Ahol semmi sem számít!

Glockner – A tömegturizmus áldozata
 
Állok a Pasterzee-gleccser felett, a parkoló szélén. Nézem a hatalmas jégfolyam töredezett felszínét, s gondolataim gyorsan váltogatják egymást. Kettesben vagyunk itt egy barátommal. Ifjú, vagy talán nem is olyan ifjú lányka az illető. Nem régóta ismerjük egymást... néhány hónappal... talán egy évvel ezelőtt egy nyári gleccserjáró tanfolyamon találkoztunk először, ahol egyedüli lányként vett részt, s hozzánk került harmadiknak... a többi srác legnagyobb irigységére. Így hármasban S. Laci barátommal hamar összeszoktunk. Bár a tanfolyam nem pont úgy végződött számomra és a leány számára sem, (lásd: Tanfolyam a Berger-hegységben), ahogy szerettük volna, ettől függetlenül kapcsolatunk nem szakadt meg. Most itt vagyunk, ezúttal kettesben, hogy megmásszuk Ausztria leghíresebb és legmagasabb hegyét. Nem beszéltük meg, kinek mi a feladata, ki mit csinál, egyszerűen csak kijöttünk. Mivel én már voltam korábban a Mont Blanc-on (lásd: Európa tetején) így automatikusan rám hárul a „vezető?” szerep. Most viszont tanácstalan vagyok. Előttem jellegzetes formájú, jéggel borított, karcsú sziklapiramis, amely még innen messziről is félelmetesnek tűnik. Oda kéne eljutni, mégpedig ha lehet, sikeresen elérve a csúcsot, majd onnan biztonságban vissza is térni. Ijesztő feladatnak tűnik, így elsőre. Magamban remélem, hogy túldramatizálom. Közben odalép hozzám a leányka.
- Szép, ugye? – kérdi mosolyogva.
Ránézek, s visszavigyorgok:
- Az! De csak holnap kellene elindulni, ma már túl késő van!
- Hol fogunk aludni? – kérdezi válaszként.
- Nem tudom, gondolom, a parkolóban – felelek. Pillanatnyilag nem tudok jobbat – teszem hozzá, félmosollyal.
- Addig nézzünk körül – javasolja.
Tetszik az ötlet, így felnyalábolom a fotóstáskát, s együtt indulunk hátra, a parkoló mögötti domboldal irányába. Rövid séta a fűvel borított hegyoldalon, a panoráma csodás, bár a Glockner ural mindent. Visszafelé egy másik ösvényen jövünk, melyet meglepetésünkre nemcsak mi használunk, hanem egy kecskecsalád is, a kőszáli fajtából, valamint kicsit arrébb, mormoták jönnek szembe velünk. Ám mikor azt várjuk, hogy elszaladnak, csalódni kell. Éppen ellenkezőleg, óvatosan ugyan, de egyre közelebb jönnek. Idő kell, hogy rájöjjek, ugyan nem szelídítettek, viszont megszokták az embereket, akik rendszeresen etetik őket. Így hát tőlünk is kapnak egy maroknyi natúr mogyorót, melyet pillanatok alatt el is tüntetnek, miközben próbálom lencsevégre kapni az állatokat. Mire visszaérünk, már szürkül, így ideje megágyazni. A lassan kiürülő parkolóban könnyedén találunk olyan helyet, ahol mi is meghúzhatjuk magunkat. Szűk, keskeny, árnyékos sarokra esik a választás, ami mellé szorosan odaparkolunk, ezzel megakadályozva azt, hogy az éj leple alatt valaki reánk parkoljon. Nem kellett sokat várni, hogy mély álomba merüljünk. Ám sűrűn ébredek, (nem árt az óvatosság) igaz, utána ismét gyorsan újra, s újra elalszom. A hajnal azonban ébren talál. A hálózsákomból fekve nézem a reggel varázslatos fényeit. Már 8 óra is elmúlik, mire útitársam is kidugja összekócolódott Kleopátra-frizurás buksiját.
- Már fent vagy? – kérdi.
- Hülye kérdés... Már egy ideje – felelem.
Összeráncolja a szemöldökét, majd ránt egyet a vállán, s visszacsúszik a hálózsákba.
- Jól van na, bocsi! – simogatom meg a hálózsákot ott, ahol a fejét sejtem.
- Nem aludtam túl jól – teszem hozzá.
