Bivak az etetőben

Volt időszak, mikor meglehetősen messze laktam minden magaslattól, eltekintve a kecskeméti és a többi „hegy” elnevezésű teljesen vízszintes utakat. Ha az alföldi ember annyira vonzódik a hegyekhez, hogy utcákat nevez el róla, akkor mit szóljak én, aki ugyan szigeten, két víz között nőttem fel, de a látóhatár szélén mindig ott emelkedtek a Budai-hegység kisebb magaslatai. Nem csoda, hogy a nagy magyar Alföldről is gyakran visszajártam, igaz elsősorban barlangászni. Ezt azonban az akkori lehetőségek szerint tömegközlekedéssel oldottam meg. Annak viszont megvan a maga rendszere, mely a legkevésbé sem törődik a szerencsétlen utazó további sorsával. Így ebből kifolyólag a legelképesztőbb helyeken töltöttem az éjszakákat. Buszmegállóban, elhagyatott romos házakban, padláson, erdőben, nagy fa tövében, kidőlt fatörzs alatt, szakadó esőben kocsiúton keresztben, úgy hogy alattam a nyomvályúban békésen csobogott az esővíz, hogy csak néhányat említsek. Akkoriban az általam leggyakrabban látogatott terület a Cserhát peremén elhelyezkedő Naszály-rög volt. E mészkőhegy mindig is a kedvenc területeim közé tartozott, és nem csak a barlangjai, hanem a növény és állatvilága miatt is. Ez időben kezdtem meg a hegytömb jórészt ismeretlen kis barlangjainak megismerését és dokumentálását (felmérését) saját használatra, önszorgalomból. Egyik ilyen látogatás alkalmával eszeveszett rohanással elérve az utolsó Kosdi buszt, majd nem sokkal később a falu főterén a kavargó hóban állva, (kb. – 5-6 C° lehetett) megfordult a fejemben, hogy szállást kérek valamelyik magánháznál. Persze ehhez nem volt merszem, így elindultam a hegy felé a pirossal jelzett úton. Akkor még nem ismertem a jóval rövidebb Bányai utat. Néhány perc alatt elhagytam a falut és ezzel együtt az utat is. Térdig és combközépig süllyedtem a többrétegű, fagyott és puha hótakaróban. A téli erdő bizony más, mint a nyári, néhány percbe telt és máris elveszve éreztem magam az óriási fehérségben. Persze ilyenkor kezd esni a hó is, ráadásul egyre jobban. Nemsokára kavargó fergeteg keveredett és hogy az elveszettség érzése még teljesebb legyen, egyre erősebb a szél is és a nyomaimat szinte percek alatt eltüntette. A januári fagy szorításában lemerevedett fák ágai recsegve hajladoztak az egyre erősebb szél dühödt rohamai alatt. Félórába sem telt és máris a tomboló tél kellős közepében találtam magam. Ritka kivételek egyike, mikor be kell látnom, hogy az általam készített ruházat nem igazán alkalmas ilyen viszonyok között. A megerőltető hó taposás a kb. 30 kg hátizsák alatt sem volt elég ahhoz, hogy kimelegedjek. Minden létező ruhadarabba beburkolózva tapostam tovább a havat és viszonylag hamar beláttam, hogy nagy hibát követtem el ezzel a kiruccanással. Még jó hogy a nejem nem jött velem. Jobban tettem volna, ha én is otthon maradok. Most már nincs mit tenni, el kell jutnom a hegyre, ahol valamelyik barlangban meghúzhatom magam az elemek tomboló haragja elől. Addig azonban még jócskán van hátra az útból, feltéve, ha nem tévedek el, ugyanis ebben a fehér kavargásban alig 5 méteres látótávolságnál inkább csak sejtem, mint tudom az irányt. Gyakorlatilag megyek bele a fehér-szürke semmibe. Kb. félóra múlva – már ha egyáltalán működik az időérzékem, ugyanis az órámat nincs kedvem megnézni – gyakorlatilag teljesen eltévedtem. Igazából rendesen körülnézni sem tudtam, hiszen a tomboló szél által sodort fagyott