Árvíz a Szeleta-zsombolyban

„Tábortűz” füstölög a Hámor feletti Szeleta-plató ÉNy-i peremén. Lelkes fiatalok próbálják lángra kapatni a nedves fadarabokat, ám ezt a műveletet nem akarja siker koronázni, pedig jól jönne a tűz melege, ugyanis az ott álldogálók meglehetősen átfagytak. Nem régen tértek vissza a közeli Szeleta-zsombolyból, ahol a barlang térképének elkészítésén dolgoztak. Már este van, s második napja fagyoskodnak vagy lent a barlangban vagy fent az alig pislákoló tábortűznél. A sátraknál ugyan van fent felszíni ügyeletes, de a táboron óránként végigverő tavaszi zápor eloltja az apró lángokat, mielőtt azok ténylegesen erőre kapnának. A csupasz fák között most sem látni csillagokat, csak szürke felhők árnyai nyomulnak lassan a félhomályos égen. Telnek a percek, s teli tüdővel fújja a legbuzgóbb vagy legfázósabb „egyén”. Apró lángnyelv kúszik végig a bedugott ágacskán, felizzanak a már leégett gallyak végei, majd elhalványul mind. Csak a sűrű füst gomolyog rendíthetetlenül. Ám a srácok nem adják fel. Újra és újra fújják teli tüdőből, s a kitartás meghozza az eredményét. Az apró lángokból egyre nagyobb lesz, s lassan pattogni kezd a tűz, bár még meleget nem nagyon ad, de legalább már kevésbé füstöl. Közben eltelik közel fél óra is, erőre kap a tűz és lassan kellemes meleg árasztja el a térséget. Felélénkül a tábori élet is. Élénk beszélgetés, itt-ott felcsattanó nevetés, sülő és fövő ételek illata keveredik össze. A tűzből felszálló kesernyés füst megüli a kicsiny völgyet, de most még ez sem zavar senkit. A kellemes meleg sokáig a tűz mellett tartja a résztvevőket. Már éjfél is jócskán elmúlik, mire a társaság lassan kezd szétszéledni, ki-ki a sátrához. Nem sokkal később már csak a jól megrakott tűz lángnyelvei imbolyognak a táborban. A pattogáson kívül csupán szuszogás és néhol horkolás hallatszik.
Az éjszaka nyugodtan telik, ezúttal még az istenek sem küldenek égi áldást a táborra. A hajnal első fényei majdnem megszáradt sátrakra, s még mindig parázsló tűzhelyre vetődnek. Nemsokára előbukkan a fakó napkorong, s gyenge fényben füröszti a Bükk hegység még lombtalan faóriásait. Kis idő múlva a sátrak mélyén mocorgás kezdőik, majd itt is – ott is álmos fejek jelennek meg, s kászálódnak elő, majd gyűlnek a tűz környékére. Valaki megpiszkálja, majd megrakja a parazsat, s az kisvártatva újra fellobban. Már semmi nem hiányzik ahhoz, hogy az ifjú kutatók összekészüljenek aznapi munkájukhoz. Előbb persze a szükséges energia mennyiséget kell bevinni, aztán jöhet a folytatás. Nem telt bele sok idő, és az első háromfős csapat indul le a szűk járatokba. Kisvártatva követi őket a társaság másik fele is. Odalent a Ny-i ágban folyik a munka, melynek vége igencsak próbára teszi a tűrőképességet s annak határait. Szűk kanyargós patakos-ág vége, egy tágasabb cseppkövet szakasz, melyből több még szűkebb járat nyílik. Az egyikből kicsiny patakocskaként folyik a víz. Hason fekve kényelmesen járható lenne, ha nem volnának benne kicsiny tereplépcsők, melyek amolyan miniatűr vízesésként működnek. Ezek a járatokat kell most felmérni és lerajzolni. Hason fekve, a vízben, közben az alig 20-30 cm-re lévő vízesés fröcskölődő permete takarja be a munkát végző kutatót. Ez még egy túra keretében is megfontolandó, hát még így. Mire végeznek, nemcsak hogy ronggyá áznak, hanem igen közel kerül a hipotermia félelmetes kilátása. Szerencsére e szakasz után kifelé vezet az út, s annak szűk járatainak leküzdése jelentős hőtermeléssel jár. A felszínre érve ugyan még áfázott, áthűlt kutatók lesznek, de a hipotermia lebegő réme addigra szerencsére tovatűnik. Odafent vár a tábortűz melege, már ha az egyáltalán meggyullad.
