| Holdvilág-árok ásatás | 2010. augusztus 29 - szeptember 9. |
Visegrádi-hegység – Holdvirág-árok
Egyedül fekszem a sátorban, próbálok magamhoz térni, de minden porcikám sajog, inkább nem mozdulok. Csendesen hallgatom a hajnal első tompa neszeit, közben jár az agyam mindenfelé. Az álom utolsó morzsái is elillannak. Hosszan, jólesően nyújtózkodom, majd lassan feltápászkodom, kinézek. A tábor néma, semmi nem mozdul. Rápillantok az órára: 5,12. Korán van, de aludni úgysem tudok, így felkelek. Felöltözöm, majd ki a sátorból, ám ezt egyre gyorsabban, hiszen a szükség szorít. Végre túl vagyok rajta. Frissítő víz, mosakodás gyanánt, majd az elmaradhatatlan hideg kakaó. Később kiülök a központi sátor elé és írok,
s közben hallgatom az ébredő természetet. Madár csicsereg a fejem felett, keresem a tekintetemmel, de jól elbújt. Nem így a szúnyogok. Rajokban jönnek, s megtalálnak minden kicsiny csípésre alkalmas felületet. Nem ritkán még a vékonyabb anyagon is át-átszúrnak. Nehéz úgy írni, hogy közben folyamatosan csapkodja magát az embernek fia, ráadásul sokszor hosszú időre elkalandozik a gondolatom.
rigó szedegeti a reggelire valót, egy vén varangy sétál lustán
a védettebb zugok irányába. A környező erdő is néma; ferde, fényes, sugarak törik át félhomályát.
Minden békés, csendes, de nem sokáig.
de van még sok másik, beágyazódva a tapadós, ritkábban szárazabb anyagba. Csapás csapást követ, gyűlik az anyag, s emelkedik a hőmérséklet. Telik-múlik az idő, egyre gyakrabban hangzik el a „Nyomorúság” és a „Haláltábor” kifejezés. Különös, hogy ezek a szavak mind egy irányból érkeznek. Közben az anyag is fogy-fogyogat, zörögnek a vödrök, a talicskák,
s szuszognak az anyagmozgatók. Az ember olykor-olykor megáll egy szusszanásnyit, kitörli a szeméből az izzadságot, megdörzsöli sajgó markát, és jókorát húz a vizes palackból. Majd folytatás: csákány fel, és csapás csapást követ. Lapát, bele az összegyűlt anyagba, s az tovább a vödörbe, majd újra és újra. A vödör megtelt, megragadni fel mellmagasságba, nem ritkán fej fölé lendítve, kiadni. Újra lapát, vödör lendít ki, ismétlés, mint valami forgatókönyv, egy végtelenített mozifilm.
közben s az idő megy tovább, így ideje folytatni.
Ám ezúttal mintha gyakrabban kellene meg-megállni, pihenni. Aztán jön egy nagyobb pihenő,
délután 1505-kor úgynevezett almaszünet formájában. Az alma, mint gyümölcs alapvetően finom, ám egy kiadós munka után tudja az ember igazán értékelni. S ez az alkalom ilyen. Az ízek harmóniája, az édeskés lé, harsogó hús. Mennyei élvezet, de ez sem tart sokáig…, a szünet sem. 30 perc gyorsan eltelik, és ismét kézbe kerülnek a szerszámok, feszülnek az izmok, csorog a veríték, zörögnek a vödrök és a talicskák… Folyik a munka, folyamatosan, s folyton folyvást.
bezárul az „ajtó” és újra a természeté a főszerep. Az ember elvonul, csak a nyomai maradnak hátra. Szerszám és ember tépte sebek az évszázados vagy évezredes talajban. Lassan megindul újra az élet, mozdulnak az állatok. Elsőként a rigó tér vissza, óvatosan ugrál egyik kőről a másikra. Felcsippent valamit, forgatja a fejét, bizalmatlanul figyel. Mivel nem talál semmi veszélyeset, felbátorodik és hamarosan ott is a párja, s immár ketten szedegetik az élelmet a minden bizonnyal, a közelben lévő csemetéknek, majd tovaröppennek. Ismét elnéptelenedik a bánya, csak a levelek susognak a könnyű koraesti szellőben.
A jó társaságban szinte észrevétlenül repül az idő, az est árnyai lassan beborítják a tábort. A meggyújtott fáklyák lobogó lángja sejtelmes sárgás fényt varázsol a térségre. A denevérek puha röpte az éjszaka eljövetelét jelzi, s utána nem sokkal később elcsendesedik a tábor, kialszanak a fáklyák, s ráborul a sátrakra az éjszaka s csak a csendes szuszogás esetleg néha fáradt horkolás jelzi az emberi élet jelenlétét a hegység halkan susogó fái alatt. Az éjszaka csendesen nyugalmasan telik, csak az éjszakai állatok mozognak aktívan… aztán lassan kezdődik az újabb nap…