Vulkán "tor"-túra országjárás 2001. április 11-19.
- TORTÚRA - túranapló 2001.

Kedden este 9 órakor indultunk volna. Egy órával később már teljes volt a létszám. Hosszas küzdelem árán sikerült bepakolni a cuccokat az autókba, és 11 óra körül el is indultunk. Három autóval – háromfelé. Az Opel Óbudára különböző otthonfelejtett dolgokért, a Renault (mely történetünk egyik főszereplője lesz) Herceghalomra egy GPS-ért, a Mitsubishi (amely egy bérmikrobusz, történetünk másik főszereplője) pedig Érdre néhány további hátizsákért. A megbeszélt találkozópont a Körmend utáni Shell benzinkút volt. Az utolsó autó hajnali 2 után ért oda, siettünk szálláshelyet keresni.
A Rába jobb partján hajnali 3 körül vertük fel sátrainkat, s reggel fél 7-kor szemerkélő esőben bontottunk tábort.
Az első benzinkútnál megejtett hosszas kávézás után átléptük az osztrák határt. Erre a napra a Rábafüzes és Nápoly közötti 1230 km-es útszakasz megtételét terveztük háromóránkénti 10 perces pihenőkkel. A 3 órákat tartottuk is, a 10 percek azonban rendre félórákra híztak. Ausztriában még simán mentek a dolgok, az első nagyobb fennakadást Velence mellett szenvedtük el: 40 perc stau. Alig néhány kilométerrel később már táblák figyelmeztettek arra, hogy a Firenze felé vezető autópályán 5 km hosszú kocsisor áll. Mivel alkalmas alternatív útvonalat nem találtunk, folytattuk utunkat s 19 óra körül el is értük a sor végét. A kocsisor persze addigra már jóval hosszabb volt, s a Firenzéig hátralévő 20 km megtételéhez két teljes órát használtunk fel. Ekkor már látszott, hogy Nápolyig nem fogunk eljutni aznap. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy beiktatunk egy éjszakai városnézést Rómában autóval, és Róma után keresünk táborhelyet. Fél 12-kor léptük át a római belső körgyűrűt. Térképünk viszonylag használható volt, de az egyirányú utcák irányítását nem jelezte, ami okozott kisebb problémákat. Értetlenül néztük, hogy hajnali fél 1-kor miért van akkora forgalom Rómában, mint a budapesti Nagykörúton déli fél 1-kor.
Római kirándulásunk során megtapasztaltuk, hogy Olaszországban a KRESZ nem kötelező érvényű szabály, csupán ajánlás. Igyekeztünk akklimatizálódni és gyorsan tanultunk: nem jelentett problémát a busz- és taxi sáv használata, a kötelező haladási irány figyelmen kívül hagyása, a záróvonal átlépése, a kettős záróvonal átlépése, a forgalom elől elzárt terület igénybevétele, az egyirányú utcában való közlekedés szemből, a mindkét irányból behajtani tilos tábla figyelmen kívül hagyása, s a piros jelzésen való áthaladás sem.
Rövid megállót tartottunk a Colosseumnál és a Szent Péter téren, majd indultunk a tengerpart felé aludni.
Róma Ostia nevű elővárosában – mely már térképünkön nem szerepelt – útjelző táblák hiányában alaposan eltévedtünk. Először a tájolónkat hívtuk segítségül, – mondván mindig menjünk nyugatra, s akkor előbb-utóbb elérjük a tengert – de újabb 4-5 kanyar után rá kellett jönnünk, hogy a tájoló mindig balra mutat, mert valami zavarja az autóban. Ekkor jött a GPS, mely már használható segítséget nyújtott. Meg is lett a tengerpart, ahol délnek fordultunk, de nem nagyon akartak végződni a strandok. Végül egy erdős tengerparti részhez értünk, mely csak az autóból nézve tűnt ideálisnak táborozás szempontjából. A kocsikból kiszállván azt tapasztaltuk, hogy inkább szeméttelep, mint erdő, ezért tovább indultunk. Végül egy kisebb település utolsó utcájában kötöttünk ki, ahol találtunk egy bekerítetlen, de lekaszált telket. Ismét elmúlt hajnali 3 óra, mire elaludtunk.
