- MONT BLANC - túranapló 2005.

Alpok – Mont Blanc
(2005. július 9-17)
 
Az 1999-es évben az első komoly hegymászásom Európa tetejére vezetett. Az-az út, és ott fent a hegyen lelkileg és fizikailag átélt időszak sok mindenben megváltoztatott. Többek között sokkal mélyebben és jobban belém égette a hegyek, és elsősorban a magas-hegyek szeretetét. Azon a túrán gondolatban jó néhány dolgot átírtam és átformáztam. Utána voltám máshol, más hegyeken, s az eltelt 6 hosszú év megérlelte bennem a gondolatot, hogy újból meg kellene látogatni a „Fehér-hegyet”. Kapóra jött, ebben az időszakban egy régi ismerősömék is éppen oda készültek. Így hát velük, de valójában mégis külön, újból a Mont-Blanc lett a cél ezúttal azonban a jóval nehezebb Olasz útvonalon.
 
Július 9. szombat
Kora reggeli indulás Som. Lacival Szigetszentmiklósról 6:15-kor, majd átpakolást követően immár a „dromedárral” (háromszemélyes Mazda kisbusz) tovább Sz. Lacitól 7:25-kor. Az útvonal az M1-en a Magyar-osztrák határig, (11:30), majd tovább Klagenfurt, Velence, Milano, Aosta útvonalon Monte Bianco-hoz. Ha már olasz-út, akkor hívjuk a hegyet a helyi nevén, legalább az írás elején. Természetesen szakadó esőben érkeztünk meg éjjel 0:30-kor a Ferret-völgybe. Az alvás a dromedárban viszonylag egyszerű, hiszen csak hátul kényelmesen elfértünk, így kihasználtuk a lehetőséget és 1:15-kor már szuszogtunk is a Mazda csomagterében.
 
Július 10. vasárnap
Reggel 7:30-kor keltünk, eső elállt, egy gyors reggeli, majd lementünk a faluba (Enterverse) ahol beszereztük a kötelező térképet. Ezután beszeretünk a szükséges felvonó és egyéb infókat, majd továbbmentünk a Veng-völgye. Leparkoltunk az útlezárás előtt, és felsétáltunk a Miage gleccser tóhoz, utána tovább, fel a Miage gleccser oldalmorénájára. Miután megszemléltük a ránk váró út elejét, valamint kifotóztuk magunkat, visszatértünk, és a Miage tábor kellemes padjain alaposan telekajáltunk magunkat, s közben kitaláltuk a túra menetet. E szerint felvonóval felmegyünk a Torino házhoz, s ott alvás, másnap aklimatizációs túra, este le, s utána jöhet a mászás. Ezután pakoltunk össze a következő másfél naphoz szükséges felszerelést, majd irány a felvonó. A 16,30-kor induló utolsó felvonóval mentünk fel a 3371 m-en lévő Torino menedékházhoz (29,5 Euro oda-vissza). Fenn sűrű felhő és havazás fogadott. Szálás foglalás a házban Alpin tagságival 10 Euro. Rövid séta a viharos Geant-gleccseren, ahol találtunk és kipróbáltunk egy hó barlangot, majd vissza a házba és beszélgetés a közös helységben némi forró tea társaságában, közben alaposan áttanulmányoztuk a térképet, majd lefekvés és alvás 22:30-kor.
 
Július 11. hétfő
Reggel 7:30-kor kelés, kényelmes pakolás, majd 8:30-tól immár napsütésben túra a Geant-gleccseren. Igazából komolyabb cél nélkül csupán, hogy szokjuk a magasságot és az idegen terepet. Végül 12 körül megpróbáltuk megmászni (csak a hecc kedvéért) a Borgana-bivakhoz vezető jégfalat (60 fokos, kisebb 70 fokos szakasszal). Csak az alsó egynegyedét sikerült, persze csak a Sz. Laci tartott velem. Kora délután 14:15-kor indultunk vissza. Sajnos nagyon lassan ment, mint mindig az első napokban most is tapasztalhatom, hogy nem megfelelő a fizikai kondim. De az is igaz, hogy nekem bizonyos terep típusok nem fekszenek, s ott, ha a fene-fenét eszik, sem tudok normális tempóban haladni. Szerencsére most nem kellett sietni, így 16 órára értünk vissza a felvonóhoz, amivel 18 órára leértünk a parkolóba. Elmentünk a legközelebbi kempingbe (3 fő 24 Euro), ahol az éjszakát töltöttük. Lefekvés és alvás este 10:45-kor.
 