Másnap aztán kezdődik elölről, csak ezúttal az K-i ágban. Itt szerencsére nem kell belefeküdni a vízbe, legalábbis nem úgy, mint a korábbi napon. Tágas, széles, egyre laposodó sóderszifon alkotja a végpontot. A mai egyben utolsó nap hosszúra nyúlt, s már csak hárman maradtak. 15 órás munka van mögöttük, de elkészültek a térképezéssel. A felszínen is eltűntek a sátrak, három darab árválkodik a tűzhelytől nem túl messze. A felszíni ügyeletes összepakolva, indulásra készen várja, hogy kijöjjenek a mélyben lévő társai. Ám egyelőre semmi nem mozdul. csak az eső esik vigasztalhatatlanul, szinte folyamatosan, lassan sártengerré változtatva a tábort és a környéket.
A végponton az összepakolt felszerelések mellett állva, a csoport vezetője és a teljes munkafolyamat irányítója nehéz kérdést tesz fel:
- Mi legyen, menjünk ki a műszerekkel és holnap két ember visszatér és kiszereli a barlangot vagy most, kimenet közben egyből szereljük is ki?
Nehéz kérdés, a „kényelem” és a fáradtság érvei nehéz pillanatokat hoznak. 15- órás munka után kényelmesebb lenne egyszerűen „kisétálni” a személyes felszereléssel, valamint a műszerekkel, elosztva háromfelé és másnap visszatérni, kiszerelni azt a több mint 100 méternyi kötelet, amely a barlang aknarendszerébe van beépítve. Ugyanekkor a másnap újra lejönni, immár 6-szor zsinórban egymás után… hát ez nem túl lelkesítő. A Szeleta-zsomboly nem egy kényelmes túrabarlang, 100 métert meghaladó mélységével, szűk, csak kötéllel járható aknáival, embert próbáló feladat. Nem ritka azoknak a túráknak a száma, melyek nem érik el a barlang alját különböző nehézségek miatt. Így a 15 órás műszak után és annak ellenére viszonylag logikus döntés az akkori kiszerelés. Elindul a hármas, miután a műszereket sikeresen összerakják egyetlen bag-be. Felnyalábolva a zsákot indulnak kifelé. Közel 20 percbe telt, míg a kanyargós, patakos folyosón elérik a kifelé vezető, még szűkebb elágazást, a Sóhajok útját. Nem véletlen az elnevezés, a járat valóban olyan, hogy az ember akaratlanul is sóhajt egyet mielőbb bemászik. Így történt ez most is, pedig a közepe már tágítva lett a térképezés megkezdésekor. Előbb a kis csoport vezetője csusszant be, maga után húzva a bag-et..
