Európa tetején – első hegymászás

(Mont Blanc)
 
Volt egyszer egy Erdélyi túra, a Pizolit Barlangkutató Sportegyesület szokásos éves túrája. Ezen a kiruccanáson merült fel, egy esetleges Mont Blanc mászás gondolata, amit az egyesület tagságához méltóan viszonylag hamar össze is hoztunk. Néhány hónappal később két kocsival és 10 fővel készültünk az útra.
 
Szombat reggel 7 órakor indultunk Budapestről, s mintegy 20 órás autózás után Ausztrián, (stau az autópályán), majd Svájcon keresztül éjjel 3-kor érkeztünk Chamonixba, ahol az erdő szélén ki-ki alkalmas helyet keresve elvackoltuk magunkat.
 
Vasárnap, későn úgy 9-10 óra körül ébredtünk, s rögtön ráfekszünk a térképre. Bár már otthon eldöntöttük, hogy a régi normál úton megyünk fel, azért egy alapos átnézés nem árt. Ezután, hosszas pakolászást követően 14 órakor indultunk neki a hegynek, 3-4 napi felszereléssel jól megpakolt hátizsákokkal, a Mont Blanc alagútnál lévő parkolóból (1274 m). Az útvonal eleje, kanyargózó erdei ösvényen halad egyre feljebb. Rövid pihenőkkel tarkítva haladunk egyre magasabbra. Kora délután hagyjuk el az erdőhatárt, s immár alpesi réten majd füves hegyoldalon kanyarog az ösvény. Eseménytelen gyaloglás után kora este 19 órára értünk fel T. Oren (2414 m), kiégett, egykori felvonóházhoz, ahol az éjszakát szándékoztuk tölteni. Az est egyre sűrűsödő félhomályát halvány rózsás színben ragyogó naplemente teszi emlékezetessé. Rövid vacsora után mindenki fáradtan bújik a hálózsákjába, s rövidesen mély álomba merül a társaság.
 
Hétfőn hajnalban, 4,30-kor kelés, 6-kor indulás tovább. Rövid séta után máris a kőtörmelékkel fedett gleccser peremén voltunk, s a kelő nap már a csupasz Bossons-gleccseren ért, ahol nem győztük kerülgetni a hasadékokat. Az út eleje nehéz meredek, néhol csak kötélpálya segítségével jutunk tovább, ám feljebb már szelídebb könnyebb terepet kínál. A társaság itt kettévált. Négyen már délután 16,30-ra, a többiek kora este 19 órára érték el a következő táborhelyet, amely a Mulets-ház (3051 m). Ennek teraszán ingyen lehetett aludni. Itt kaptuk a rossz hírt, miszerint másnap délután elromlik az idő.
 
Kedd reggel, hosszas tanácskozás után elindultunk lefelé, ugyanazon az útvonalon, s délután 18 óra után vissza is érkeztünk a parkolóba.
 
Szerdán, hosszú és mély alvást követően pihenőnap gyanánt megnéztük Chamonixt, ahol a meteorológiai állomáson, kérdésünkre elmondták, hogy másnaptól az is idő jobbra fordul. Gyors tanácskozás úgy döntöttünk, hogy öten ismét nekivágunk. A többiek, anyagi, erkölcsi és egyéb megfontolásból maradtak. Mivel az idő rövid volt, így az új normál úton, felvonóval indultunk útnak, Les Houches falucskából. Ezt követően fogaskerekűvel mentünk a végállomásig. Les Rognes-ig (2375 m), majd onnan 16 órától gyalog folytattuk az utat a Tete Rousse (3167 m) menedékházig. Útközben lélegzetelállító panorámában, egymással csatázó zergékben gyönyörködhettünk, ugyanis az út egy szakasza a Rogness gerincén vezetett.
 
