Vészbivak télen

Nem olyan rég volt, hogy végigjártuk az Alacsony-Tátra főgerincét nyári (őszi lásd „Vándorúton az évszakokban”) körülmények között. Akkor elhatároztuk, hogy ugyanezt megismételjük téli körülmények között is. Talán az utolsó nap havas, jeges misztikuma volt a meghatározó, talán valami más, már nem tudni, lényeg, hogy az elhatározást hamar követte tett. Induláskor itthon se híre se hamva a hónak, sőt Szlovákiában sem. Egészen Donovaly aljáig kellett autózni ahhoz, hogy találkozzunk az első hófolttal, mely olyan volt, mintha még tavalyról maradt volna itt. Koszos, jeges, olvadozott.
Ahogy kanyarogtunk felfelé a szerpentinen, úgy fordult egyre téliesebbé az időjárás. Sűrű, ón-színű fellegek hömpölyögtek az égen, néha kisebb mennyiségű, apró szemű darát szórtak az alant lévőkre, meghintve vékony porcukor szerű réteggel. Nem néztünk időjárás előrejelzést, akkor még nem volt annyira elterjedve a számítógép. Egyébként is havat, telet akartunk, itthon úgyis egyre kevésbé van benne részünk. Mire elértük Donovalyt tél lett. Fehérbe öltözött hegyláncok mindenfelé. Izgatottan helyeztük el az autót az egyik parkolóban, majd az előre összekészített csomagjainkat felpakolva a hátunkra, rögtön nekivágtunk a betervezett útszakasznak. Hótalp nem kellett, magamban kételkedtem benne, hogy egyáltalán fog-e kelleni. Kicsit csalódottan néztem a hágóban lévő, alig 20 cm-es havat, „Hát, ha ekkora a hó fentebb is, aligha kell a talp.” Pedig elég sokat dolgoztam rajta. Ránézésre tetszetős és jó lett. Az alapanyag 5 mm vastag rétegelt lemez, ami kellően erős, és kissé rugalmas. Hal formájúra vágtam, az eleje kerekített, 25-28 cm széles, majdnem 50 cm hosszú, a vége csúcsosan ér össze. A széleit műanyag csőbe (a cső oldalát felvágva) illesztettem, melynek végét alumínium bilincs fogta össze. A szélek nem befeszítéssel, hanem ragasztással is meg lettek erősítve. Az aljára keresztbe ugyanilyen félbevágott műanyag cső került fel erősítés gyanánt, szintén ragasztással és csavarozással. Négy ponton csavarral rögzített hevederek szolgálták a felcsatolási lehetőséget. Így alig vártam, hogy kipróbáljam élesben is, ezért érthető, hogy az alig 20 cm-es hó kissé kedvemet szegte. Főleg, hogy azzal számoltunk, hogy fent a gerincen még ennyi hó sem lesz, mivel köztudott, hogy a szél hamar lesöpri azt. Majd meglátjuk címszóval azért bizakodva ballagtunk felfelé, egyelőre ég a sípálya szélén, keményre „ratrakolt” terepen.
Nem kellett sok idő, hogy elhagyjuk azt – a sízők legnagyobb elégedettségére. Az erdőben már kissé nehezebb dolgunk volt, bár két sífutó nyom volt, mégis illendőségből mellette gyalogoltunk tovább. Közben lassan szállingózni kezdett a hó. Erre az egész társaság vidámabbá vált. Felvillanyozódott az igazi tél láttán. Nem sokára újból felfelé haladtunk, közben a hóesés sűrűsödésével feltámadt a szél is. Bár ezt érezni még nem igazán éreztük, csupán hallottuk a zúgó fenyvesek hangját, és láttuk azok méltóságteljesen hajladozását. Ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy mélyült a hó is. Pillanatok alatt fél lábszárig érő hóban gázoltunk, bár ezzel egyelőre csupán az elől haladónak volt gondja, ő viszont nem panaszkodott.