„Szűk, kanyargós hasadékfolyosóban vagyok, jobb oldalamon fekve haladok lassan előre, méterenként hátranyúlva és meg – meghúzva a folyón elakadó bag húzózsinórját. Néha lábbal kell rásegíteni, hogy a helyes irányba forduljon, olykor már ez sem segít. Ilyenkor a mögöttem lévő igazítja a helyes irányba és olykor taszít is rajta egyet. Segítséggel is beletelik jó pár percbe, mire sikerült keresztülvergődnöm az alig 15 m hosszú folyosó szakaszon, melynek vége kissé tágasabb térbe torkollik. Egy akna alján vagyok, felettem a cápafog sziklanyúlványai szűkítik a 9 m (ezúttal) magas akna kijáratát. Felveszem a slószt, melyet egy oldalhasadékban kőcsücsökre akasztva hagytam, mikor jöttünk le, tudván a belsőbb részekben inkább hátrány, mint előny. Közben megjönnek a többiek is és elkezdenek öltözködni. Nem várom meg, míg befejezik, felcsatolom a crollt, majd a poignée-t, s belépek a lépőszárba és elindulok felfelé. Pár lépessel feljebb megállok s az egyre jobban belengő bag-et próbálom megállítani. Miután, úgy ahogy megállt, folytatom a mászást. Felérve a szűkülethez elfordulok és apró, pici lépésekkel próbálom magam egyre feljebb juttatni. Nemsokára a teljes testem megszorul a szűk hasadékban. Hernyózás felfelé, centiméterről centiméterre egyre magasabbra. Végre a karjaim újra szabadok, feltámaszkodom, majd kitolom magam, még néhány mozdulat és már kint is vagyok. Lenyúlok és felhúzom az éppen megszorulni készülő bag-et is, majd jelzek az alattam lévőnek, hogy indulhat. Szinte rögtön megfeszül a kötél, jelezve hogy úton van a következő ember. Lerakom a bag-et és kinyitom a száját. Várom, hogy kijöjjön a két társam, ugyanis előzetes megbeszélés szerint a legalsó kötelet innen, még én viszem tovább a többi akna kiszerelését meghagyva az ifjúságnak, hagy gyakoroljanak. Ezúttal a sherpázást vállaltam magamra. Nem kellett sokáig várni, előbb az egyik, majd nem sokkal később a másik barátom is megérkezik, s az utolsó már húzza is fel a kötelet maga után. Közben a nittkulccsal már csavarom is ki a nittfület. Miután megvan, átadom a kulcsot egyikkőjüknek és nekiállok bebegelni az összegyűlt, kb. 20 méternyi kötelet. Miután sikeresen begyűröm, felkapom a zsákot és indulok a következő akna aljához, amikor megszólal az egyik srác – „mintha vízcsobogást hallanák”. Megállok és fülelek, de én semmit sem hallok. Hirtelen ötlettől vezérelve lerakom a beget és odalépek az akna végét képező szűk hasadékhoz, benézek és valóban kicsiny erecske csorog a hasadék tövében.
Már volt részem árvízben egyszer Erdélyben, így óvatos vagyok. Várok egy picit és figyelem a vizet, de nem tudom eldönteni, növekszik a mennyiség vagy sem. Néhány perccel később úgy döntök, nem növekszik és közben azon filózom, vajon volt-e itt vízcsorgás korábban. Nem tudnám megmondani, s kérdésemre a társaim nem tudják a választ. Ha volt vízfolyás, a füzetbe biztos berajzoltam mondom, de nincs kedvem kipakolni a beget, hogy megbizonyosodjam felőle. „Menjünk” – mondom. Majd jelzek, ha valami gáz van – kijelentéssel rákapcsolom magam a kötélre és indulok felfelé. Az akna alsórészén mászás közben kellemetlenül jojózik az ember, amit nem igazán kedvelek, és ezt a lépések ritmusának gyakori megváltoztatásával próbálom kiküszöbölni, több – kevesebb sikerrel. Közben a fél szemem az időnként sötétbe vesző hasadék végét figyeli, ám csak ritkán látok valamit, és akkor sem olyat, ami aggodalomra adhat okot. Nem sietek, mégis hamar felérek. Fent kellemetlen szűkület, a „Fejes” vár. Az elmúlt napokból tudom, az alattam csendesen himbálózó baggel lesz a legtöbb gondom, így mikor