(Hol is vagyunk valójában?)
 
A norvégiai túránk egyik lényeges célja az Északi-fok elérése volt, ám ha a távolság és az idő tényezőit összevetjük, erre volt a legkevesebb esély. Hogy mégis sikerült, a norvég útviszonyoknak, a jó szervezésnek és a sofőrünknek tudható be. Keskeny, szakaszonként alig egysávos, vad kanyarokkal tarkított, de jó minőségű úthálózatot talál a skandináv országokban, az arra járó. A nagy távolság ellenére, hosszában is viszonylag gyorsan átszelhető az ország. Most azonban egy talán sokak számára csábító célról az Északi-fokról szolgálnék némi információval. Az Északi-fokot (Nordkapp) ne keverjük össze az Északi-sarkkal, vagy Európa legésszakibb pontjával. Ez „csupán” a jó öreg kontinens legésszakibb pontja …. vagy mégsem? Bizony nem az! Bár ezt akkor még mi sem tudtuk. Vidáman autóztunk tova a norvég part zegzugos, fjordokkal tarkított útjain. Az előző éjszakát kempingben töltöttük, ahonnan éjjeli fél kettőkor fotóztuk az alacsony nyírfák mögött ragyogó napkorongot. Másnap viszonylag korán indultunk tovább, útközben bő fél napot szánva a világörökség részeként nyilvántartott 5-6000 éves altai sziklarajzoknak és hozzá tartozó múzeumnak. Délután 15 órakor indultunk tovább, és 1 óra múlva, már el is nyelte hűséges autónkat, a 7 km hosszú, 200 m mély nordkappi alagút. A meglehetősen meredek szögben mélybe törő útszakasz alján, nyirkos meleg és sűrű szmog fogadott, ahonnan a megengedettnél nagyobb sebességre kapcsolva menekült minden épeszű utazó. A kijáratnál hideg zuhanyként éri a kispénzű vándort az átkelés díja, 267 NKR csak oda útra. (A világ második legdrágább alagútja.)
Két óra alatt át a szigeten, és előttünk újabb kapu. Belépő 184 NKR/fő. Ez már sok. Az éjféli Nap biztos érdekes látványosság, de látható a sziget más pontjairól is. Vacsora, lecsó kempingkörülmények között, erős szélben, majd sátorverés, közben futás a sátorponyva után. Másfél óra alvást követően, éjjel 2-kor párás napsütésben sétáltunk az Északi-fokot jelképező bronzföldgömbhöz. Magas, lapos sziklafennsík, előttünk a Jeges-tenger hullámzó víztükre. É-Ny-ról sötét felhőfoszlányokat sodor a szél, amely nemsokára összefüggő, komor súlyos tömeggé ált össze. Néhány fotó után, a visszautat már szemerkélő esőben tettük meg, amely később sűrű, hosszantartó esővé erősödött. Reggel 8-ra viszont elállt, csak a sötétszürke felhőtenger maradt, mely alig emelkedett a Nordkapp 307 m-es gránitszirtje fölé. A mai terv: túra a szigeten, előtte reggeli. E célból a korábban megfigyelt pihenőhelyhez hajtunk, amit Nordkapp előtt 2-3 km-rel láttunk. Odaérve a kihelyezett táblát kezdjük nézegetni Knivskjelodden (ki sem lehet mondani) 71º11’08” na várjunk csak; Nordkapp 71º10’48”-on van, akkor ez most mi. Átverés? Bizony, nem, Knivskjelodden a valódi Északi-fok, igaz nem sok eltéréssel. A tábla szerint 9-10 km-es túra, így meglett a mai túracél. Nem valami hosszú, de majd valamivel kiegészítjük. Alig 20 perc múlva, alaposan felöltözve tapostuk a hófoltokkal tarkított gyengén jelzett ösvényt. Jégcsiszolta hegyoldalak, feltorlódott morénahalmok, vegetáló sarki növényzet. Az út kőbabákkal jelzett, inkább érzékelhető, mint látható ösvénnyé szűkül, majd hamarosan el is tűnik egy mélyedésben visszamaradt, tőzeggel feddett ingoványban. Az északi területekre jellemző a mocsaras terület. Általában nem mélyek, de nem árt az óvatosság, azon kívül kellemetlen akár, csak térdig is elsüllyedni a nem éppen rózsás illatú anyagban. 4-5 km-t követően már látható a Knivskjeloddent alkotó hegytömb, mélyen a Jeges-tengerbe nyúló ellaposodó gerince. Előtte üde, zöld fűvel borított völgy vezet le a tengerpartra. Ezen a természet által felkínált útvonalon folytattuk a gyalogtúránkat, időnként nagyokat kortyolva a völgyben kanyargó patakocska, csillogó, kristálytiszta, de jéghideg vízéből. Közben az idő is enyhült. Az egyre erősebb keleti szél fokozatosan nyomja ki az ónszürke felhőtömeget. Még néhány óra és végez a nagytakarítással, addigra mi is elérjük a célunkat. Alig múlt dél, mire elérjük a szirtfokot. Keskeny, barnás fűvel benőtt sziklanyelven állunk, melynek végén tajtékot vetve törik meg a Jeges-tenger sötétszürke vize. Leülünk a szél és víz marta gránittömbre ebédelni. Szendvics, aszalt szilva, csoki a menü. A partn a hullámverésben le-le csapva, apró madárka teszi ugyanezt. Az ő menüje algák és apró tengeri állatkák. Közben a hátunk mögött felragyog a Nap, smaragdzölddé, majd mélykékké változtatva a hullámzó tengervizet. Sokáig ültünk a parton, szinte alig szólva egymáshoz, végül elindultunk vissza. Jómagam fotós és mászó célzattal a gerincen, a többiek a már ismert útvonalon. A gerinc érdekessége, egy 15-20 m mély bevágódás, mely nagyjából a közepén található. Odaérni, és a hasadékba lemászni viszonylag egyszerű volt, bár a panoráma bőséges fotótémát nyújtott. A túloldalra való feljutást azonban néhány méter után, egy közel 10 m-es tükörsima gránittábla akadályozta. Jobbról egy keskeny fűvel benőtt párkány szinte kínálja magát, s felette mintha tagoltabb lenne a fal. Beleestem a csapdába, és ezt az utat választottam. Párkány oké, felette kisebb kiszögelés is rendben ment. A következő kőlap, amit fogásnak szántam, leugrott a falról, majd utána jött maga a fal nagyobb darabja is, épp hogy sikerült félrelépni előle. Mikor a halk zörgéssel aláhulló törmelék után néztem, s alattam 2-300 méterrel a sziklafalon megtörő Jeges-tenger vizét pillantottam meg, akkor jöttem rá, milyen meggondolatlan vállalkozásba fogtam. A mászás közben, szinte észrevétlenül kimentem a meredek nyugati falba. Szemrevételezés után a visszaút tűnt biztosabbnak. Mikor leértem a hasadékba, balra ki a füves hegyoldal irányába, ahonnan folytattam utam. Egy nagyobb sziklatömböt kerülve, váratlanul rénszarvas családdal nézhettem farkasszemet. A következő másodpercekben már a kőtömb tetejéről figyeltem, hogyan porzanak tova. Miután eltűntek a távolban magam is követtem őket, csak a táborunk irányába.
 
(Eredetileg megjelent: Mount Everest 2003. május III. évf.20.)