Ismerkedés a Hét-lyuk zsombollyal

- Az ifjúkori bolondságok -
 
A közismert kirándulóhely a Remete-szurdok felett egy kevésbé ismert természeti látványosság is várja az arra tévedt vagy szándékosan oda tartó vándorokat. Ez a hét-lyuk zsomboly nevű barlang-együttes. Szinte minden kezdő barlangász végigjárja, hogy megismerje minden szegét-zugát. Van, aki alaposan felkészül rá és van ki kevésbé, de olyan is van, aki csak azt hiszi, hogy felkészült.
A két lelkes ifjú, kik gyorsan kaptatnak felfelé az ösvényen az utóbbiak közé tartoznak, bár ezt ekkor még ők sem tudták, sőt, meg voltak róla győződve, hogy alaposan felkészültek. Nem régóta barlangásznak, még nincs 1 éve, hogy először voltak igazi barlangban, a bükki Istállós-kői barlangban. Utána jött még néhány barlang a Pilisben, (Macska-barlang, Ziribári-zsomboly ….stb.) és most úgy gondolták, itt az ideje, hogy egy komolyabb helyre is elmenjenek. Felkészültek a túrára, volt náluk néhány szendvics, csokoládé, alma, és 1-1 palack víz. Mi kell ennél több. Megvan a Budai-hegység térképe, kéznél van a barlang leírása, valamint térképe, melyből minden kiderül. Tudják, hogy a Hét-lyuk zsomboly valójában 8 darab függőleges akna, melyből 2 az, ami komolyabb mélységű és csak kötéllel járható. Ebből is az egyik, a 21 méteres feneketlen-lyuk, ami kizárólag kötéltechnikával járható. Ez az, ami a nagyobb kihívás, a többi kis ügyességgel szabadon mászható. Így tulajdonképpen nincs mitől félniük. A kötél, ami náluk van 20 méteres, jó vastag, hogy kézzel meg lehessen fogni anélkül, hogy elfáradna az ember keze. Így igazán minden adott, hogy elérjék a hőn áhított zsomboly alját. Telve a tudásuk általi önbizalommal, és ifjúságok és erejük biztos tudatával, vidáman haladnak az erdei keskeny csapáson, kerekre tömött ponyvából varrt hátizsákok súlya alatt görnyedezve. Nem sokára azon a helyen vannak, ahol a térkép jelzi a barlangot, ám ott nem találnak semmit. Megállnak, tanácskoznak, keresik az objektumokat, ám sehol semmi. Betemetődött volna? Egyikük olvasott ilyesmit, hogy időnként a barlangok maguktól is betemetődnek. Biztos ez a magyarázat, …. vagy mégsem? Az egyik nyílás több mint 2 méter átmérőjű, az hogy tudna betemetődni? Akkor eltévesztették az irányt? Nézik a térképet és aprólékosan követik végig az utat, de minden stimmel. Mi lehet az ok?
- Próbáljuk megkeresni – jön az ötlet.
- Helyes – hangzik a felelet.
Lerakják egy fa tövében a zsákokat és egyikük jobbra, a másikuk balra indul. Domboldalon futkosnak fel és le, sűrű cserjésen törnek át, illetve néznek be annak tövébe, ám sehol semmi. A keresésben már közel 1-1 km-es sugarú körben mozognak, amely semmi eredményt nem hoz. Csalódottan térnek vissza a lepakolt cuccaikhoz és zökkennek le mellé. Jó darabig egyikük sem szól semmit. Újból előkerül a térkép, ám semmi újat nem mutat. A zöld alapokon barna szintvonalak kanyarodnak szabálytalanul egymás alatt és rajtuk gúnyosan visít a feketeΩ, és alatta felirat „Hét-lyuk zsomboly”.
- Nagy átverés – tör ki az egyikük.
- Nem is létezik a barlang – kontrázik rá a másik.
Összenéznek, majd elnevetik magukat. Volt már ilyen, nem is egyszer…. és valószínűleg lesz is még.
- Nézzünk körül még egyszer – hangzik a javaslat.