Újra előjön,
- Menjünk! – mondja, lelkesen.
Bólintok, s elkezdek kikászálódni a hálózsákból, majd jön az összepakolás, ami a vártnál több időt vesz igénybe. Jócskán elmúlik már 10 óra, mire felkerekedünk. Kényelmesen megyünk az ösvényen a gleccser felett. Nemsokára elérjük, majd el is hagyjuk a Hofmann-házat. Mögötte az ösvény levezet a gleccserhez, majd át azon. A jég-ár felszíne tagolt, hasadozott, kisebb-nagyobb hasadékok, rianások teszik egyenetlenné a felszínét. Kicsiny, festett végű karók jelzik, azaz jeleznék az utat, ám ezek jelentős része eldőlt vagy hiányzik. Óvatosan lépkedek az egyenetlen jégfelszínen. A merev, műanyag bakancsomban olyan érzés, mintha gipszben járnék... sutának, ügyetlennek érzem magam, s valószínűleg az is vagyok. Először van rajtam ez a bakancs, nem oly régen vettem használtan, de jó állapotban. A korábbi bakancs, amiben a Mont Blanc-on voltam, végképp megadta magát. Ez a mostani, meglehetősen kényelmetlen, több helyen nyom, különösen akkor, ha kemény talajon haladok, márpedig eddig minden az volt, az ösvény is, a jég is. Viszonylag hamar átérünk a gleccseren, s a túloldalt apró palás törmelékkel borított keskeny csapás kanyarog felfelé, a meredek, sziklás oldalon. Lassan bandukolunk, alig-alig szólva egymáshoz. Mindketten elvagyunk a saját gondolatainkkal, s a táj szépségével. Minden kanyar után új és újabb távlatok nyílnak meg. Ugyanekkor apró virágok, s érdekes kőzetformák vonják magukra a figyelmet. Nemsokára elmarad az ösvény is, ismét gleccseren járunk, ám ezúttal nem vízjégen, mint alább, hanem hóval, firnnel borított felszínen. Itt már összekötjük magunkat, s felváltva haladunk elől. A terep nem nehéz, egyenletesen emelkedik nem is túlságosan meredek. Néha azt is mondhatjuk, hogy unalmas. A csúcs alatti menedékház, Erzhzg. Johann-hütte (János főherceg-ház) nem látszik, így nehéz megbecsülni, mennyi van még hátra. Ez némileg nyomasztó nekem (legrosszabbul a monotóniát tűröm). Az út (taposott nyom a hóban) nagy ívű bal kanyarral tér ki a gleccser peremére, melynek tetejéről végre megpillantjuk a célállomást. Kétszintes fa- és kőház jókora fa terasz-szerűséggel. Szinte rögtön el is döntöttem magamban, hogy ott fogok aludni. Persze, csak ha megengedik. Közel még egy óra gyaloglás után a célhoz érünk. Míg a németül jól beszélő útitársam bemegy érdeklődni a szállás iránt, addig én hátizsákomat lerakva szemlélem az előttem terpeszkedő hegyormot. A csúcs most felhőben van, s az előcsúcs (Klein Glockner) viszont jól látszik. Mögötte a Sharte, a híres vagy inkább hírhedt keskeny gerinc, ami a két csúcsot köti össze, takarásban van. A Klein Glocknerre vezető utat viszont nem találom, hacsak nem az a keskeny havas kuloár, ami nem sokkal a csúcs előtt végződik. Miközben nézelődök, egyre lejjebb ereszkedik a felhőréteg, s lassan beborítja az előhegyet is. Időközben visszatér az útitársam, vigyorog, látom, elégedett az eredménnyel. Valóban, van szállása, én is aludhatok a kiszemelt helyen (nem kerül semmibe), s várja a vacsora, amihez hív, tartsak vele. Bár nem vagyok éhes, mindketten bevonulunk a meleg, hangulatos, s vendégektől zsibongó helyiségbe. Egy sarokasztalnál kapunk helyet, ahol az est hátralévő részét töltjük beszélgetéssel és különböző apróságok rágcsálásával. Megnézzük a naplementét, ugyanis közben kitisztul az idő, aztán az est eljövetelével ki-ki visszahúzódik a vackába. Az enyém meglehetősen huzatosnak bizonyul. A teraszon egy pad mellett leterítettem a polifoam-om, rá a