felérek, próbálom magam előtt feltolni és kidugni a szűk nyíláson. Többszöri próbálkozás után végre sikerült átcsúsztatni a lyukon úgy, hogy odafent megakadt. Most én megyek, jobb kéz előre, s így lassan préselődöm be a szűkületbe. Centiméterről centiméterre tolom magam felfelé, figyelve, nehogy valami elakadjon. Közben persze a karbid lámpám elalszik, és hiába van a tartály és a bal kezem is egyazon oldalon, helyszűke miatt nem férek hozzá, hogy meggyújthassam. Bár a tartalékvilágítás működik, ám annak az akksija a 15- lassan 16 órás műszak alatt meglehetősen lemerült állapotban van, s alig pislákolt. Tompa és halovány sárgás fényköre, melyet ad éppen csak támpontnak jó. Egyébként sincs más választásom, abbahagyom a hiábavaló kapálózást és próbálok átjutni a szűkületen. Ám ez a művelet még jó néhány percbe beletelik. Mikorra a vállam és a mellkasom is túljutott a szűk résen már egyszerűbb a dolgom, csak a bag ne lenne útban és ráadásul keresztben szorult meg a szűk járatban. Újabb percekbe telt mire sikerült mindent beleértve magamat is kiszabadítani. Jelzek az alattam lévőnek, hogy jöhet, majd felkapva a zsákok néhány lépéssel átszelem a folyosót és nézem az utána következő járatot vízügyileg, ám csak kisebb csorgást tapasztalok. A folytatást egy tágas három méteres akna adja, ami árvíz szempontjából veszélytelen, így nem is foglalkozom vele. Megvárom az első utánam jövőt, majd felmászom rajta. Odafent azonban újabb szűk szakasz következik, amely problémás lehet. Szűk 35-40 cm széles, 1-1,5 méter hosszú, s mintegy 6-8 méter magas. Ezen kell felmászni kötélen, ugyanis teljesen függőleges és simák a falai. Belenézve nem látok komoly problémát, bár a falain folyik a víz mindenhol. Most már egyértelmű, hogy valami történt odafent, hiszen lefelé az a szakasz száraz volt. Miután látom az utánam jövők fényét és kérdésemre is megnyugtató válasz érkezik, elindulok felfelé. Féloldalasan, lapjával préselem magam a szűk járatba, előtte alaposan feltuningolom a karbidomat. Most hangos sziszegéssel, 15-20 cm magas szúró lánggal ég. Óvatosan indulok felfelé, oldalról próbálva meglépni a lépőszárat, így néha 10-15 cm-t is sikerül egyszerre feljebb jutni. Alig indulok el, máris érzem a vizet. Pillanatok alatt átázik az overallom, majd a műnyulamon is. A sisakomon összegyűlt víz apró csermelyekben csorog a nyakamba. Az alig a néhány fokos tavaszi esővíz nem éppen kellemes. A folyamatos küzdés ellenére érzem, kezd csökkenni a testhőmérsékletem. Ez erőteljesebb mozgásra ösztönöz, pedig itt nincs helye a kapkodásnak. A szűk hasadékban vagy a vízhozam nő lassan, vagy az én tűrőképességem csökken, mindenesetre úgy érzem, semmi esélyem kijutni. Ez a gondolat pánikreakciót vált ki, csak nehezen tudom megnyugtatni magam és folytatni az utat felfelé. Felpillantok, bár ne tettem volna. Messzinek tűnik az akna teteje, csak a víz záporoz folyamatosan lefelé. Érzem, az alattam súrlódó bag is egyre nehezebb. A benne lévő kötél kezdi megszívni magát vízzel. Először nem értem, hogy lehet, aztán rájövök, a húzószáron folyik bele a rajtam végigcsurgó víz! Közben már a lélegzés is problémás, előbb apró cseppeket, majd egyre nagyobb mennyiségű vizet szívok be minden lélegzetvételnél. Az arcomon patakokban csorog a víz és újabb pánikroham tör rám, de ezt valahogy könnyebben kezelem. Igyekszem aprókat, zárt szájjal lélegezni, de még így is 50-50% a víz-levegő aránya. Közben fokozatosan feljebb és feljebb jutok, mikor újabb problémák jelentkeznek. Apró koppanás a sisakon jelzi, hogy a felettem lévő járatból köveket mos ki a becsurgó