hókristályok dühödt erővel martak minden szabadon hagyott bőrfelületbe. Lehajtott fejjel, sapkában, kapucniban, csak az orrom hegye és a hunyorgó szemeim látszódtak miközben törtem az utat, melyet szinte rögtön el is simított a szél. A recsegő, hajladozó fák ágai olykor egy-egy hangosabb reccsenést követően zuhantak alá. A szél süvítése és a hópelyhek sziszegése félelmetes egyveleget alkotott. Sosem féltem az elemektől, most azonban egyre erősebb szorongás vett erőt rajtam. Nem bántam volna, ha máshol (akárhol) lennék, csak nem itt. Még jó órányi feszült bolyongást követően váratlanul félig befújt, letaposott tisztásra bukkantan. Oszlopokon álló, szénával tömött etető kerül az utamba. Emlékeim szerint persze ilyen nincs az általam oly sokszor végigjárt úton. Végre egy biztos támpont, ami bizonyítja, amit így is tudtam. Lekuporodtam az etető árnyékában, ahol kevésbé értek a dühödt szélrohamok. Már eltelt pár perc mire tudatosult, hogy ideális bivakhely árnyékában húztam meg magam. Innen egy kicsit más szemmel néztem az etetőt és főleg a „V” alakú vályú félig tele szárított szénával, féloldalas, csapott teteje valamennyire véd a havazástól, bár a szél bele és átfúj rajta, de ezen kívül, tökéletesnek tűnik. Állatok ebben az időben nem valószínű, hogy jönnének, szintúgy az erdészet sem, hát akkor mi akadálya? „Semmi” győztem meg magam és ezzel birtokba is vettem az etetőt. Fel- és belemásztam a vályúba, majd előszedtem a szükséges dolgokat. Polifoam sem kellett, csupán a hálózsákot terítettem le és bújtam bele magam is. A zsák biztonságában néztem az órám, éjjel 2 is elmúlt. Miközben befészkeltem magam a puha szénába, eljátszottam a gondolattal, vajon mikorra értem volna el a hegyet, illetve ott a bivakhelynek kigondolt barlangot. Ez talán holnap, megfelelő idő esetén fog kiderülni. Ez volt az utolsó gondolat, melyet mély, álom nélküli alvás követett. Reggel arra ébredtem, hogy lassan, apró rántásokkal lejjebb süllyedek a puha szénában. Félálomban betudtam a derékalj fokozatos összetömörödésének. Közben valószínűleg újra elszundikáltam, mert ismét finom rántásokra lettem figyelmes. Az álom ködén át homályos ágak hajladoztak és olykor ropogott valami. A rángatás tovább folytatódott, de egyáltalán nem volt zavaró, sőt, inkább elringatott. Az újabb ébredés azonban már jóval drasztikusabb lett, mert arra riadtam, hogy valaki kitartóan ráncigálja a hálózsákom szélét. Nem igazán akaródzott felkelni, ám mikor a hajam is meghúzták akkor muszáj volt. Hirtelen lendületből ültem fel és valószínűleg még hangot is adhattam, mert eszeveszett rohangálás kezdődött általa. Mikor megláttam a környékről pániszerűen menekülő állatokat, egy kissé lelkiismeret furdalásom támadt, hiszen én voltam a betolakodó. Valószínűleg annyira megijeszthettem őket, hogy jó darabig nem fognak visszatérni. Rossz érzéssel szedtem össze és raktam el a cuccaimat. Lekászálódtam az etetővályúból, felvettem a hátizsákom és elhagytam a helyszínt, folytattam utam a hegyre. Kiderült, nem is tévedtem nagyon el, csupán kb. 800 méterrel mentem le az ösvényről. Ám így is több mint 2 órámba telt, mire elértem a hegy északi lejtőjén rejtőzködő barlangokat. Azonban a túl nagy hó miatt az ottani betervezett munkámat nem hogy nem tudtam elvégezni, még megközelíteni sem nagyon sikerült. Így kora délután az újból kezdődő hóesésben elindultam hazafelé, ezúttal minden kaland nélkül, a behavazott táj csöndes magányában….