Szép lassan elhagytuk a nagy fák térségét és lassan elértük az első kopár dombtetőt. Itt van a lehetőség kipróbálni a házilag készült hótalpat, ugyanis a hó már igencsak térd fölé ért. Felcsatoltam a talpakat, könnyen, gyorsan, hogy ahogy azt eredetileg is elképzeltem. Tettem vele pár lépést, jónak tűnt, bár a rögzítő hevederek kissé meglazultak. Sebaj, gyorsan utána lehet húzni. Így is lett. Ismét stabilan áll, fel a hátizsákot és gyerünk be a hóba. Érdekes, alig 15-20 cm-re süllyedtem csak be a puha porhóba. „Tök jó!”- lelkesedtem magamban. Jó kedvvel, kicsit kacsa módban totyogtam előre …. úgy 10-12 lépést, mikor leesett az egyik hótalp. Rosszul fűztem, állapítottam meg magamban. Beletérdeltem a puha anyagba, hogy megigazítsam az eszközt. Ám sajnos ez nem vezetett eredményre. Pár lépés és kezdődik minden elölről. Később átfűztem, ám ez sem vezetett eredményre. Aztán eljött az idő, amikor be kellett ismernem, hogy nem jó a konstrukció, legalábbis ami a felrögzítést oldotta volna meg. Közel egy óra sikertelen próbálkozás után a hótalp visszakerült oda, ahol azelőtt is volt, a hátizsák két oldalára.
Csalódottan gázoltam tovább az egyre mélyebb (combközépig érő) hóban. Közben az incidens miatt kissé le-lemaradtam a társaimtól. Próbáltam gyorsítani, ám ez nem volt egyszerű. A terep még mindig emelkedett, lassan a kopár tetőn igyekszem tovább. Fent a tetőn egyik barátom bevárt, így már együtt tapostuk a havat és közben beszélgettünk. Aztán eljött az a pillanat, amikor már csak egymás nyomaiban mehettünk, ugyanis derékig érő hóban törtünk előre. Csoda, hogy alig-alig jutottunk előre. Nem sokára megsűrűsödtek az árnyak, pedig még csak du. 16:00 órát mutatott a karórám. Egyszer csak felnézünk és akkor tudatosult, hogy kettesben vagyunk a havas éjszakában. Annyira, hogy még a nyomokat is elfújta a szél, betemette a hó. Mi legyen? – néztünk össze. Egyikünk sem igazán tudja. Végül mentünk tovább, már csak azért is, mert az idő alapján nem szabadna messzire lennie az éjszakázásra kigondolt völgynek. Előzetes terv szerint a völgyben (nyeregben) lévő ház teraszán (veranda), valamelyest hó mentes területen elfért volna a sátor.
Nyáron a parkolótól ez az út 3-3,5 óra. Most viszont már több mint 5,5 órája tapossuk a havat. Igen ám, de a nyeregig még le kell ereszkedni a dombról, amint most gázolunk előre és utána átharántolni egy másik, meglehetősen meredek oldalán és majd csak aztán érünk a nyeregbe. Pörgetem vissza az emlékeimet és próbálok ismerős terepet találni. Ám ez nem igazán megy. Így behavazódva teljesen más a világ, ráadásul már sötétedik is. Bő félóra hiábavaló erőlködés után beláttuk a nyilvánvaló tényt, itt kell éjszakázni valahol édes kettesben fenn a tetőn. Majd felállítjuk a sátrat, egyeztünk mg közben nekiálltunk legalább valamelyest védett zugot keresni. Nem sokkal később meg is lett! Egy apró, nagyjából vízszintes terület, két fenyőtől nem túl messze, kicsivel a dombtető alatt. Bíztunk benne, hogy jól választottunk. Lerakva a hátizsákokat a mély hóba (itt néhol már mellig ért) nekiálltunk, hogy előkészítsük a sátornak a helyet. Ez viszont hólapátolást jelentett, méghozzá nem is keveset. Ám lapát híján nehézkes, hosszan tartó műveletnek ígérkezett. Szerencsére erre legalább jó volt a hótalp. Bő 2,5 x 2,5 méteres területet kellett megtisztítani, ami ekkora méretes, kb. 1-1,5 méter mély gödröt jelentett. Sajnos a felső kb. 50 cm-es puha hó alatt kemény fagyott réteget találtunk, ami jócskán megnehezítette és lelassította a munkát, ami eltartott 2-2,5 óráig is. Végére alaposan kimelegedetünk az erősödő hóesés és a fokozatosan hűlő hőmérséklet ellenére is.