Július 12. kedd
Reggel 6:30-kor ébredés, hosszas pakolás a következő 4 napra, közben reggeli, majd 10:15-kor indulás a Miage gleccser irányába. Autóval fel a sorompóig, ott kipakoltuk a hátizsákokat, én maradtam a zsákokkal, a két Laci visszavitték a kocsit. Várakozás közben fotózással és naplóírással ütöttem el az időt. Nem sokkal dél után 12:15-re jöttek meg, és indultunk a gleccser irányába. Alig 45 perc fel a Combal-hoz ami szép „delta” vidék, gleccserpatakok ezernyi ágával. Természetes, hogy fotószünetet tartunk, majd kicsivel később 13:20-kor vágtunk neki a Miage gleccserhez vezető útnak. Az idő elmegy fotózásokkal, s egyéb dolgokkal (Som. Laci roppant bizonytalan). Amíg eldöntik mi legyen, addig én ledőlök a füves oldalban, s süttetem magam a nappal. Végül kialakult, nincs kedve menni, így 18:40-kor további tanakodás után visszafordultunk. Útközben még több fotó, a moréna gerincén majd vissza, újabb fotó, végül lesétáltunk a Miage tábor padjaihoz. Vacsora, majd alvás a tábor mögötti parkolóban 10:15-kor. Éjjel szakadt az eső.
 
Július 13. szerda
Reggel 6:40-kor keltünk némelyek azzal a tervvel, hogy menjünk át a Francia-Alpokba via ferratázni. Már éppen elhagytuk volna a parkolót, amikor a szomszédban táborozókról kiderült, hogy a Barnáék pihennek a közelünkben. Gyors kupaktanács, s eldőlt, hogy marad az eredeti verzió, s mi is velük tartunk a Fehér-hegyre. Összepakolás, majd 8-kor indulás fel a sorompóhoz. 8:30-kor tovább, 9:10-kor Combal. 9:20-kor tovább. Felmásztunk a moréna gerincre, azon végig, majd rátértünk a morénával fedett gleccserre. Hosszú és 2,5-3 órás roppan unalmas egyhangú vándorlás a Miage-gleccseren, majd rövid s jóval izgalmasabb sziklamászás a Gonella házig. A házhoz kora délután 15:20-kor értünk. A délután pihenéssel, fotózással, bőséges vacsorázással, valamint némi össznépi traccspartival töltöttük a menedékház társalgójában. Este 8 körül alvás a Matrac lágerben (ház szállásdíja Alpin tagságival 10 Euro)
 
Július 14. csütörtök
Reggel 4-kor dermesztő hidegben ébresztő. Ám csak 5:15-kor tudtunk indulni. A ház felett rátértünk a kékes félhomályban lévő árnyékos a Dome-gleccserre. Hasadékokat kerülgetve haladtunk egyre feljebb, alig-alig megállva egy-egy fotószünet erejéig. A gleccserről felmásztunk az Aiguilles hágójába (3810m), majd innen immár szikrázó napsütésben, sziklás, havas, jeges gerincen fel a Piton (4003m) csúcsára. Itt tartottunk egy hosszabb pihenőt, fotózással egybekötve. A folytatás, tovább egy keskeny néhol alig lábnyomnyi széles hógerincen, majd ennek végénél meredek firn-lejtőn fel a Dome du Gauter (4306m) tetejére. Itt csatlakozik be az olasz út a francia útba, s innen már az 1999-ben végigjárt úton haladtunk tovább. A csúcson való pihenés után leereszkedtünk a Dome-hágóba, majd onnan fel a Vallot házhoz (4282m), ahova délután 14 órára értünk fel. Nekem komoly hasogató fejfájás, mely miatt nem sok mindenhez volt kedvem. A délután vízolvasztással, teázással, leves szürcsöléssel valamint várakozással telt. Két Laci 16 órakor megpróbált felmenni a csúcsra, de 18:30-ra siker nélkül visszajöttek. Alvás illetve próbálkozás az alvásra kora este 19:00-tól. Persze, csak némi szundikálás lett a dologból.
 
