Ásatáson

Visegrádi-hegység – Holdvirág-árok
 

Hajnalodik. Egyedül fekszem a sátorban, próbálok magamhoz térni, de minden porcikám sajog, inkább nem mozdulok. Csendesen hallgatom a hajnal első tompa neszeit, közben jár az agyam mindenfelé. Az álom utolsó morzsái is elillannak. Hosszan, jólesően nyújtózkodom, majd lassan feltápászkodom, kinézek. A tábor néma, semmi nem mozdul. Rápillantok az órára: 5,12. Korán van, de aludni úgysem tudok, így felkelek. Felöltözöm, majd ki a sátorból, ám ezt egyre gyorsabban, hiszen a szükség szorít. Végre túl vagyok rajta. Frissítő víz, mosakodás gyanánt, majd az elmaradhatatlan hideg kakaó. Később kiülök a központi sátor elé és írok, s közben hallgatom az ébredő természetet. Madár csicsereg a fejem felett, keresem a tekintetemmel, de jól elbújt. Nem így a szúnyogok. Rajokban jönnek, s megtalálnak minden kicsiny csípésre alkalmas felületet. Nem ritkán még a vékonyabb anyagon is át-átszúrnak. Nehéz úgy írni, hogy közben folyamatosan csapkodja magát az embernek fia, ráadásul sokszor hosszú időre elkalandozik a gondolatom.
 
Közben telik az idő, lassan ébred a tábor, álomittas fejek, bizonytalan mozdulatok.
-„Nyomorúság” – hangzik el az ismerős szlogen. Laci is közeledik, enyhén meghajolva int, majd csoszog tova, cipőfűzőit húzza maga után. Levente is előbújik a sátrából, feláll, nézi az eget s megállapítja, „ma jó idő lesz”. Kicsit később megmozdul Barna sátra, megjelenik egy kéz, majd egy láb. Hosszasan molyol, pakolászik, öltözik, majd 8 óra előtt, útra készen battyog a központi sátor elé, hátizsákján zötyög a biciklis sisak. Néhány szó az időjárásról, s az éjszakáról, majd szedelőzködik a társulat, és 8 óra után pár perccel levonul a munkaterületre. Vár a munka, a kövek, a sziklák, s egyszer talán az eredmény is.

A térség csendes, kihalt. Az elpakolt szerszámok magányosan árválkodnak, csak a reggeli napfény jár csendes táncot rajtuk. Öreg szarvasbogár igyekszik ismeretlen célja felé, rigó szedegeti a reggelire valót, egy vén varangy sétál lustán a védettebb zugok irányába. A környező erdő is néma; ferde, fényes, sugarak törik át félhomályát. Minden békés, csendes, de nem sokáig.
 
Emberek jönnek, s beszélgetnek. 3-4 fő; élen az anyagmozgatási szakreferens, hátán a nyuszival. Élénk társalgásba kezd a két csapat. Központi téma az időjárás és a munka.
 
Kis idő múlva nyílik a munkaterület ajtaja és megmozdulnak a szerszámok. Szorgos kezek adják, rakják a megfelelő területre. Az eddig békés rovarvilág most fejvesztve menekül, csak a szúnyogok döngicsélnek izgatottan le-leszállva a kiszemelt prédára. Lesújt az első csákány, de célt tévesztve nagyot csattan a kövön, fájdalmasan rúg vissza (hiába, még reggel van). A következő csapás már jobban sikerül, és a megcélzott kő kifordul a helyéről, de van még sok másik, beágyazódva a tapadós, ritkábban szárazabb anyagba. Csapás csapást követ, gyűlik az anyag, s emelkedik a hőmérséklet. Telik-múlik az idő, egyre gyakrabban hangzik el a „Nyomorúság” és a „Haláltábor” kifejezés. Különös, hogy ezek a szavak mind egy irányból érkeznek. Közben az anyag is fogy-fogyogat, zörögnek a vödrök, a talicskák, s szuszognak az anyagmozgatók. Az ember olykor-olykor megáll egy szusszanásnyit, kitörli a szeméből az izzadságot, megdörzsöli sajgó markát, és jókorát húz a vizes palackból. Majd folytatás: csákány fel, és csapás csapást követ. Lapát, bele az összegyűlt anyagba, s az tovább a vödörbe, majd újra és újra. A vödör megtelt, megragadni fel mellmagasságba, nem ritkán fej fölé lendítve, kiadni. Újra lapát, vödör lendít ki, ismétlés, mint valami forgatókönyv, egy végtelenített mozifilm.
 