Csütörtök reggel korán, 5,30-kor keltünk, s meglehetős késéssel, 7-kor indultunk tovább. Átkeltünk a Grand Couloir-on (ami talán az út legveszélyesebb szakasza) majd felkapaszkodtunk a Gouter menedékházhoz. Mindvégig nyomasztó, sűrű ködben mentünk egyre feljebb, előbb törmelékes terepen, majd drótkötéllel biztosított sziklákon. Itt már a nagy magasság is éreztette a hatását, többünknek fájt a feje, s étvágytalanságot éreztünk. Végül elértük a menedékházat (3817 m), s egyben a hóhatárt. Fent viszont szikrázó napsütésben, előttünk a havas csúcsok, s alattunk a sűrű felhőtenger, abból kiemelkedő szikrázó hegy és oldalgerincek. Nem lehetett betelni a látvánnyal. Három órás pihenés, erőltetett étkezés után indultunk tovább az Aiguille du Gouter-re (3863 m). A csúcs után egy széles hó és jégtömbökkel teleszórt hegyoldalon vezetett tovább a kitaposott ösvény a Dome du Gouter-ra (4304 m). Itt már összekötve, nagyon lassan, gyakori megállókkal haladtunk. A felhők őrült táncot jártak körülöttünk, szinte percenként más és más arcát mutatta a hegy. Szinte megbabonázott a látvány. Délután 18 óra körül értük el a Vallot-házat (4362 m), ahol pihenni és éjszakázni szándékoztunk. Itt azonban keserves látvány fogadott, a ház tele szeméttel. Fél lábszárig gázoltunk a különböző nációk által hátrahagyott hulladékban. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy kint a szabadban töltöm az éjszakát, de a barátaim lebeszéltek róla. Így megpróbáltuk a szemetet az egyik oldalra összekotorni, ami több-kevesebb sikerrel meg is valósult. Mielőtt elvackolódtunk volna a másik oldalon, még jó néhány képet sikerült elkattintani az alpesi naplementéről melynél ritkán látni szebbet. Az éjszaka lassan, és álomtalanul forgolódással és hol erősebb, hol gyengébb fejfájással telt.
 
A hajnali csúcsmászóknak „hála” már 4,30-kor előbújhattunk a hálózsákjainkból, viszont mégis 5,30 lett mire útnak indultunk. Odakint azonban erős itthoni fogalmak szerint viharos szél fogadott. A további utat azonban már csak négyen, két kötélpárban folytattuk. A Csapatunk ötödik, s egyetlen nőtagja a maradás mellet döntött, gyengeségre és a magashegyi betegségre hivatkozva. Valahol meg tudtam érteni, nekem sem túl sok kedvem az út folytatásához. Valahogy így lehetett Som. Laci barátom is, akivel egy kötélpárban voltunk, ugyanis mikor kiléptünk a ház szélvédett oldalából, megszólalt: „Roki, biztos??” Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, ugyanis veszett erős szél fujt! Ennek ellenére határozottan rávágtam: „Biztos!!” Így hát nekivágtunk a túra csúcs-szakaszának!!
A hajnali nap első sugara már az ÉNy-i gerincen talált. Erős hideg szél fújt, s fátyolfelhő borította az eget. A firn jó minőségű, könnyen járható, csupán a különböző sebességgel haladó partik kerülgetése okozott némi fennakadást, azonban így is 8,45-kor mind négyen fent álltunk a Mont Blanc 4808 m magas csúcsán! Most éreztem át mi az a csúcsérzés! Sajnos sokáig nem tudtuk élvezni az érzést, illetve a látványt, ugyanis alig 5-6 perccel később a folyamatos erős szél, meghozta a felhőket is. Először csak vékony réteg borult a környező tájra, melyen még a nap is át-áttűzött, ám nem sokkal később áthatolhatatlan sűrű lepel vonta be a környező hegyvonulatokat. Így jobb híján mi is indultunk lefelé, s nem sokkal később, 10 órakor visszaértünk a Vallot-házhoz, ahol már várt ránk csapatunk egyetlen leány tagja, aki erős fejfájás miatt a várakozó álláspont mellett döntött. Rövid pihenés és pakolás után, immár teljes létszámmal elindultunk lefelé, magunk mögött hagyva, életünk egyik minden bizonnyal legemlékezetesebb kalandjának helyszínét. Jó minőségű firnen, viszonylag hamar kora délután 13,30 körül elértük a Gouter-házat. Itt újabb rövid pihenőt tartva, némi étkezéssel színesítve, csodáltuk a fenséges hegyeket. (Már ami látszott, ugyanis a felső harmaduk felhőben volt.) Kicsit később folytattuk az utat, s leereszkedtünk a sziklás gerincen, majd a Grand Couloir-on keresztül át a Rognes Baraque-ig, ahol az elhagyott és kissé poros bivakban (régi faház) töltöttük az éjszakát.
 
Másnap kényelmesen keltünk, s nem sokkal később 9 órakor indultunk tovább. A lefelé vezető utat ezúttal gyalog tettük meg, így is kora délután 14 órakor már a parkolóban tapostuk az utolsó métereket, ahol társaink már izgatottan vártak. Volt nagy öröm, élménybeszámoló, végül pakolászás. Majd később 16 órakor indultunk hazafelé, s másnap délben Budapesten voltunk. Innen már mindenki magányosan folytatta az útját hazáig.