Július 15. péntek
Másnap hajnalban 2-kor kelés, (ez pusztán a hálózsákból való kibújást jelentette), majd fejlámpával felszerelkezve 3:20-kor mindhárman indulunk a csúcsra.
„…Az idő csendes, nyugodt, az ég tiszta, felhőtlen. A hőmérséklet -8 -10˚ körül lehet. Csendesen, lassan haladunk felfelé. Csak a keményre fagyott hó harsog, ahogy a hágóvas fogazata belemar. Egy-egy magasabb pontról visszatekintve mély, árnyékba burkolódzott hegyláncok hosszú sora látszik. Alattunk a Gouter-házból induló mászók hosszú sorának lámpakígyója kanyarog. Csendesen haladok szinte lépésenkén előre, mögöttem a két Laci hasonló némaságban burkolódzva követ, az összetartó kötél halkan, surrogva, tekeregve, csúszik közöttünk a havon. Meredek szerpentinen érjük el Dromedár-pupok elsőjét, innen emlékeim szerint keskeny hó-élen kell tovább menni, egyre feljebb. Ám odafent döbbenten nézek magam elé. A két kicsiny előcsúcs ketté van hasadva. Az ösvény jobbra lefelé haladva kerüli meg a mély, közel 10-12 méteres hasadékot, majd a második magaslat oldalán harántolva tart fel annak a csúcsára, s onnan már az ismert útvonalon halad tovább. Nem szólok semmit, némán folytatom a mászást, előbb lefelé, majd át a hasadék mentén, végül fel a harántban. Visszanézve még megdöbbentőbb a látvány. Szinte hihetetlen, hogy a sokak által nem létező „Globális-felmelegedés” itt is érezteteti a hatását. Közben lassan rátérek a fő-csúcsra vezető keskeny firn-gerincre. Innen a gerinc két oldalán jól látszik a horizont lassan bíborba forduló sávja. Megállok, elkattintok egy fotót, majd egy másikat visszafordulva a Laciék irányába is. Látom, egyikőjük sem akar fotózni, így tovább indulok. Az utolsó néhány száz lépés a csúcsig már egyszerű könnyű fokozatosan szélesedő ösvénye, lehetőséget ad, hogy ne az útra, hanem a belső érzéseimre koncentráljak. Elengedem magam, s hagyom, hogy átjárjon az a lassan, mélyről, belülről jövő eufórikus érzés, amely ilyenkor szokott jönni. Hasonlót érzek minden alkalommal, mikor egy-egy hatalmas hegy megengedi, hogy hágóvasas bakancsommal végigtaposva a testén felérjek annak csúcsára. Ha a barlangokat a természet templomainak hívjuk, akkor a magas hegyeket hívhatjuk a természet királyainak vagy királynőinek. Olyanok, mint a királyok, hósipkás fejükkel mindenek fölé magasodnak s csak az juthat fel rájuk, aki tiszteli, megérti és elfogadja őket, és a törvényeiket. Ezt az alapszabályt már régen megtanultam, s ezért mindig megtisztelve érzem magam, ha egy-egy óriás megengedi, a csúcsáról körbetekinthessek. Talán ezt hívják csúcsérzésnek… Hajnali 5 órára fent vagyunk, a Fehér-hegy tetején. A nap még nem kelt fel, csupán a bíborból, lassan sárgába váltó csík jelezi érkezését. Megvárjuk a napfelkeltét, s közben köszöntöttjük egymást. Egyszer csak előcsillan a napkorong a horizonton és sárgás, vöröses fény árasztja el a kékes hegyeket. Ahogy emelkedik az izzó égitest, úgy tűnnek elő a színek. Szinte megbabonázva figyelem a jelenséget, s ekkor váratlanul az olasz oldalon egy új eddig sosem látott hegy látképe bukkan elő a felhők tetején. Lassan a felhőkre vetülve kirajzolódik a Mont Blanc árnyéka. Újabb ajándék mely nem sokaknak adatik meg. Figyelem a társaimat, s az időközben felérkezett mászókat. Némelyek észreveszik a jelenséget, de a legtöbbjük nem. Enyhe szomorúság tölt el, s konstatálom a szomorú tényt. Az ember annyira önző, hogy még itt, Európa tetején sem veszi észre, azokat az apró szépségeket, amelyet a természet nyújt neki. Mit várhat akkor lent a hétköznapokban. A jelenés nem tart sokáig, néhány perc múlva elenyészik, mintha sosem lett volna. És valóban sokak számára sosem volt. Örülök, hogy nem ezek a lények közé tartozom. Lehunyom a szemem, és még néhány percig átadom magam a csúcson elárasztó érzéseknek, majd kicsit később, 6:30-kor, elindulunk lefelé…”
Nem sokkal később, sűrűn kerülgetjük az olykor igen agresszíven felfelé törekvőket, ami a keskeny gerincen, bizony gyakori félreállásokat jelent. Reggel 7:45-re a Vallot házban vagyunk. Rövid pihenés, némi reggeli féleséggel egybekötve, majd 8:30-kor otthagytuk azt, és az ismert útvonalon folytatjuk utunkat lefelé. A Gouter-csúcsig egyszerű és kényelmes az út, ám utána a keskeny fokozatosan olvadó, lazuló hó-gerincen nem árt az odafigyelés. Szerencsére itt már nincs forgalom, így nem kell a közel 70 – 80˚-os meredek oldalba kimászni. Hamar elérjük a Piton kicsiny csúcsát, majd némi pihenő után indulunk tovább lefelé. Ám az Aiguilles hágója, a normál útvonalon járhatatlan, így mellette, a sziklán kellett lemászni, majd latyakos hólejtőn két jókora hasadékot keresztezve ereszkedünk le a Dome-gleccserre. Nem sokkal később már a Gonella háznál voltunk. Délután ebéd, vagy vacsora a menedékházban. Pasta 5 Euro, és olasz zöldségleves 5 Euro. Este 10:15-kor fekvés, ezúttal szinte rögtön álomtalan mély álomba zuhant a társaság szinte minden tagja.
 