bivak-zsákot, s bele a hálózsákot. Éjjel arra ébredem, hogy felfújtak, mint egy lufit, pontosabban a kétszemélyes bivakzsák fújódott fel, a kinti széltől. Kimászom, s átfordulok a szélirányból, próbálok tovább aludni. Ám az elemek játszanak velem, ugyanis a szélirány is velem együtt fordul. Ezt a játékot még elpróbáljuk néhányszor, s végül feladom. Amennyire lehet, behúzom a zsák zsinórját, s engedelmesen lebegem a hűvös szélben. Néha még el is szundítok, ám többnyire csak várok, hogy elteljen az éjjel. Az lassan ugyan, de előbb-utóbb eltelik. Az éj sötétjéből halovány derengés izzó napfelkelte következik, ami reggel szikrázó napsütésbe megy át, s mindezt páholyból szemlélem. Felhő sehol, kifújta az éjjeli szél, ahogy engem is. Nem sokkal később felkelek, s kis barátnőm is megjön. Összepakolunk, majd a cuccaink nagy részét otthagyva a menedékház előterében, így pusztán a zsebekbe dugott apróságokkal indulunk neki a csúcsnak. Az út eleje enyhe emelkedésű, hóval fedett gleccser, könnyedén, kényelmesen járható. Ennek ellenére nem igazán tetszik, mert rengetegen vagyunk az úton. Egymást kerülgetik a partik. A többsége az idősebb korosztály, s vezetővel vonul. Elég kiábrándító látvány, mikor egy (vagy két) szikár, cserzett bőrű hegyi ember pórázon vezet 3-4, olykor 6, sőt egy ízben 8 fős társaságot. Mennek a vezető után, tapossák a kötelet, s olykor egymást is. Igyekszem nem belegondolni, mi lesz odafent a sziklákon. Az biztos, hogy jó sok várakozásra kell lélekben felkészülni. Próbálom magam ráhangolni erre a verzióra, ám nehezen megy. Én magam sem vagyok valami gyors, különösen nehéz terepen mozgok óvatosan, de a tétlen várakozást, különösen hegyen, szintén nehezen tűröm. Mentségemre legyen mondva, a hegyen minden elvesztegetett idő közelebb hozza a délutáni felhősödéssel járó „rossz idő” periódust. Ismerem és vallom én is azt a régi hegymászómondást, hogy; „inkább ebédelj a bivakban, mint vacsorázz a falban”! Közben elérjük azt a meredek hó-kuloárt, amelyet már a háztól is néztem. Valóban ezen vezet fel az út. Az alján széles ívben szerpentinezik felfelé, s ahogy szűkül a havas rész, úgy lesznek egyre kisebbek a kanyarok. A vége már direktbe, esésvonalban megy felfelé, s az utolsó 10 m viszont kettes sziklamászás. Ezen szerencsére senki sincs, így akadálytalanul és gond nélkül jutunk fel a Klein Glockner tetejére. Odafent azonban már hárman toporognak, s mögöttünk is jön egy négyfős csapat. Lenézek a hírhedt Sharte-ra... „ettől vannak annyira oda?” Nem egészen értem. Alattam 15-20 m-re (ennyit kell lemászni az előcsúcsról) egy keskeny, kb. 8 m hosszú hógerinc látszik. Mindkét oldalát 70-80°-os jéglejtő alkotja, melynek az alját nem látom. Valószínűleg több 100 m-re lehet. A hógerinc tetején lábnyi széles taposott nyom, melyen kényelmesen lehet átsétálni. A túlsó végén fémcövek áll ki a falból, gondolom, amolyan biztosítási pont gyanánt. Feltételezem, alattunk, az innenső oldalon is van egy, bár látni nem látom. Közben felbukkan a Sharte irányából két fiatal legényke, minden komolyabb felszerelés nélkül, egy egyszerű trekking bakancsban, kis hátizsákkal a vállukon. Élénken beszélgetnek... magyarul. Összenézünk az útitársammal. Miközben az előttünk lévő hármas elindul lefelé, szóba elegyedünk a két ifjúval. Elmondták, Győrből jöttek... megmászni a hegyet, de semmit nem tudtak róla, csak azt, hogy Ausztria legmagasabb hegye, és hó van rajta.
- Ennyi infóval csoda, hogy idáig is eljutottatok egyáltalán és épségben – mondom.
