Kezdetek: Az első „barlangolások”

(Ismerkedés az al-világgal)
 
Húsvét, az ősi hagyományok ünnepe.
Így volt ez mindig, különösen régen, a 80’-as években. Ám nem mindenki lelkesedik a hagyományokért, különösen nem a locsolkodás, illetve más ezzel kapcsolatos dolgokért.
Ekkor sokan keresnek menedéket a természetben, ki a locsolók, ki a locsolkodás elől.
 
Így volt az a négyes is, akik elszántan taposták az út porát valahol a Börzsöny peremén. Kis létszámú társaság: két fiú és két leány felállással, sietősen haladtak egyelőre ismeretlen céljuk felé. Egy kivételével valamennyien városiak, akik menekülésként választották ezt a természeti programot.
Felkészületlenül, információk és térkép nélkül indultak neki az erdőnek, s most eltévedtek. Királyrétről Nagymarosra szerettek volna eljutni kora délutánra, hogy onnan vonattal térjenek vissza, a jóval ismertebb nagyvárosi vadonba. Valahol azonban rosszkor fordultak rossz felé, ráadásul nem sokkal később még a jelzett útról is sikerült letévedni. Most igyekeznek még világosban eljutni valamilyen lakott településre, mert sötétedés után biztosan nincs sok esélyük e-cél elérésére. Márpedig áprilisban még viszonylag korán sötétedik, így nincs túl sok idejük, s máris du. 16 óra után jár az idő.
 
Az erdő csendes, néma, lombozat még nem susog, nem volt ideje kihajtani, bár a rügyek már duzzadnak az ágak végén. Némelyik kicsit elő is dugta piciny levél csúcsát, de éppen csak, mintha kóstolgatná a kinti világot, vajon érdemes-e előbújni. A napfény elő,-előragyog a bodros felhők közül, ki-kikacsingat az alatta lévő tájra, mintha csak meg-megszemlélné azt. Ennek ellenére nem mozdul a négy turistától eltekintve szinte semmi. Csupán egy apró madárka reppen ágról-ágra, ám a kirándulók erről tudomást sem vesznek. Haladnak tovább sietős léptekkel az ismeretlen felé, majd pár perc múlva eltűnnek az út kanyarjában.
Közben odafent a sors nagykönyvében új fejezet nyílik, s a lapok megtelnek történetekkel, melyek meghatározzák egy-egy ember életútjának irányát, mégpedig ezúttal, elsőként egy kiadós vihar formájában.
Északnyugat felől a kéklő égen szürke foszlányok jelennek meg először elszórva, foltokban, ám nem sok idő múlva egységes frontba állnak össze, s indítanak támadást a földi világ felé. A Börzsöny azonban az útjukat állja, mire a felhőrendszer megtorpan, tömörödik, majd a hátulról jövő nyomás hatására továbbnyomul, behatolva a völgyekbe, s benyomul a fák közé, végül engedelmeskedve a fizika törvényeinek, felemelkedik, feltornyosul, majd nem sokkal később eléri a magasabb, hidegebb légrétegeket, melynek hatására lehűl, s vad heves hóvihar formájában kicsapódik.
 
