem sokára újból hullani kezd a hó, csak nekünk, és csak most! Nem baj, így még szebb és különlegesebb a táj, s végül is téli túrára jöttünk!  Változatos terepen haladunk, erdő, ligetes rét, és hol ritkább, hol sűrűbb bozótoson vezet az út. Néha heves szélrohamok söpörnek végig a tájon, s mintha az idő is hűlne. Bizonytalanok vagyunk ezt illetőleg, így kiakasztom az órámat a hátizsákomra. Sűrű fotózások közepette haladunk egyre feljebb, s mire elérjük a Galyatetői kilátótornyot (11,30-kor) igazán cudar idő kerekedik. Az órám szerint -6 C° van, ám az egyre erősebb szél nem ezt érezteti. A kilátótorony bejáratában (belül) hagyva a hátizsákokat, felmászunk a tetőre, de a sűrű felhők és a szél, valamint a hó miatt nem sokat látunk. Lejövetel után bekapunk pár falatot, pogácsát és narancsot, majd megkeressük a bélyegzőt, ezúttal egy táblához láncolva találjuk a főút mentén, és elhelyezzük a megfelelő lenyomatot a megfelelő helyen. Ezután 12,10-kor késlekedés nélkül folytatjuk az utat. A házakat elhagyva, s közben egyre lejjebb ereszkedve, gyorsan javul a hőérzet is, s ezzel egyenes arányban romlik a túraösvény minősége. Jéggel szegélyezett patak kanyarog az úton, ami hol beszakad alattunk, hol össze-vissza csúszkálunk rajta, mint valami groteszk balerina. Már fél lábszárig sárosan, meglepve konstatáljuk, hogy eltűnt a jelzés, így irány vissza, igaz csak pár métert. Szerencsére megtaláljuk a folytatást, ami balra lefelé vezet, legalábbis reméljük, mert jelzés továbbra sincs. Sarjerdőben, tüskés bozótosban és keskeny csapáson kanyargunk tovább, persze, néhol jégen, néhol sárban, jobbik esetben, vízben gázolva. Jóval később meglett a jelzés is, melyen már nyugodtabban folytatjuk tovább a túránkat. Nemsokára keresztezzük a forgalmas galyatetői utat, s haladunk tovább a Nyíres-bérc nyiladékán a Nyíresi erdészházig. Közben eláll a havazás és kitisztul az idő, így egyik kilátópontnál igazán impozáns képeket tudunk készíteni a fehérbe öltözött, felhők övezte Mátráról. A Nyíresi erdészháznál a kapura láncolt bélyegzőt rövid időre üzembe helyezzük, ami a belül acsarkodó kutyusnak nem igazán a kedvére való… Szerencsére nem tud kijönni, belül meg had kiabáljon!  E kevésbé szíveslátás eredményeként hamar elhagyjuk az erdészházat, már eredetileg ott szándékoztunk elkölteni szerény ebédünket, ehelyett folytatjuk az utat, egészen a Csór-hegy alatti forrásig, ahol rögtönzött pihenőt, és ebédidőt tartunk 14,20-14,45-ig. Az erős hideg azonban gátat szab a hosszas ücsörgésnek, így hamarosan folytatjuk az utat. Nem sokkal indulás után ajándék a természettől, két napja először kisüt a nap. A meredek hegyoldal zúzmarába öltözött fái felragyognak a sárgás fényzivatarban, s földöntúli látványban van részünk! Talán erre mondják, hogy olyan mintha kristályvilágba csöppennénk. A dér kristálylapjai villódzva verik vissza fényt, különös hangulatot kölcsönözve a vidéknek. Sajnos nem tart sokáig a jelenés, s amilyen gyorsan jött, ugyanúgy el is tűnik. Ismét szürke felhők uralják az eget, bár ezúttal a havazás elmarad. Továbbindulunk, s alig 1 km után elérjük a Vörösmarty turistaházat, ahova betérünk a következő bélyegzőért. Odabent egyszerű, de barátságos légkör fogad, így a bélyegzés mellé, mindjárt kérünk egy teát és egy forró csokoládét is. Közben tervezgetjük a másnapi programot. Az már világos, hogy a teljes Mátra-bércet nem fogjuk tudni végigjárni, a kérdés csak az, hogy meddig jutunk még, úgy, hogy másnap estére haza is érjünk. Sátrazással valószínűleg semeddig, így Tündi unszolására engedek, és a turistaházban töltjük az éjszakát. Kissé borsos az ára, legalábbis nekem, (3000/fő/éj) de egye fene. Így hát 17,30-tól felvonultunk a szobába kényelmesen megvacsorázunk, majd némi kultúrprogramot követően 21 órától alvás. (Tündi még nézi a „csodálatos”; Valami Amerika című filmet.)
