Egy befejezetlen út

Hosszú szétszakadozott sorkígyó vonul az alig látható egyáltalán nem jelölt úton a görögországi Astrakas-hegységben. Barlangászok ők, a Pizolit Barlangkutató Sport Egyesület tagjai. A hátizsákokon itt-ott sisakok fityegnek, máshol nagy köteg kötél nyomja le az egyébként is nehéz alkalmatosságot, megkeserítve ezzel hordozójának óráit, igaz, csak ideig-óráig. A csoport meggyötört tagjai haladnak, egyenlőre még távoli céljuk a Provatina ill. Epos zsombolyok felé. 10-óra óta vannak úton ezen augusztusi tikkasztó napon. Ahogy elhagyják az erdőhatárt, úgy lesz egyre gyötrelmesebb szárazabb az út. Ám legtöbbje nem erre figyel, leköti őket a hegy kopár zord-vad szépsége. Délutánba hajlik az idő, mire a csapat eleje eléri az esti táborhelyet, egy kopár fűvel borított fennsíkot. Mire lemegy a nap, már állnak a sátrak és a másnapi csapatok felállása is megvan. Sietni kell, mert két nap van hátra a betervezett egy hétből a két nagy barlangra, ami ugye, szinte lehetetlen vállalkozás. A teljes hétből kettőt elvitt az utazás ill. egyet a fel gyaloglás, valamint még egyet az otthonról való késői indulás, és a még a lejutásra is gondolni kell. A másnapi 4,30-as ébresztőt követően 6-kor már úton van a beszerelő csapat, az éjszakai fagytól s a felgyaloglástól egyelőre, még dermedt sajgó tagokkal. A kelő egyre tüzesebb nap azonban hamar feloldja a végtagjaikat elnehezítő jégkristályokat.
 
Késő délelőtt 11-kor már lelkesen keresik az eléggé elnagyolt térképen jelölt barlangot, sajnos nem túl sok sikerrel. Elmúlt dél mire egy helyi pásztor segítségével megtalálják az Epos I., 135m-es aknával nyíló bejáratát. Megvan a bevezető út is. Egy kisebb 15m-es letörést követően egy másik 20m-es teljesen tiszta akna állja útjukat. Sajnos a víz útjában van, így a bezúduló víz által sodort kövek gyakorlatilag tönkreverték, a 10mm-es falból kiálló acéldübeleket. Emiatt, minden második rögzítési pontot fúrni kell. Természetes kikötés nincs a 10-15cm vastag vízszintes rétegekből álló Jura mészkőben keletkezett tágas, 10-12m átmérőjű, ovális aknában. De innen átadom a szót a beszerelő csapat vezetőjének. Írja le Ő mit érzett, mit gondolt, milyen volt a barlang.
- „Hát igen…. rövid volt, ugyanakkor nagyon hosszú.
De az elején kezdem: Mikor megtaláltuk a levezető utat, a szükséges felszerelést magamhoz vettem és rögzítettem a kötelet egy omladékhalmazban beékelődött kőtömbön. Az első letörés peremén talált 3 nittből kettő nem volt jó, egyet tudtam felhasználni, így fúrnom kellett egy másikat. Már akkor éreztem, a kőzet ellenállását. Zuhanó csókáktól kisérve indultam lefelé, közben irigykedve lestem a fekete madarakat, úgy 15m-en értem el a párkányt, ahol egy felfújódott tehén hevert békésen, üdítő rózsaillatot eregetve magából. Mindezt nagyon diszkréten tette, mert hangot nem hallottam, pedig hegyeztem a fülem rendesen, sőt a szemem is, hogy megtaláljam a következő nittet, vagy egyéb kötélrögzítő lehetőséget. Meg is lett egy fúrt nitt, úgy fejmagasságban. Egyenes nitt-fül, karabiner, kötél, Én. Az időközben utolért Zsolt lelkes biztatása közepette indulok tovább. Mintegy 20m-es ereszkedés után értem el az aljzatot, még pár m-es séta, keskeny kanyonszerű bevágódásban és megnyílik előttem a tér. Szédítő 100m-es mélységbe pillantok bele, mikor óvatosan kihajlok. Gyorsan, szinte már túl gyorsan húzódok vissza, és lázasan keresem a kikötési lehetőségeket. Találok is, de valamennyi sérült használhatatlan. Illetve az egyiket, hosszas rábeszélés után fel tudtam használni. Nekiállok újat fúrni, az 1+ ½ órás program: az alig 10cm kőzetlapból az első kettő kitört, a harmadik nitt miután lepattantak a fogai eldobásra került. Ugyanígy járt a 4. és az 5. is. A következő végre biztosan állt. Miután meggyőztem magam, hogy 100m-es aknába nem célszerű egyetlen nittből ereszkedni, hozzáláttam a második elhelyezésének. Mire befejeztem, nem tudtam mi a fenét keresek Én itt, ahelyett, hogy valamelyik Beach-en ringatóznák a vízen. Így elindultam lefelé. Most látszott csak igazán, mekkora az akna. Ráadásul 40m-rel az alja előtt, elfogyott a kötél. Elő a második bag-et toldás, aztán csomón átszerelés és tovább. Útközben döbbenetes 1-1,5m átmérőjű kipreparálódott amoniteszek álltak ki a falból. Még a Természettudományi Múzeumban, sem a Földtani Intézetben sincsenek ekkora példányok. Nem zavar a mélység, de itt valahogy elborzasztott, mintha kicsit ovális de szabályos feneketlen kútba ereszkednénk be. A tágas bejárati akna egyre zsugorodott, s már-már attól tartottam el is tűnik a szemem, elöl…, ehelyett leértem. Még csak az egyharmadánál vagyok, és innen ki is kell menni. Álltam a bejárati akna alján, néztem a másik éjsötét nyílást. A bedobott kő 10-12 másodpercnyi zuhanás után, hatalmas dörrenéssel éri el a feneket, és még sokáig visszhangzik a falak között. Némi nasi után elindultam. Dupla nittből induló bevezetőszár után az akna peremén egy talált nittben himbálózva néztem az ismeretlen mélységbe, persze semmit sem láttam, csak az aláhajló falat. Elindultam az ismeretlenbe, tompa torokszorító félelem fogott el, ugyanakkor valami mámorító érzés is hatalmába kerített, valami, amit talán a felfedezők érezhettek egy-egy új ismeretlen cél elérése közben. Közben újra elértem a falat, ugyanekkor a mellettem és mögöttem lévő távolodott, majd el is tűnt. Megosztás, majd egy elhúzás elhelyezése után, immár egyedül lógtam a nagy semmiben, még pár m és megkezdődött a lassú forgás, közben lassan siklottam lefelé, egy idő után már azt sem tudtam melyik falat, merre keressem, de erre nem is volt szükség, mert az órám már másnapot jelzett. Sajnálom ezt a barlangot. Kevés időt szántunk rá és azt is rosszul osztottuk be. Mint minden útnak ennek is megvan a maga tapasztalata. A következőt már másként szervezzük…
 
(Eredetileg megjelent: Mount Everest 2003. március III. évf.18.)