Július 16. szombat
Másnap hajnalban az 5 órás ébresztő, és 6-os indulás helyett 6:45-kor ébredtünk. Kisebb vihar a hegyen, így kényelmesen reggeliztünk majd 8:15-kor indultunk lefelé. Az ismert útvonalon haladva hamar leértünk a sziklagerincen, majd a Miage-gleccser felső részein előbb a hasadékok kerülgetésével, később lejjebb a nagyobb kőtömbök között kanyarogva haladtunk. Rövid pihenők beiktatásával illetve a gleccser alsóbb részeit borító kisebb köveken való bokagyilkos haladás után viszonylag hamar, kora délután, 13:45-re értünk le a parkolóba. Bőséges ebéd, rövid pakolás (Som. Laci fürdik), majd 16:30-kor indulás Livornó irányába. Hosszú és olykor unalmas utazás veszi kezdetét, mely mellett már a Széles Laci elektronikus zenéje is izgalmasnak tűnik. Szerencsére néhány pihenésnek szánt megálló némi színt visz az útba. Livornóba este későn 22:30-kor értünk. Megkerestük a komp kikötőt, s 0:30-ig vacsora, majd a kikötő melletti parkolóban alvás.
 
Július 17. vasárnap
Reggel 7-kor kelés, közös reggeli. Nem sokkal később, 8:30-kor érzékeny búcsút vettünk egymástól s a két Laci elindultak saját útjukra, ami mint később kiderült, korántsem volt zökkenő mentes, de ez már nem az én történetem. (Ha egyikőjük leírja, szívesen közzéteszem.) Én ez idő alatt a kikötő főbejáratában, majd később bent a váró előtt várom a buszt, mely a kedvesemet hozza, hogy megkezdhessem a korzikai kalandtúrámat. Nem kellett sokat várni, 8:45-kor befutott a korzikai Trek World-os járattal Tündi is. Volt öröm, s ölelkezés, majd 9-kor beszállás a kompba, ami 10-kor indult s ezzel megkezdődött egy újabb történet...