Rám nevetnek, fiatalosan, vidáman. Nem tudok rájuk haragudni, eszembe jutnak a saját korabeli meggondolatlan kalandjaim.
- És most mi lesz? – kérdem.
- Visszafordultok? – teszem hozzá.
Hát... – néznek össze, majd kibökik...
- ha belekapaszkodhatunk a köteletekbe, akkor továbbmennénk – teszik hozzá szinte kórusban.
Összenézünk az útitársammal, aki mosolyog. Szemmel láthatóan tetszik neki a két legény, legalábbis a lelkesedésük. Egy pillanatig gondolkodom.
- Ok! Gyertek, de egy feltétel van. Ti csak akkor másztok és kapaszkodtok a kötélbe, amikor az, ki van biztosítva!
- Juhé! – ugranak a levegőbe, kis híján lesodornak mindkettőnket a zsebkendőnyi területről.
- Ésszel! – hűteném le a lelkesedést, ám azt már nem lehet. De pár perccel később maguk is lecsillapodnak. Időközben valószínűleg eljuthatott a mondatom lényege a tudatukig, mert hirtelen megkomolyodnak. Közben odaléptem a továbbvezető út pereméhez, s lepillantottam. Az előttünk lévő csapat még mindig nem ért le teljesen, legalábbis az utolsó ember biztos nem, ugyanis az első kettő, ékes német nyelven magyaráz a falnak... legalábbis innen fentről úgy tűnik. Közben mögöttünk is felbukkan az utánunk jövő négyes első tagja. Szerencsére alul visszatartják, legalábbis erre utal a lefelé feszülő kötél. Ránézek a csapatomra – azt hiszem, indulnunk kellene – adom meg a végszót. A fiatalok azonban haboznak, s összesúgnak. Egyikük meglöki a másikat:
- Kérdezd meg te – súgja már hangosabban. A másik kelletlenül előrébb lép,
- Izé – kezdi, majd pillanatnyi szünet után folytatja
- Honnan tudjuk, mikor van lebiztosítva a kötél?
- Jelezni fogok – felelem vigyorogva.
- De indulás, mert beelőznek, s utána szobrozhatunk újabb egy órát.
Heni ért a szóból, s már indul is. Kecsesen lép át a peremen, s könnyed mozdulatokkal mászik lefelé. A sebesen sikló kötelet ráhurkolom a biztosító vasra, s lazán engedem utána. Pár perc múlva éles pijjogás jelzi, hogy leért. Intek a két legénynek – Gyerünk – teszem hozzá a nyomaték kedvéért. Ám nem kell a biztatás, fürgén, mint két kígyó siklanak le a falon. Harsány kiabálás jelzi, hogy leértek. Lecsavarintom a kötelet, s épp indulnánk, mikor az utánunk jövő „horda” vezetője elém vág, kis híján rálépve a hágóvassal a hóban pihenő kötelemre.
- Hé-hé Wait Wait (várj, várj) – üvöltöm teli torokból, felrántva a kötelet, szándékosan úgy, hogy a felcsapódó kötél hozzáérjen. Közben a másik három társa is élénk kiabálásba kezd. Talán emiatt, talán a kötél hatására, de megáll, bambán rám néz, motyog valamit, amit ha értettem volna németül, sem biztos, hogy lett volna értelme. Mindegy, felfogtam bocsánatkérésnek, s az eredeti tervem, hogy a kötélen ereszkedem le, sutba dobva, kiléptem a falba, s gyorsan megkezdtem a lemászást. Mire leértem, alig 1-2 perc, már kiürült a Sharte, ám mielőtt az első elindulhatott volna, szemből megérkezett egy hatos csoport, s gyorsan beelőztek. Ez még nem lett volna oly nagy baj, ám fentről is megindul a korábbi társaság. Közben a Sharte túlsó felén, a csúcstömb oldalán is jó néhány mászó igyekszik lefelé. Kezd bedugulni a hegy, állapítom meg magamban, miközben igyekszem megfelezni magam, hogy a szemből jövőknek helyet adjak. Szerencsére ez rutinosabb társaság, így hamar átjutnak a kritikus szakaszon. Ám most mi négyen, plusz ők hatan szorongunk, illetve próbáljuk kikerülni egymást. Szerencsére, az újonnan jöttek előzékenyebbek, sikerül előbb a Heninek, majd a két fiatalnak átsiklani közöttük. Még a kötelek sem gabalyodtak össze. Amúgy