Válasz nincs, csak csendes bólintás. Újból szétszélednek és ezúttal alaposabb kutatás veszi kezdetét, melynek során jóval távolabbra is eljutnak. De ez sem hoz eredményt. Nincs más hátra, vissza a cuccokhoz, keresni új célt. Felragadják a hátizsákokat és elindulnak toronyiránt le a hegyről, elhagyva az ösvényt. Alig pár perccel az után, hogy elhagyták az átkutatott területet, moha lepte fehérlő oldalú mészkő sziklatömbökre akadtak, majd pár lépéssel később kútszerű sötét nyílás állta az útjukat. Szinte egyszerre tört ki belőlük a kacagás, melytől visszhangzott az erdő. Letették a hátizsákjukat és nekiálltak felderíteni a térséget. Nem sok időbe telt, és valamennyi keresett bejáratot beazonosítottak, még a kicsit távolabbra eső néhány évtizede felszakadt 8. lyukat is. Ez utóbbi és a korábban említett Feneketlen-zsomboly látogatásához szükséges a kötél.
Most, hogy a célegyenesben vannak, bizony csökkent a bátorság, különösen a Feneketlen-zsomboly láttán. 21 méter mély, kútszerű, függőleges lyuk, szűk nyílással, lefelé táguló formával. Az alját nem éri el a zseblámpa fénye, a bedobott kő pattanás nélkül ér feneket visszhangzó durranással.
- Hű, ez rohadt mély – mondja egyikük.
- Az – hagyta helyben a társa.
- Szerintem először a kisebbet nézzük meg – folytatta.
Nem kellett kétszer mondani az ajánlatot, mindketten kapva-kaptak rajta. Felvették a munkás overallt (korábbi keserves tapasztalatok megmutatták, hogy érdemes váltóruhával készülni), egyikük megkötötte a kötelet a bejáratnál lévő fához, majd ledobta azt. Leült a bejáratba, belógatta a lábát a nyílásba és felvette a házilag barkácsolt lámpát (félbevágott zseblámpa széles gatyagumira felrögzítve) és várta a társát, akinek bálazsineggel volt a nyakába akasztva hasonló zseblámpa. Mikor mindketten készen álltak, a lyuknál ülő legény megragadta a kötelet és belecsusszant a lyukba. Egyik lábával felemelte a kötél lelógó végét, a másikkal belelépett az így képződött hurokba, majd kézzel engedve magát lábbal fékezve indult lefelé. Alig néhány fogás és máris az alján volt.
- Leértem – kiált fel, mire társa is utána indult.
Hasonló technikával ő is pillanatok alatt elérte a feneket. Összenevettek, az első nehézség megvolna, nézzük a többit. Mentek két irányba és keresték az érdekességeket, látnivalókat. Bebújtak minden pici lyukba, felmásztak minden felmászható helyre, így nem csoda, hogy egyszer csak gyenge fényt láttak maguk előtt. Átbújva az utolsó akadályon tágas térben találták magukat, amely a felszínre nyílott. Sőt mi több, könnyedén ki is tudtak mászni. Éltek a lehetőséggel, hiszen kötél nélkül jóval könnyebb. Nem maradt más hátra, jöhet a Feneketlen-zsomboly. Visszatértek a 8. lyukhoz, kihúzták a kötelet, jó hűvös az alja, kicsit át is nyirkosodott. Átsétáltak és bekötötték a feneketlen mellett lévő vaskos fa tövét, majd a másik vége be az aknába. Odalent semmi zaj nem jelezte, hogy az leért volna.
Biztos a mélység miatt – nyugtatták magukat. Újra az előző sorrendben és módszerrel indultak lefelé. Könnyedén másztak egyre lejjebb. A kemény fizikai munkához és állandó testmozgáshoz szokott izmaiknak nem okozott különlegesebb megterhelést. Az első srác leért alig 6-8 perc alatt a kötél aljáig, ami azonban bő 2 méterrel a talaj felett himbálózott hangtalanul. Talaj, meredek kőlejtő, melynek alja elveszett valahol a sötétségben.
- Hahó, odafent, baj van! – kiált fel – Nem ér le a kötél!