víz. Próbálok a hasadékban beljebb araszolni, ki az esésvonalból, de nem túl sok sikerrel. Alig 20 centiméterrel vagyok beljebb, így inkább igyekszem felfelé. Újabb köveket sodor le a most már szemmel is láthatóan növekvő víz, apróbbak megsorozzák a vállam, egy nagyobb szerencsére elzúg mellettem. Igyekszem egyre feljebb és közben reménykedem, hogy újabb kőzáporban nem lesz részem. Ám az hiú ábránd, most egy nagyobb zúdul le, kisebb, elkorhadó félben lévő fadarabokkal vegyítve. Ezúttal kapok a vállamra egy nagyobbat. Szerencsére nem a kulcscsontot, hanem mellette az izmokat kapta el, bár fáj, de nem akadályoz a mozgásban. A víz, ami rendszeresen kerül a számba, inkább sáros lötty. Próbálok minél kevesebbet, de azért még így is nyelem szorgalmasan. Szerencsére egyre közelebb a kijáratot jelző törmeléklejtő, a hulló kövek sem ütnek már akkorát (innen tudom). Még néhány végtelennek tűnő perc és a felső mászó gépem elakad a kőpárkányban. Elhúzom és áttolom az akadályon. Kicsit később ráfekszem a lejtőre (mint valójában egy patakmeder) és indulok fel, közben amennyire lehet, rugdosom le a meglazult anyagot. Csak remélni tudom, hogy senki sincs alattam az indulásra várva. A 3 méternyi szakasz alatt legalább negyed köbméternyi anyagot szórtam le. Végre felállhatok a fent lévő kicsiny hasadékteremben. Közben mindenütt záporozik a víz, itt szerencsére nem sodor magával törmeléket. Esőben állok és várom, hogy az utánam jövők bármilyen életjelet adjanak. Az eső dobolása és a víz folyamatos csurgása közepette semmit sem hallok. Egy örökkévalóság után végre gyenge fényt veszek észre a törmeléklejtő aljánál. Megvárom, míg kimászik és rákérdezek. „Jól vagytok, minden rendben?” Nem tud válaszolni, csak bólogat, majd int felfelé. Ez azt jelenti, tűnjünk a fenébe. Egyetértek és indulok kifelé. Az utolsó akna alja tágas, ám a közvetlen kijárat előtti 2-3 méter a barlang legszűkebb pontja. Itt minden centiméterért meg kell küzdenem, egyetlen szerencse, hogy ezen a szakakaszon legalább nem folyik a víz (lejjebb egy járhatatlan hasadékban zúdul be az aknába), viszont a mozgás termelte intenzív párolgástól semmit sem látok. Sűrű párába burkolózva bukkanok elő a szűk hasadékból és mászok ki, majd rángatom fel az ólomnehéz baget a hasadékból. Odakint persze esik az eső, így nem csoda, hogy nem igyekszem előmászni a tágas kitakarított bejárati aknából. Próbálom magam meghúzni a hasadék tövében, de itt talán jobban ér a víz, így aztán inkább állok az esőben, de nem tudom magam elég kicsire összehúzni, hogy ne ázzak, nem mintha ez bármit is számítana. Itt azonban már nem kell túl sokat várnom. Társaim is mihamarabb túl akarnak lenni az egészen, így nem húzzák az időt semmivel. Bő 15 perc múlva együtt csúszkálunk fel a sáros ösvényen táborba. Tűz persze nincs, az eső mindent elolt, így a vizes cuccokat ledobva, csupaszon, vizesen bújtunk a hálózsákba. Egyikünknek sem hiányzott az altatódal a mély alváshoz.
Másnap reggel a sátor teteje ugyanúgy dobol, mint előző este. Késő délelőtt lett, mire csillapodott a csapadék mennyisége és le tudtuk bontani a tábort. Lefelé menet a zsomboly bejárata mellett vezet az út, ahol döbbenten látjuk, hogy színig telt szomszédos töbörből szabályos patak (nem is kicsi) folyik be a bejáraton. Ha nem szereljük ki a barlangot előző nap, ma már lehetetlen lett volna. Igaz a régi mondás, „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”.
Végezetül egy észrevétel, hiába nem árvízveszélyes egy adott barlang, ha a napok óta tartó, csapadék miatt telítődig a talaj, bizony előfordulhatnak extrém vízfolyások……