tessék-lássék módon próbálom biztosítani őket, ám tudom, ez szinte semmit sem ér. Szerencsére nem is volt rá szükség. Én viszont nem vártam meg a biztosítást, hanem óvatosan átlépdeltem a keskeny párkányon. Már csak az utolsó feladat, a csúcs megmászása van hátra, ám a fal tele emberekkel. Nincs más hátra, marad a várakozás. Közben mögöttünk őrült kavarodás, hangzavar támad, a 4-es és a 6-os parti találkozik. Magamban kárörvendően vigyorgok, nem sejtve, hogy nemsokára ezen az oldalon is hasonló lesz a helyzet. A Sharte túloldalán megjelenik két alak, az ördög tudja, hogyan kerültek oda, hiszen ezelőtt 2 perccel még nyomuk sem volt. Sebesen, rutinosan mozognak, kerülgetik az embereket. A mozgásuk és kinézetük alapján valószínűleg hegyi vezetők lehetnek, (legalábbis az első biztosan az) pillanatok alatt mellettünk vannak. Nem foglalkozva azzal, hogy a falnál állok, készen az indulásra, s azzal sem, hogy pillanatnyilag hárman igyekeznek lefelé (a negyedik éppen leér) odalép, s már indul is fel. A következő pillanatban iszonyatos ordítás jelzi, hogy az első felfelé haladó az egyik lefelé igyekvőnek a kezére taposott a hágóvasas lábával. Az ordításra lepillant, mond valamit, majd folytatja útját. A társa sem fordít különösebb figyelmet a sérültre, hanem elmegy mellette, és siet a haverja után. A sérült eközben hangosan átkozódik, s próbál nem leesni, bár a heves mozdulatok hatására fényképezőgépe lecsúszik a válláról, tompán puffan a hópárkányon, majd pörögve eltűnik a mélyben. A sérült eközben vér-záport szórva érkezik le a falról. Két társa igyekszik lefelé, majd leérve kötszereket szednek elő, hogy ellássák a sérültet. A kötszerek csomagolását letépve, s azt egyszerűen elhajítva próbálják elállítani a vérzést. Látva, hogy nagyon nincs ránk szükség, én is indulok felfelé, ami nem is olyan egyszerű, úgy, hogy ne kelljen belekapaszkodni az összevérezett fogásokba. Még fel sem érek, mikor a két bajkeverő már visszafelé tart. Okulva az előbbiek példájából, inkább félreállok. Miután elmennek, folytatom a mászást, s pár perc múlva el is érem a fal tetejét. Innen már csak pár méteres emelkedő vezet a csúcskereszthez. A peremén fémcövek, ide biztosítom a kötelet, majd jelezek, az alattam állóknak, hogy jöhetnek. Nem telik bele sok idő, s előbb az egyik legény, majd a másik is megjelenik boldog vigyorral a képén. Újabb pár perc múlva a leányzó is felér, s innen együtt kézen fogva sétálunk fel a csúcskereszthez. Közben szembejön az a hármas, amelyik a Klein Glocknerről előttünk mászott le a Sharte irányába. Micsoda, nem is remélt mázli! Ausztria legforgalmasabb hegyén csúcsidőben, de. 10 óra körül egyedül, mi négyesben vagyunk a csúcson! Ajándék a kitartásért. Odafenn megöleljük egymást útitársnőmmel, lekezelünk a két fiatallal, akik szemmel láthatóan megilletődnek, majd leülünk a kereszt mellé 1-1 nagyobb kőre, s elmerülünk a panoráma szemlélésében. Érdekes, hogy senki nem töri meg a csendet, mindenki elvolt valamivel, ki a gondolataival, ki a táj szépségével, ki a hasával. Bő fél óra is eltelik, mire az érkező csoport zaja megtöri a varázst, így összeszedelőzködünk, és elindulunk vissza, meghagyva az érkező négyesnek a jogot, hogy egyedül lehessenek a csúcson. A leereszkedésnél azért várni kell egy kicsit, mielőtt elindulhatunk, ám ez is megtörténik, ezúttal én maradok utoljára. Társaim gyorsan, magabiztosan érik el a Shartét, pedig egy felfelé törekvő 3-as ezúttal is bemászik közéjük. Végre bő 15 perccel később (többnek