| Dolomitok - Brenta-csoport klettersteig | 2003. szeptember 14-16. |
..... Az előzményt lásd: ADAMELLO – túranapló 2003.
fel a Maria de Alberto-menedékházhoz, amelyet alig 85 perc alatt el is értünk.
Onnan tovább a 9-es (térképen 318-as) úton. Előtte 17:10-kor kajáltunk. A háznál feltöltöttük a vízkészletünket a forrásnál, majd némi pihenő után, 18:15-kor indultunk tovább,
s pontosan egy órával később 19:15-kor értünk a hágóba. Terv szerint itt alszunk, ám bivakhelyet nem találtunk, sötétedett, így ismét a közeli Pedrotti-házban
aludtunk, némi éjszakai fotózás
és időhúzás után (20:00). A szállás 17 euró. Kapunk egy ingyen teát, majd éjjel 22:00-kor alvás.
Bőségesen megérte, ugyanis a völgy mélyén megülő lassan bíborrá, majd rózsaszínűvé váló felhők felett felbukkanó nap kitörölhetetlen élményt adott.
Jóval később bőséges reggeli után, 8:15-kor nekivágtunk a híres Bocchette útvonalnak. A Brenta-hágóból, a menedékházból az Armi-hágón át,
keskeny párkányokon
és kisebb létrákkal ellátott falakon keresztül vezetett az út. A hajnalban látott felhők sokáig megmaradtak a völgyekben,
így igazán látványos terepen haladtunk egészen kora délutánig. Miután az Armi-hágón átkeltünk, (12:45-kor) utána kezdtek felszállni a felhők, ám ez impozáns látvánnyal
ajándékozott meg. A folytatás, két jókora, létrákkal ellátott fal
leküzdése után kisebb tornyok, és újabb párkányokon keresztül vezetett egészen a Tuckett-hágóig, melyet már jócskán a délutánba csúszva (16:15) értünk el. Innen azonban sajnos nem folytattuk az utat, nem elsősorban időhiány miatt, hanem mert ez a terep sem igazán jött be a László barátomnak. Úgy látszik, vannak időszakok, amikor nem megy semmi. Ez a túra egy ilyen időszakba esett, ezt be kellett látnom nekem is, bármennyire is nem tetszett, hiába küzdöttem ellene, immár napokon át. Az út elején a tempóval volt gondja, (pedig nem haladtunk gyorsan, hiszen végigfotóztuk az utat), mondván, hogy azért nem bírja, mert az Ő hátizsákja nehezebb. Eztán hátizsákot cseréltünk, ám semmit sem változtatott. Útközben egy kisebb gleccsert, a Brentei-gleccsert kellett keresztezni,
melynek felső harmadán keltünk át. A jég teljesen hó mentes, nagyjából 10˚-os lejtésű, erősen repedezett, s lyukacsosra olvadozott. A felszínén kisebb-nagyobb kőtömbök, némelyek jól belefagyva. Egyszóval teljesen jól, kényelmesen és biztonságosan járható volt. Egy véletlen megcsúszás esetén is legfeljebb lecsúszik az illető a jég aljára. Ennek ellenére közel 30 perces rábeszélés után kézen fogva sikerült Lacit átsegíteni az adott szakaszon. (El tudom képzelni, miket gondolhattak rólunk az időnként mellettünk elhaladó túrázók.) Az út folytatásában
már nem volt különösebb probléma, ám ez a korábbi incidens végleg meggyőzött róla, hogy ezt a túrát nem érdemes, folytatni. Így a Tucket-hágóból már lefelé mentünk,
előbb a Tucket (17:30), majd
utána a parkoló felett lévő Vallesinelle menedékházhoz, melyet késő délután 18:45-kor értünk el. Bepakolás után, innen már kocsival, 19 órakor elindultunk hazafelé. Az út elején Laci által még felmerült más program lehetősége, de én ezt már nem vállaltam be, így folytattuk az utat hazafelé. Az éjszakai kevésbé forgalmas időszakot kihasználva haladtunk Ausztria felé. Az osztrák határ előtt kb. 60 km-re egy félreeső pihenőhelyen, felállítottuk a sátrat, s ott töltöttük az éjszakát.