A hegyekben nem igaz a mondás, hogy ha esik a hó, akkor nincs hideg! Mikor kész volt a gödör, az alját alaposan letapostuk és kiegyenlítettük hóval, majd előszedtük a sátrat, hogy felállítsuk. Ekkor derült ki, hogy csak a külső ponyva van nálunk. A többi szükséges rész a csapat másik felénél van, szétosztva a terhelést. Nesze neked, állíts sátrat. Nincs más hátra, egy szál ponyvával, plusz, ami nálunk vagy egyéb eszközökkel kellett megoldani a helyzetet. Így az anyag a gödör fölé, vízszintesen került kifeszítésre, a két végét (fejnél) 1-1 leszúrt jégcsákánnyal rögzítettük ki. A lábhoz eső végét 1-1 síbot tartotta. A másik két (teleszkópos) botot próbáltuk összekötözve, vízszintesen elhelyezni középre, ám rövidnek bizonyult, így végül kettőnk közé, középre állítottuk be. Alulra kerültek a polifoamok, rá a hálózsák. Két oldalon a hófalnak támasztva a 4 db rosszul sikerült hótalp, elé a hátizsákok és gyakorlatilag készen is volt a vészbivak.
Enni egyikünknek sem volt kedve, így csupán 1-1 forró teát készítettünk, majd nyugovóra tértünk. Csendes, nyugodt éjszakánk volt, kimenni is csupán egyszer kellett. Fázni egyáltalán nem fáztunk és a test hőtől olvadozó hó is csak mérsékelten, főleg deréktájban és lábnál áztatott el. Hajnalban mellkörül erőteljes nyomásra ébredtünk. Szerencsére csupán az éjjel esett hó súlya alatt megroskadt ponyva volt az. Kiderült, hogy az éj leple alatt több mint fél méternyi hó hullott, szinte teljesen beborítva a menedékünket. Gyorsan összeraktuk a felszerelésünket és még mindig szakadó hóesésben hagytuk el a „szállásunkat”, ami a körülmények ellenére meglepően kényelmesnek, komfortosnak bizonyult. Az út folytatása azonban már korántsem volt az! Gyakorlatilag folyamatosan mellkasig süllyedve a hóban, lassan, méterről méterre haladva törtünk előre. Az élen haladó ember úszó mozdulatokkal kotorta maga előtt a havat, gyakorlatilag teljesen eredménytelenül, illetve egyetlen eredménye, hogy hamarabb elfáradt. Az elején 80-100 méterenként, később 15-15 méterenként váltottuk egymást. A haladási sebesség így is egy csigáéval vetekedett és nem biztos, hogy mi kerültünk volna ki győztesen a versenyből.
A kora hajnali indulás ellenére dél körül járhatott, mire elértük a többiek által elfoglalt szállást. Rövid megbeszélés is elég volt, hogy eldöntsük, feladjuk a tervünket és visszatérünk. Ám visszafelé más utat kell nézni, ugyanis amin jöttünk járhatatlan. Mivel a sűrű erdőben semmit sem láttunk és a térképünk is ronggyá ázva, gyakorlatilag szétmállottak, így érzéseinkre hagyatkozva, a völgyeken keresztül kellett megtalálni a visszatérésre leginkább alkalmas utat.
Szerencsére a völgyek mélyén egyáltalán nem volt sok a hó, így fél lábszárig, esetenként térdig érhetett. Hosszantartó vándorlás vette kezdetét úttalan úton, olyakor patakon vagy kidőlt fatörzseken másztunk keresztül és nem ritkán szakadtunk meg derékig a hó alatt rejtőzködő gödrökbe, alattomos csapdákba. Az időtényező kíméletlenül pörgött előre, egyre sötétebb árnyat vetítve elénk egy valószínűsíthető, újabb kint alvásról, melyhez szétázott cuccainkra gondolva, egyikünknek sem volt sok kedve. Így kíméletlenül, étlen-szomjan, már-már makacssággal törtünk előre az általunk helyesnek vélt irányba, hogy mielőbb elérjük Donovalyt. Szerencsére a beépített iránytű ezúttal is jól működött, így késő esete az egyre ritkábbá váló fák között megcsillanó fények irányába haladva elértük Donovalyt. Már csak az autót kellett letakarítani a ráhullott és ráfagyott hótól, és mehettünk haza….