 
December 13. hétfő:
Az éjszaka nyűglődésesen lassan telik, úgy tűnik jobban aludtam előző éjjel a sátorban. Reggel az előre megbeszéltek szerint 5,30-kor kelünk, de a kellemes meleg nehezen enged a szorításából, így csak 6,30-kor, félórával később a tervezettnél, de még így is teljes sötétségben indulunk tovább. Az éjjel nem esett semmi, s nem volt köd sem. A fák s a bokrok néma mozdulatlanságba dermedten állnak, csak a fagyott hó csikorog a bakancsunk talpa alatt. Egy mély vízmosásból kapaszkodunk ki, s a túlsó parton megállunk vetkőzni, hiába, hajnalban egy kicsit túlöltöztünk. Ezután folytatjuk az utat néma téli erdőn át. Lassan pirkad, de még látjuk a következő település, Mátraháza fényeit, ami hamarosan beleveszik az egyre erősödő világosságba. A bélyegző a buszmegállóban, ami még zárva, így nem foglalkozunk sokat a témával, (majd visszafelé), hanem indulunk tovább, hegység és egyben kishazánk legmagasabb pontja a Kékes-tető irányába. Én már egykoron ’89-ben végigjártam a Mátra-bércet, igaz nyáron, s megmaradt az emlékeiben egy hosszú unalmas sípálya, melynek szélén vezetett fel az út. Nem kellett sokat menni a falu határától, hogy ismerős terepre érjünk, ráadásul, plusz, nehezítő tényezőként, a hó és alatta a jég. Megindulunk felfelé, meg-megcsúszva, lassan gyűrjük le a métereket. Ahogy mind magasabbra hágunk, úgy lesz egyre komorabb a körülöttünk lévő vidék. A fekete, hófoltos fák lassan fehérbe, dérbe öltöznek, s ismét szállingózni kezd a hó. Idefent már feltámad a szél is, s gyenge lökésekkel együtt érkezik a hideg, amely éles késként mar a szabadon hagyott bőrfelületekbe. Elhaladunk néhány működő hóágyú mellett, s szinte észre sem vesszük, s 8,30-kor máris fent vagyunk a piros, fehér, zöldre festett sziklatömbnél, ami az ország legmagasabb pontját jelzi. Elkészítjük a kötelező fotót, majd megörökítjük a ködbe burkolódzó tájat is, ám a bélyegzőt ezúttal nem találjuk. Muszáj elővenni a túrafüzetet, amiből hamar kiderül, meg kell keresni a szanatóriumot, s annak portáján megtaláljuk, amit keresünk. Így is lett, újabb pecséttel gazdagabban nézünk valami melegedő hely felé. Bő 40 percet időzünk mindenestül odafent, ám nincs nyitva semmi, pedig a kiírás szerint már régen ki kellett volna nyitnia a helyi vendéglátó egységnek. Jobb híján elindulunk lefelé, a már megtett úton, meg-megcsúszva egy-egy meredekebb szakaszon. A végén sikerül hanyatt vetnem magam egy meredekebb lejtőn, s néhány fájó kék folttal folytatom az utat. A sípálya alján lévő esőbeállóban elfogyasztjuk a reggelinket, (alig 30 perc, ugyanis a hideg igencsak sürget), majd indulás tovább. A buszmegállóba érve, ezúttal már nyitva is van, behelyezzük a hiányzó pecsétet, majd kiderítjük a menetrendet, szerencsére alig pár perc múlva indul is lefelé Pásztóra. 10,45-kor valóban útra kelünk, s 12 órakor a vasútállomáson leszállunk a buszról. Itt már nincs szerencsénk, a vonat 11,55-kor ment el, 12,55-kor jön a következő. Megvesszük a jegyet, s várakozó álláspontra helyezkedünk. Közben lassan szivárognak az utasok is, hamarosan cigaretta füsttel telik meg, az egyébként nem dohányzó helyiség. Úgy látszik, itt vannak, akik még olvasni sem tudnak. Így a végén felvesszük a hátizsákokat, s kimenekülünk a szabadba. Igaz ott hideg van, de jobban viseljük azt, mint a füstöt. Szerencsére már csak 20 percet kell várni, bedöcög a vonat. Felszállunk, helyet foglalunk az első kocsiban. Alig 15 perc a négy megálló, meg is érkezünk Nagybátonyra. Leszállás után 15 perces séta, s máris a kocsinál vagyunk. Azonban mielőtt eltűnnénk, még bemegyek a rendőrségre, s megköszönöm a parkolási lehetőséget. Néhány kérdés, s csodálkozó tekintetek a válaszokat hallva, majd elköszönök, beugrunk a kocsiba, s indulás haza…