Szikrázó napsütésre ébredtünk. További terveinket úgy korrigáltuk, hogy másnap 3 óra alatt elérjük Nápolyt, délelőtt megnézzük Pozzuoliban a Solfatara iszapvulkánt, majd a várost megkerülve felmegyünk a Vezúvra, s délután esetleg még Pompejit és meglátogatjuk.
Másként alakult: először a Renault akkumulátora adta meg magát, nem volt képes megpörgetni az indítómotort, de azért tolással beindult. Közeledve a célhoz, egyre romlott az idő, végül hatalmas vihar kerekedett. A Pozzuolinál kiszemelt autópálya-csomóponton nem lehetett letérni a pályáról, a következőnél pedig a vulkánhoz vezető főút le volt zárva. Nem volt más választásunk, be kellett mennünk a belvárosba. Meredek, szűk sikátorokban szlalomoztunk a parkoló autók között, de minden sikátor zsákutcában végződött. Végül kiszemeltünk egy olaszt, aki értetlenül nézte, hogy mit keringünk a háza körül. Bepattant az autójába, s csak követnünk kellett. Visszavezetett bennünket a helyes útra, s így déli 1-kor meg is érkeztünk a Solfatarahoz. Elállt az eső. Miután nagy nehezen elfogadták a bankkártyánkat, be is mehettünk.
3 óra körül végre mindenki összegyűlt a kocsiknál, s indultunk tovább. Már a belvárosban is csak lépésben haladtunk, s az autópályára való kiérkezésünk öröme is csak pár percig tartott, hiszen egy újabb méretes dugóba csöppentünk bele, amiből másfél órával később szabadultunk. Az útikönyv szerint az autópályáról a Porticinál lévő kijáratnál kell letérni a Vezúv felé. Letértünk, de nyoma sem volt a Vezúvra vezető útnak. Kiszedtünk egy kis pénzt egy ATM-ből, majd irány vissza a pályára. A következő kapunál megtaláltuk a Vezúvra vezető utat. Ahogy felfelé kapaszkodtunk, néha kibukkant a Vezúv csúcsa a felhőből.
Útközben kiszemeltünk egy félbehagyott vasbeton épületet, ahol éjszakára megszállhatunk sátorverés nélkül. 18:10-kor érkeztünk fel az 1000 méter magasságban lévő parkolóba, ahol viharos szél és közepes erősségű eső fogadott. A parkoló kihalt volt, a nyitva tartást jelző táblán pedig a 9-18-ig felirat állt. Bele kellett törődnünk újabb fél napos csúszásba.
Visszaereszkedtünk a bunkerünkhöz, s leparkoltunk. Az épületünk mellett működő étterem portása minden mozdulatunkat figyelte. De nem akartunk odébb állni, inkább néhányan bementünk egy vacsorára, ami megnyugtatta a gyanakvó őrünket. Míg néhányan ettünk, addig a többiek a portással barátkoztak, végül megmutatta, hova parkoljunk, s szépen beszállingóztunk a kiszemelt épületbe. Újabb programmódosításra kényszerültünk: reggel megyünk a Vezúvra, délben Pompeji, s estére elérjük a Sorrentoi-félszigetet, ahonnan a következő napon mehetünk hajóval Caprira.
Ez sem ment simán. Éjszaka feltörték a Renault-ot. Némi készpénz, egy mobiltelefon, egy fényképezőgép, filmek, elemlámpa, és néhány apróság veszett oda. A legtöbb gondot azonban a betört ablaküveg okozta, amit feltétlenül meg kellett javítanunk, hiszen még több ezer km állt előttünk. Az akkumulátor-probléma sem javult. Fóliából készítettünk ideiglenes „ablakot”, majd felmentünk a Vezúvra. Akkor éppen viszonylag szép idő volt, csak a szél fújt erősen.
A Vezúvon tett séta után visszaereszkedtünk a tengerpartra, és megpróbáltunk autóbontóban üveget és akkumulátort szerezni. Persze nem volt se ablak, se akkumulátor. Végül ajánlottak nekünk egy bontót Torre del Greco településen és kaptunk egy névjegykártyát, rajta hevenyészett térképvázlattal.