- Nem tudsz leugrani? – hangzik a felelet.
- Nem! Gyere le, támadt egy ötletem! – hangzik lentről.
Mit talált már megint ki?! – morog a felső legény halkan, de azért szót fogad és elindul lefelé. Ám a feszülő kötélen ez nem olyan egyszerű, hiszen sem a karjára, sem a lábára nem tudja felcsavarni a kötelet, melynek súrlódása segítene, könnyítene a lejutásban. Jó néhány percbe telt, mire elérte a társát, aki szemlátomást már alig várta. Lemegyek a kötél aljára és mássz le rajtam, utána én terajtad. Választ sem várva indul le. A társának elkerekedik a szeme, a döbbenettől se köpni se nyelni nem tud, de teszi, amit mondanak. Közben az alsó mászó leér a kötél aljára, óvatosan lecsúszik két kézzel a kötél végét közvetlen a vége előtt 10-15 cm-rel megragadva, csüngve várja, hogy társa rajta keresztül érjen le. A társ eközben habozik, ám lassan tovább indul. Óvatosan rálép a barátja vállára lejjebb előbb lábbal, végül kézzel kapaszkodva kötél után a feszülő karokba, vállakra, végül derekát átölelve csúszik le. Pár pillanattal később lába talajt fog. Igyekszik gyorsan stabil lépést találni, pillanatok múlva meg is van, így társát erősen tartva, lesegíti a kötélről. Amaz sajgó izmokkal, görcsbe rándult ujjakkal, hálásan fogadja a segítséget. Odalent mindketten lezökkennek a törmelékdomb tetejére és próbálják kipihenni a megerőltetéseket.
- Basszuskulcs, hogy fogunk innen kijutni?
- Hát,…. ugyanígy!
Mindketten felpillantanak a fejük felett lassan lengedező kötélvégre.
- Előtte sokat kell pihenni, különben nem biztos, hogy bírja a karom még egyszer! Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz vagy…. mennyit is nyomsz? – teszi hozzá pár pillanattal később.
- 63 kg – hangzik el a néma csendben.
- Én is a körül vagyok … akkor mindegy melyikünk megy fel utólag – állapítja meg félhangosan, mintegy magában.
- Hát nem egészen, Te lefelé álltad a frontot, most felfelé én jövök …. különben is, mutasd a kezeidet, teszi hozzá, azzal megragadja társa szorosan összezárt öklét, hogy megnézze azt. Amaz kelletlenül nyitja ki. Horzsolások a tenyerén jól mutatják a kiállt próba nagyságát.
- Így akarsz a végére maradni?
- Van választásom? Különben is, azt hiszed a Te kezed más lesz, miután átmásztam rajtad?
- Nyugi, ugyanígy fog kinézni az is, és az én fájdalomküszöböm alacsonyabb, mint a tied – teszi hozzá elgondolkodva.
Hosszú ideig csend honol kettőjük között, csak 1-1 vízcsepp távoli koppanása hallatszott. Jó sokára mozdult meg az egyikük.
- Gyere, nézzünk körül, ha már lemásztunk, hátha van itt is egy másik kijárat.
Ez csábító, de hiú remény volt. Hiába járták be legalaposabban a barlang alját, semmilyen kijáratot nem találtak.
- Túl könnyű lett volna – jegyzi meg epésen a sérült.
Társa nem válaszol, jól tudja, barátja nem rá, hanem saját magára dühös, amiért ilyen esztelen kalandba bocsátkoztak. Újabb hosszadalmas csend telepedett közéjük.
- Essünk túl rajta – szólalt meg a másik – és elindult a kötél felé.
- Várj! – hangzik hátulról. Építsünk gúlát, hátha annak a tetejére állva elérjük a kötél végét.
A gondolatot tett követte és szorgos kezek hordták a nagyobbnál nagyobb köveket a törmelékdomb tetejére. Bő órás munkával is annyit tudtak elérni, hogy talán egy ugrással már elérhetővé vált a kötél alja.