Végre itt a dél, ebédidő. Az embernek fia ül az árnyékban, iszik, feje üres, s várja, hogy a befeszült izmok lassan elernyedjenek, a sajgó test, különösen a karok megnyugodjanak. Egyszer bekövetkezik ez is, utána elfogy az ebéd, közben s az idő megy tovább, így ideje folytatni.
Kezdődik, vagy folytatódik minden, előröl úgy mint délelőtt, csak ezúttal mintha még fárasztóbb volna. Olykor-olykor egy-egy érdekesnek tűnő dolog előkerül, ám többnyire kiderül, hogy jelentéktelen. Az izgalom alábbhagy és folytatódik minden a maga útján. Ám ezúttal mintha gyakrabban kellene meg-megállni, pihenni. Aztán jön egy nagyobb pihenő, délután 1505-kor úgynevezett almaszünet formájában. Az alma, mint gyümölcs alapvetően finom, ám egy kiadós munka után tudja az ember igazán értékelni. S ez az alkalom ilyen. Az ízek harmóniája, az édeskés lé, harsogó hús. Mennyei élvezet, de ez sem tart sokáig…, a szünet sem. 30 perc gyorsan eltelik, és ismét kézbe kerülnek a szerszámok, feszülnek az izmok, csorog a veríték, zörögnek a vödrök és a talicskák… Folyik a munka, folyamatosan, s folyton folyvást.
 
Aztán egyszer, mint minden, véget ér az aznapi munka is. Jóval 16 óra után lekerülnek a helyükre az eszközök, bezárul az „ajtó” és újra a természeté a főszerep. Az ember elvonul, csak a nyomai maradnak hátra. Szerszám és ember tépte sebek az évszázados vagy évezredes talajban. Lassan megindul újra az élet, mozdulnak az állatok. Elsőként a rigó tér vissza, óvatosan ugrál egyik kőről a másikra. Felcsippent valamit, forgatja a fejét, bizalmatlanul figyel. Mivel nem talál semmi veszélyeset, felbátorodik és hamarosan ott is a párja, s immár ketten szedegetik az élelmet a minden bizonnyal, a közelben lévő csemetéknek, majd tovaröppennek. Ismét elnéptelenedik a bánya, csak a levelek susognak a könnyű koraesti szellőben.
Közben turisták érkeznek, zajosak, hangosak. Megállnak a kerítésnél, bámulnak be. Előkerülnek a fényképezőgépek, kattintanak néhány kockát, majd nevetgélve továbbállnak. Jó néhány perccel később még mindig hallatszik a távoli zajongásuk, ám ezt a térség lakói már megszokták, így folytatódik a csendes, nyugodt erdei élet…
 
Időközben a táborhely válik mozgalmassá. A korábbi kis társaság megérkezik, s ki-ki lezökken a hozzá legközelebb eső székre, padra vagy a fűbe. Jó néhány percbe telik, mire megnyugodnak a fáradt, sajgó végtagok és az embernek fiai képesek olyan összefüggő koordinált cselekvéssorozatra, mint a vacsorakészítés. Ezen, minden bizonnyal sokat segít a táborvezető és az állandó ügyeletes Levente által felkínált szíverősítő.  Később a fáradság és vacsora multával élénk beszélgetés veszi kezdetét. Az időnként felharsanó kacagás mutatja vicces és komoly témák váltogatását. A jó társaságban szinte észrevétlenül repül az idő, az est árnyai lassan beborítják a tábort. A meggyújtott fáklyák lobogó lángja sejtelmes sárgás fényt varázsol a térségre. A denevérek puha röpte az éjszaka eljövetelét jelzi, s utána nem sokkal később elcsendesedik a tábor, kialszanak a fáklyák, s ráborul a sátrakra az éjszaka s csak a csendes szuszogás esetleg néha fáradt horkolás jelzi az emberi élet jelenlétét a hegység halkan susogó fái alatt. Az éjszaka csendesen nyugalmasan telik, csak az éjszakai állatok mozognak aktívan… aztán lassan kezdődik az újabb nap…