Odalent a négy turista mit sem sejtve az elemek e készülődő játékáról, még mindig sietnek valamerre, amerre a helyes irányt sejtik. Hirtelen, szinte percek alatt esti szürkület borul rájuk. Mire egyáltalán felfogják, mi történik, máris olyan hóvihar szakadt a nyakukba, melyet még sosem éltek át. Látótávolság alig pár méterre korlátozódott, s alig egy perc alatt fehérbe öltözik az eddig tarka, kora tavaszi virágokkal díszített barnás táj. A hóval együtt feltámad a szél is, mely hidegen süvítve vágtat át az erdő fái között, meghajtva, megtörve az ágakat. Felragadja a frissen hullott havat, s oldalról, alulról préseli be minden apró résbe, zugba.
Az eltévedt vándorok minden létező ruhadarabjukat magukra kapva, s beburkolózva, futva próbáltak megszökni a késői tél haragja elől. A következő kanyar hirtelen különös menedéket kínált nekik, ugyanis a meredek hegyoldalban sötét, mégis hívogató nyílás sötétlik. Ők megtorpannak, majd pár másodperccel később az egyetlen nem városi továbblép az ismeretlenbe. Ez a lépés eldöntötte életének további irányát, bár erről Ő mit sem tud. A hideg kavargó világból nyugodt, csendes, szinte méltóságteljes földöntúli hangulatú szigetre csöppen. Hirtelen eltűnik minden, csak a pillanat létezik. Az eddigi áthatolhatatlan sötét sem volt olyan mély, ijesztő, inkább megnyugtató, csendes. Nyugalmat áraszt, mely megtelik halovány árnyakkal.
Gyertek! – hívja a társait, s azok megfogadva a tanácsot, beléptek.
Valahonnan előkerül a zseblámpa, melynek sárgásfehér fénysugara utat nyit az ismeretlenbe. Ezzel együtt a varázs is eltűnik, helyét átadva a felfedezés izgalmának. Az egyetlen lámpa is elég volt, hogy megismerjék a kicsiny (mesterségesen vájt) alagutat. Rövid, szabályos vágat, falai nyirkosak, mennyezetéből gyökérszálak csüngtek alá, rajtuk apró vízcseppek, melyek időnként elváltak a növény száltól, s aláhullottak a sötétségbe.
A gyökérszálak között egy apró, számukra ez idáig ismeretlen élőlény rejtőzködik, két, kicsiny lábacskájával kapaszkodva a mennyezet rücskös kőzetében. A lábán kívül más testrésze alig látszik. Vékony, bőrszerű hártyáival vonja be a testét, csupán az összezáródásánál látható egy keskeny sávban egy piciny tömpe orrszerű valami, s egy csomó szőrszál, melyen apró páracseppek csillannak meg, a lámpa gyenge sugaraiban. Roppant érdekes és izgalmas az egész jelenség, különösen akkor, mikor valamelyikük túl közel hajolt a szemrevételezésben, s ilyenkor az apró lény vékony lábain finoman feljebb húzta magát. Ám, ha távolodott az illető, az újra visszaereszkedett.
A vágat végét kőtörmelék és föld zárta el. Előtte vastagon felhalmozódott avar réteg puha pihenőhelyet kínál, amit kis idővel később igénybe is vesz a társaság. Csupán az egyikük tér vissza a bejárati nyíláshoz szemügyre venni a kinti, vigasztalhatatlan szürke, fehér és fekete külvilágot, amely a jelen pillanatban rideg és elutasító. Idebent, ha nem is meleg, mindenesetre barátságos, védett zugra leltek. Összekucorodtak a puha avarszőnyegen és várják az idő javulását. Közben telik-múlik az idő, s hamarosan ténylegesen is beesteledik, s eláll a hóvihar, ám a társaság mindebből semmit nem vesz észre, ugyanis elnyomta őket a buzgóság. A mély avar halomból csupán halk, egyenletes szuszogás hallatszik, jelezve, hogy van ott élet. Azonban az alvás nem tart sokáig, a hóban elázott ruhák a testmozgás következtében termelődött hőt régen elvesztették, s az üreg hűvöse hamarosan átjárja őket, így nemsokára reszketve riadnak fel.
Együtt mennek a kijárathoz, ahol tompa, szürkés-fehérség fogadja őket. A hó nem esik, ám mindent beburkolt a hideg nedves, fehér paplannal, melyet a szél-úr egyenletesen elsimított, elrendezett. Az út felett keskeny sávban látszik az égbolt egy vékony szelete, melyen ón-szürke felhők nyomulnak lassan tova. Néha egy-egy pillanatra feltűnik néhány csillag, ám a felhőzet hamar eltakarja őket. Nem volt más hátra, tovább kell indulni, hiszen megfelelő eszközök nélkül nem tölthetik itt az éjszakát. Pedig igazán kényelmes bivakhely lenne.
Így hát felkerekednek, s folytatják útjukat valamerre, tovább az ismeretlenbe. Furcsa volt, hogy nem egészen 3 órával ezelőtt még virágok között, időnkénti napsütésben gyalogoltak, most viszont az ólmos szürkeségben, s ropog a hó a talpuk alatt. Nemsokára a maradék felhőfoszlányokat is kisöpri a szél, s az ég sötét kárpitján, mint megannyi apró gyémánt, felragyognak a csillagok, de ezzel együtt fokozatosan hűl a kinti hőmérséklet. Ezt azonban a vándorok kevésbé érzékelik, hiszen a mozgás természetes hőtermelő hatása most is érvényesül.
Még jó néhány eseménytelen gyaloglós órát követően, éjjel 2-re település fényei csillannak meg a fák között. Fél órával később megérkeznek Márianosztrára, majd a vasútállomására...
 
Néhány nappal később két fiatal legény bújja az időközben beszerzett Börzsöny turistatérképet, próbálják beazonosítani, merre is jártak korábban. Ismerős és ismeretlen nevek sokasága a térkép papírján. Az indulási és érkezési helyszín biztos, a közte lévő számtalan útvariáció egyike az övék... de vajon melyik? Jelzések, ösvények és jelek mindenfelé. Közöttük egy apró Ω is. Mi is az?… Jelmagyarázat szerint barlang, pince, üreg. Most melyik?
-Maradjunk az omegánál!- hangzik a javaslat.
-Elfogadva!
-Menjünk a hétvégén is, csak valahova közelebbre! –így a következő javaslat.
-A Pilisbe úgy emlékszem ott is szerepelnek „omegák” a térképen. -jön a válasz.
-Ok! Van róla térképed?
-Nem, nincs, de majd kölcsönkérek valakitől. – hangzik.
Ám ebből nem lett semmi, nemcsak a hétvégén, hanem az azt követő kettőn sem…
 
A harmadikon viszont már igen. Ám a lányok kívánsága szerint nem „omegázni”, hanem Egerbe, majd a szilvásváradi Szalajka-vízeséshez kirándulnak… s onnan fel Istállós-kőre, útba ejtve a híres Ősember-barlangot. Itt, az elhelyezett tábla segítségével már tisztább képet kapnak az „omega” és a barlang fogalmáról. Istállós-kő tetején újabb álmélkodásra találnak okot. A Kékes párába burkolódzó hegyláncok szabálytalan, izgalmas és misztikus hangulata varázslatos. Ebben a közegben könnyedén megelevenedtek a mesehősök alanyai, s izgalmas történetekkel töltik meg a titokzatosság homályába vesző hegyláncokat. Különösen egyikük képzeletét ragadta meg nagyon, hiszen ő egyébként is falun nőtt fel, és sokat olvasott és sokat volt a természetben, gyerekkorában. Így most másfajta, mégis valahogy ismerős érzés ragadja hatalmába, amely – tudja – soha többé nem ereszti el. A köves tetőről visszatérve, tüzetesebben is megnézik a barlangot, bevilágítják minden kicsiny zegzugát. Rácsodálkoznak az ott talált dolgokra, formákra és élőlényekre, a legapróbb bogárkától a denevérig. Nem sejtve, hogy ezzel megvan az első és részletes barlangtúrájuk, amit a jövőben, különösen az egyikük esetében számtalan követ majd, sőt ez a tevékenység kiegészítve hasonlókkal meghatározza életének irányát…