- Hajrá, próbáljuk meg! – szólt újra a sérült és hirtelen, választ sem várva levegőbe
vetette magát és elkapta a kötél alját, jóval a csomó felett. A sérült kezekbe égető fájdalom mart, ám ő makacsul ragaszkodott a kötélhez, nem volt hajlandó elengedni azt. Épp ellenkezőleg, egyik kezével feljebb nyúlt és húzta magát felfelé. Fogás – fogás, elszántan. Ajkait olyan szorosan zárta össze, hogy szinte egy keskeny csíkká váltak. 1,5 méterrel feljebb már a lábaival is tudott segíteni, ám ettől valahogy nem vált könnyebbé, …. sőt a keze nyomán előbb apró, majd egyre nagyobb vérfoltok maradtak a kötélen. Ennek ellenére makacsul haladt felfelé. Szemei a fájdalom könnyeitől elhomályosulva a célon, agya kizárólag az elvégzendő feladatra koncentrált, minden más makacsul kizárva magából. Nem létezik a fájdalom, a távolság, a kötél, még a társa sem, aki odalentről nyugtalanul figyelte a lassan felfelé haladó barátját. Csak az egymást követő mozdulatok végtelen monotóniája. Fogás fel, kötél megragad, húzás fel, láb szorít, fogás fel …. és így tovább. Telnek a másodpercek, majd percek. Nincs pihenés, nincs megállás. A kijáratot és a kínoktól való megszabadulást jelentő kicsiny fehéren fénylő szabálytalan nyílás lassan, végtelen lassúsággal nőtt és egyre közeledett. Már csak 30 fogás, 25, 20, 15, 10, na még egy kicsit kell bírni, 5, mindjárt felér, 4, 3,…. 2,……. 1. Kéz nyúl ki a lyukon és ragadja meg a fatörzs mellett a kötelet, szorosan rákulcsolódik és az ujjak között vöröses folyadék préselődik ki, szivárog a bőr apró redőin végig. Előbukkan egy eltorzult arc, kócos haján félrecsúszott a fejlámpa. Megfeszülnek az izmok, hirtelen kiemelik a testet derékig, majd teljesen. Már csak a lába lóg be az aknába, az sem sokáig, kiemeli, majd oldalra hengergőzik át néhány rózsahajtáson, amit észre sem vesz. Fekszik az erdei aljnövényzeten és csak arra tud gondolni, hogy vége, kijött, soha nem kell többé megfognia a kötelet, semmilyen kötelet. Ekkor hirtelen belehasít az aggodalom, mi van a barátjával. Jön felfelé, sikerült elérnie a kötelet? Felül és nézi az eszközt. Ám az feszül, látszik rajta a terhelés, a súly. Már csak azt kell megvárni, hogy kiérjen. A másodpercek peregnek, a percek óráknak tűnnek, mire a lyukon megjelenik egy ziháló fej, majd a váll, végül az egész test is felbukkan. Négykézláb mászik arrébb pár métert, majd elterül.
- Öcsém, ez baromi kemény volt! – nyögi, szeme élénken csillog. Jól vagy? – teszi hozzá néhány másodperccel később. – Láttam a vérfoltot a kötélen, gondolom rendesen szétszedte a kezed.
- Szét, pár napig nem valószínű, hogy dolgozni fogok! – jött a válasz.
Sokáig csend volt, majd az utolsónak kijött legény felállt és nekikezdett összeszedni a kötelet, illetve saját felszerelését. Ezt látva sérült barátja is hozzákezdett az átöltözésnek, majd ezt követve a pakolásnak. Nem telt bele sok idő, útra készen álltak, majd egy utolsó pillantást vetve a zsomboly nyílásaira, eltűntek az erdőben…..
 
Sok évvel később egyikük, a sérült visszalátogatott egykori ostobaságának színhelyére. Ezúttal is kezdőkkel jött, ám már, mint oktató. Egykori barátja eltűnt az idők homályában, már a kapcsolatot sem tartják. Újra végigjárták az aknarendszert, de most profi eszközökkel, a megfelelő tudás birtokában. Így még szembetűnőbbé vált a különbség a régi és a mai módszer között… nem utolsósorban annak az esztelensége!!