tűnik) én is lemászhatok. Odalent beakasztom a kötelet a biztosítóvasba, és várom, hogy az első ember elindulhasson. Közben érdekes látni, ki hogy próbálkozik az átjövetellel. Szembejövő 6 fő, két vezető és két idősebb pár jön át éppen. Az egyik vezető, már ezen az oldalon van, s kötéllel segíti az egyik hölgyet, aki lovaglóülésben, falfehér arccal araszol keresztül a hónyergen. Miután átér, társaitól tapsot kap, majd kisvártatva egy öregúr következik. Ő ugyan állva jön át, de igencsak citeráznak a térdei. A jutalma, még nagyobb taps a hátralévő két vezetett személyből (mindkettő nyugdíjas korú), a nő az ügyesebb, állva, bár szép lassan egyik láb a másik után egyensúlyozva teszi meg a kritikus 8 m-t, a másik ezúttal hímnemű próbálja a nőt utánozni, ám hamar elszáll a bátorság, s két lépés után inkább visszatér a gyermekkorba, s négykézláb araszol át. A végére maradt másodvezető egyszerűen átsétál. Végre szabad az út, így mi is követjük az imént látott vezető példáját. Először én megyek keresztül a kritikus szakaszon, majd miután kibiztosítom a kötelet, jön a két fiatal, s végül a túratársnőm. A Klein Glocknerre vezető út üres és tiszta, így akadály nélkül jutunk fel annak tetejére, majd onnan egy utolsó pillantást vetve az események színterére, indulunk vissza a menedékház irányába. A havas kuloárba való lemászás már szinte gyerekjátéknak tűnik, szintúgy az onnan lefelé a menedékházig tartó egyre lankásabb útszakasz. Bár már jócskán délutánba hajlik az idő, de még mindig találkozunk szembe, felfelé igyekvő csoportokkal.
- Végül is, ha az idő jó marad, miért is ne? – filóztam a dolgon.
- Csak az a baj, hogy az esetek 85%-ában délutánra befelhősödik. 40–50%-ban esik is, olykor eső, de nem ritkán hó is. Önkéntelenül is felpillantok az égre, melyet vékony fátyolfelhők vonnak be. A nap halványan ragyogott keresztül rajta. Nézem a horizontot, de semmi fenyegetőt nem látok. Nyugodt az időjárás, azt hiszem, szerencséjük van a most felfelé igyekvőknek. Nemsokára elérjük a házat, ahol tartunk egy pár perces pihenőt, közben bekapok egy szelet csokit, kínálom az útitársaimat is, de senki nem kér. Magunkhoz vesszük az előtérben hagyott reggel feleslegesnek ítélt cuccokat, (hálózsák, polifoam), majd indulunk tovább lefelé. Ifjú társaink velünk tartanak. Gyorsan, gond nélkül jutunk fokozatosan egyre lejjebb a gleccseren, a jéghasadékokat kerülgetve. Csak a lábamat töri mind jobban a műanyag bakancs. Felfelé csak a keményebb sziklás, jeges szakaszokon volt problémám vele. A havon nem. Ám most már a havon is érzem, sőt, nemcsak érzem, hanem mind jobban fáj. A gleccser aljára érve hamarosan bicegni kezdek. Rátérve a sziklás szakaszra, erősödik a fájdalom. Próbálom magam biztatni „ne add fel, nem sok van hátra”, de hiába. Egyszer csak eljött az a pillanat, mikor nincs tovább. Megállok, s leveszem a bakancsot, és a belső részében megyek tovább. Micsoda megkönnyebbülés. A külső műanyag rész csendesen pihen a hátizsák két oldalán egy-egy heveder alá feszítve. Immár semmi sem ront a komfortérzetemen. Megelégedetten bandukolok a sor élén, apró palatörmelékes, taposott ösvényen, mikor váratlanul minden előzmény nélkül megcsúszom. Nem sokon múlik a spárga, de jó figyelmeztetés, az „új cipőm” csúszó képességéről. Az eset után jóval óvatosabban, nagyobb figyelemmel haladok az ösvényen, majd lejjebb keresztül a jégmezőn. Nem sokkal később a parkolóba érünk, ahol elválunk alkalmi ismerőseinktől, s mindenki megy a maga útján, ám ezúttal már hazafelé…