| Alacsony-Tátra trekking | 2000. január 28-30. |
Nem olyan rég volt, hogy végigjártuk az Alacsony-Tátra főgerincét
nyári (őszi lásd „Vándorúton az évszakokban”) körülmények között. Akkor elhatároztuk, hogy ugyanezt megismételjük téli körülmények között is. Talán az utolsó nap havas, jeges misztikuma
volt a meghatározó, talán valami más, már nem tudni, lényeg, hogy az elhatározást hamar követte tett. Induláskor itthon se híre se hamva a hónak, sőt Szlovákiában sem. Egészen Donovaly aljáig kellett autózni ahhoz, hogy találkozzunk az első hófolttal, mely olyan volt, mintha még tavalyról maradt volna itt. Koszos, jeges, olvadozott.
Izgatottan helyeztük el az autót az egyik parkolóban, majd az előre összekészített csomagjainkat felpakolva a hátunkra,
rögtön nekivágtunk a betervezett útszakasznak. Hótalp nem kellett, magamban kételkedtem benne, hogy egyáltalán fog-e kelleni. Kicsit csalódottan néztem a hágóban lévő, alig 20 cm-es havat, „Hát, ha ekkora a hó fentebb is, aligha kell a talp.” Pedig elég sokat dolgoztam rajta. Ránézésre tetszetős és jó lett. Az alapanyag 5 mm vastag rétegelt lemez, ami kellően erős, és kissé rugalmas. Hal formájúra vágtam, az eleje kerekített, 25-28 cm széles, majdnem 50 cm hosszú, a vége csúcsosan ér össze. A széleit műanyag csőbe (a cső oldalát felvágva) illesztettem, melynek végét alumínium bilincs fogta össze. A szélek nem befeszítéssel, hanem ragasztással is meg lettek erősítve. Az aljára keresztbe ugyanilyen félbevágott műanyag cső került fel erősítés gyanánt, szintén ragasztással és csavarozással. Négy ponton csavarral rögzített hevederek szolgálták a felcsatolási lehetőséget. Így alig vártam, hogy kipróbáljam élesben is, ezért érthető, hogy az alig 20 cm-es hó kissé kedvemet szegte. Főleg, hogy azzal számoltunk, hogy fent a gerincen még ennyi hó sem lesz, mivel köztudott, hogy a szél hamar lesöpri azt. Majd meglátjuk címszóval azért bizakodva ballagtunk felfelé, egyelőre ég a sípálya szélén,
keményre „ratrakolt” terepen.
Pillanatok alatt fél lábszárig érő hóban gázoltunk,
bár ezzel egyelőre csupán az elől haladónak volt gondja, ő viszont nem panaszkodott.
és lassan elértük az első kopár dombtetőt. Itt van a lehetőség kipróbálni a házilag készült hótalpat, ugyanis a hó már igencsak térd fölé ért. Felcsatoltam a talpakat, könnyen, gyorsan, hogy ahogy azt eredetileg is elképzeltem. Tettem vele pár lépést, jónak tűnt, bár a rögzítő hevederek kissé meglazultak. Sebaj, gyorsan utána lehet húzni.
Így is lett. Ismét stabilan áll, fel a hátizsákot és gyerünk be a hóba. Érdekes, alig 15-20 cm-re süllyedtem csak be a puha porhóba. „Tök jó!”- lelkesedtem magamban. Jó kedvvel, kicsit kacsa módban totyogtam előre …. úgy 10-12 lépést, mikor leesett az egyik hótalp. Rosszul fűztem, állapítottam meg magamban. Beletérdeltem a puha anyagba, hogy megigazítsam az eszközt. Ám sajnos ez nem vezetett eredményre. Pár lépés és kezdődik minden elölről. Később átfűztem, ám ez sem vezetett eredményre. Aztán eljött az idő, amikor be kellett ismernem, hogy nem jó a konstrukció, legalábbis ami a felrögzítést oldotta volna meg. Közel egy óra sikertelen próbálkozás után a hótalp visszakerült oda, ahol azelőtt is volt, a hátizsák két oldalára.
Bíztunk benne, hogy jól választottunk. Lerakva a hátizsákokat a mély hóba (itt néhol már mellig ért) nekiálltunk, hogy előkészítsük a sátornak a helyet. Ez viszont hólapátolást jelentett, méghozzá nem is keveset. Ám lapát híján nehézkes, hosszan tartó műveletnek ígérkezett. Szerencsére erre legalább jó volt a hótalp. Bő 2,5 x 2,5 méteres területet kellett megtisztítani, ami ekkora méretes, kb. 1-1,5 méter mély gödröt jelentett. Sajnos a felső kb. 50 cm-es puha hó alatt kemény fagyott réteget találtunk, ami jócskán megnehezítette és lelassította a munkát, ami eltartott 2-2,5 óráig is. Végére alaposan kimelegedetünk az erősödő hóesés és a fokozatosan hűlő hőmérséklet ellenére is.
az alját alaposan letapostuk és kiegyenlítettük hóval, majd előszedtük a sátrat, hogy felállítsuk. Ekkor derült ki, hogy csak a külső ponyva van nálunk. A többi szükséges rész a csapat másik felénél van, szétosztva a terhelést. Nesze neked, állíts sátrat. Nincs más hátra, egy szál ponyvával, plusz, ami nálunk vagy egyéb eszközökkel kellett megoldani a helyzetet. Így az anyag a gödör fölé, vízszintesen került kifeszítésre, a két végét (fejnél) 1-1 leszúrt jégcsákánnyal rögzítettük ki. A lábhoz eső végét 1-1 síbot tartotta. A másik két (teleszkópos) botot próbáltuk összekötözve, vízszintesen elhelyezni középre, ám rövidnek bizonyult, így végül kettőnk közé, középre állítottuk be. Alulra kerültek a polifoamok, rá a hálózsák. Két oldalon a hófalnak támasztva a 4 db rosszul sikerült hótalp, elé a hátizsákok és gyakorlatilag készen is volt a vészbivak.
Hosszantartó vándorlás vette kezdetét úttalan úton, olyakor patakon vagy kidőlt fatörzseken másztunk keresztül és nem ritkán szakadtunk meg derékig a hó alatt rejtőzködő gödrökbe, alattomos csapdákba. Az időtényező kíméletlenül pörgött előre, egyre sötétebb árnyat vetítve elénk egy valószínűsíthető, újabb kint alvásról, melyhez szétázott cuccainkra gondolva, egyikünknek sem volt sok kedve.
Így kíméletlenül, étlen-szomjan, már-már makacssággal törtünk előre az általunk helyesnek vélt irányba,
hogy mielőbb elérjük Donovalyt. Szerencsére a beépített iránytű ezúttal is jól működött, így késő esete az egyre ritkábbá váló fák között megcsillanó fények irányába haladva elértük Donovalyt. Már csak az autót kellett letakarítani a ráhullott és ráfagyott hótól, és mehettünk haza….