Hitvallás(Durmitor)
 
…Most egy 2199 m magas, névtelen (térkép szerint) csúcson ülök, s írom, az elmúlt napok eseményeit, s próbálom papírra vetni a pillanatnyi érzéseimet. Az írás közben, olykor-olykor megállok és elmerengek. Gyönyörködöm a környező hegyek látványában. Olyan érzésem van ezzel a hegységgel, mintha elveszett volna valahol az időben. Itt valahogy tényleg megállt az idő, csak a felhők suhannak tova, el-eltakarva a napot. Olykor hűvös szél söpör végig a kopár hegygerinceken, s vele együtt hajlanak a fűszálak, és bólogatnak a virágok. Valami hihetetlen hangulata van a tájnak. Mint egy mesebeli helyszín, sehol egy ember, csak a néma, sokat látott hegyormok körös-körül. Néha egy-egy apró madárka reppen fel csivitelve, s odafenn havasi csókák dacolnak a széllel.
Most, hogy felkeltem, látom, ÉNy-ról súlyos, komor fellegek gyűlnek. Lassan hömpölyögnek, s már elérik a Bobotov-Kuk-ot, aminek hegyes csúcsa, mint valami hatalmas késpenge, kettényitja a tömör felhőréteget. Ám ez nem tart sokáig. Újabb felhőtömeg érkezik, s ez szinte betakarja és elnyeli a hegyormot, majd hömpölyög tova, le a gerincen, be a völgybe. Lassan eltakarja a napot, s hideg szélroham szinte korbácsként vág végig a tájon.
Azt hiszem, ideje tovább állnom… felkelek, és gyors mozdulatokkal pakolom össze a hátizsákom.
Közben a felhő már meg is érkezik, ólmos félhomályba borít mindent. Indulok le a hegyről, szerencsére, tőlem jobbra egy barlang bejárata sötétlik, s arra veszem az irányt. A sebes haladásnak ára van, megcsúszom, seggre ülök… fel, s irány tovább, de már lassabban. Leérek a völgybe, ezzel együtt megjönnek az első esőcseppek is. Sebesen, szikláról sziklára szökellve érem el a barlang bejáratát, szinte bevágódom, nem törődve vele mi vár rám odabent. A mozdulattal egy időben összefüggő esőfüggöny szakad le az égből. Villámok csapkodnak jobbra-balra, menydörgés rázza meg az ormokat, de idebent csendes szinte mozdulatlan minden. Távolban a barlang mélyén vízcsepp koppan tompán, a sarokban egy egérke mozdul, s én mozdulatlanságba dermedve várom, mi történik… előbújik, apró gombszeme csillog a félhomályban, bajuszszálai finoman rezegnek. Előjön, néhány bátortalan lépés, megáll, szaglászik, ekkor vakító villanás, kékes fénybe borul minden, ugyanebben a pillanatban hatalmas csattanás rázza meg a sziklákat, s én összerezzenek. Az egérke egyetlen iramodással eltűnik, s újra magamra maradok. Nézem a bánatos, lassan mozduló pókot a falon, leülök egy kényelmes kőtömbre, előveszem a füzetet, s leírom, amit átéltem. Eltelik félóra, odakint dúl az égiháború, idebent azonban csendes minden, szinte áll az idő. Csak a pókocska mászik lassan tovább, és a teleírt sorok száma szaporodik a füzetemben.
Újabb 20 perc múlva az eső eláll, összecsukom a füzetet, s indulok vissza a táborba. A fű vizes, szél sodorja a felhőket, s velük együtt a párás légtömegeket. Óvatosan haladok lefelé a meredek, vizes, csúszós fűben. Időnként belemerülök a szél által sodort nyirkos párába, néha az orromig sem látok. Az irányt is inkább csak sejtem, mint tudom, mégis magabiztosan haladok. Másfél órával később a tábornál vagyok. A forrásnál megtöltöm a nálam lévő félig kiürült vizes palackot, majd átvágok a kihalt táboron, bakancs le, s be a sátorba. Kellemes meleg, csendes nyugalom fogad. Levetkőzöm, a nadrág térdig csuromvizes. Megborzongok, s leveszem a maradék ruhámat, s úgy meztelenül besiklom a hűvös hálózsákba. Várok pár percet, míg felmelegszik, majd berakom a vizes ruhákat is, egy „kicsit” kellemetlen, de hamar elmúlik, s így legalább a ruhák is megszáradnak. Közben erős szélroham söpör végig a táboron, rázza a sátrat, s egyre sűrűbb kopogás jelzi, újra esik.
Idebent előveszem a gázfőzőt, az edényt. Füstölt szalonnát kockázok, majd rakom be az edénybe. Alágyújtok, s nemsokára sülő szalonna ínycsiklandozó illata tölti be a sátor kicsiny légterét. Miután megsült, kiöntöm a fedőre, majd vizet töltök, s felrakom melegedni, egy kis só, s mikor forr, kukoricadarát szórok bele, majd kicsit később beleöntöm a sült szalonnát is. Néhány perc és készen van a kukoricakása. Lassan falom, közben írom a naplóm, s hallgatom az eső dobolását a sátorponyván.
Újabb csodálatos ajándék a természettől. Nem kell más, luxusvilla, nyaraló, vagy hatalmas ház. Az én életem a természet, a hegyek az elemek, és annak minden apró rezdülése, és nyugalma. Az egyszerű kukoricakása itt többet ér a legfényűzőbb akárhány fogásos vacsoránál. Egy korty hűvös víz nagyobb kincs, mindenféle egyéb „finomnak mondott” italnál. Ez az élet, amit nem cserélnék el, vagy fel, semmire. Szép minden pillanatában, minden rezdülésben. S az-az ember, aki szépnek látja az élőlények legapróbb faját, az láthatja meg magát az életet! Én erre törekszem, ezt szeretném sokkal jobban, intenzívebben meg, és átélni. Sokan nem értik mi szépet látok egy pókban, vagy az esőben. Miért mászok fel az életem kockáztatásával több ezer méter magasra, a havas jeges ormok közé, vagy miért ereszkedem le az anyaföld ismeretlen nedves nyirkos mélyébe, vállalva minden kockázatot, kényelmetlenséget. Voltak, néhányan akik megértették, de úgy gondolták túl nagy az ára ennek az életnek. Én úgy gondolom nincs ára! Ha most meg kellene halnom, boldog tudattal tenném meg, mert tudom, teljes életet éltem. Nem pazaroltam felesleges dolgokra, láttam sok szépet, átéltem sok jót…