Útnak indultunk, szerencsére éppen útba esett Pompeji irányában. Torre del Grecon azonban egy kaotikus kereszteződés után a Renault-nak nyoma veszett. Először gyalog kerestük, de nem lett meg. Végül SMS-ben üzentünk, hogy menjenek el egy bizonyos templomhoz, melynek tudtuk a nevét, és azt is, hogy mely két utca kereszteződésében áll. Térképünk nem volt nekünk se, nekik se, így egyenlő esélyekkel indultunk oda.
Megérkeztünk, de a Renault még másfél óra múlva sem volt ott. Újabb SMS, ami után 10 perccel meg is érkeztek. A jelek szerint az első SMS elveszett valahol az éterben. Hamarosan meglett a bontó, de üveg ott sem volt.
Döntenünk kellett. Vagy üveg nélkül megyünk tovább, vagy keresünk üveget, de akkor Pompeji végleg kimarad. Megerősítettük a fóliázást és Pompeji mellett döntöttünk. Ott minden simán ment. Este 6-kor indultunk tovább Sorrento felé. Ez a rövid szakasz ismét több mint 3 órát emésztett fel, ugyanis a húsvéti ünnepségek miatt több településen is lezárták az utat. A fekete csuklyás szerzetesek néma menetoszlopának látványa azonban némileg kárpótolt minket.
Elértük Sorrentot, majd leereszkedtünk Marina di Lobra kikötőjébe, amely első ránézésre tökéletesen alkalmatlannak tűnt éjszakázásra, de ráakadtunk egy víz fölé épült étteremre, mely a jelek szerint zárva volt. Ennek fedett teraszán aludtunk. Egészen negyed 5-ig, amikor is egy arra járó rendőr érdeklődött afelől, hogy mit is keresünk mi ott. Szerencsére beszélt angolul, és megállapodtunk vele, hogy reggel 6-ig maradhatunk. Úgy is lett.
6 órakor soha nem látott tempóban csomagoltunk. Ekkor azonban még egy kis időt kellett fordítani a Renault kuplungjára, mely egyre nehezebben működött. Végül a sorrentoi kikötő felé indultunk. Érkezésünket követően 15 perccel indult volna a hajó Caprira. Próbáltunk jegyet venni, de bankkártyával nem lehetett fizetni. ATM pedig csak a belvárosban volt. Mivel a kocsikat már leparkoltuk egy őrzött parkolóban, gyalog futottunk fel a mintegy 150 lépcsőfokkal magasabban lévő főtérre. Az ATM működött, de közben a hajó elment. A következőt viszont elértük.
Caprin viszonylag jó idő fogadott, le is támadt minket egy hajótulajdonos, hogy fejenként 16000 líráért elvisz minket egy sziget körüli hajókázásra, amiből 4000-et gyorsan le is alkudtunk, de végül kibökte, hogy ebben az árban nincs benne a Zöld-barlang meglátogatása. Úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk a barlanghoz. Annak ellenére, hogy a kikötőben többen azt állították, hogy gyalog egész napos túra odaérni, az újabb több száz lépcsőfokkal fűszerezett utat mi másfél óra alatt megtettük. Amikor megpillantottuk azt a partszakaszt, ahol a barlang nyílik, elkezdett esni az eső, s ahogy közeledtünk, úgy erősödött a szél és a hullámzás. Még láttuk, ahogy távoznak azok a csónakok, melyek a barlangba vittek volna minket. Rövid pihenőt tartottunk, s úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk vissza az Anacapri faluig.
Amikor buszra szálltunk ismét sütött a nap, de csak addig, amíg fedett helyen voltunk. Az Anacapriból a kikötőbe vezető sétánk során bőrig áztunk. Visszahajóztunk Sorrentoba.
Aznap terveink szerint meg kellett volna közelítenünk Szicíliát, de már este 6 óra volt. Úgy gondoltuk, megyünk, amíg bírjuk. Fél 8 körül azonban a Renault kuplungja végleg felmondta a szolgálatot. Bevontattuk Amalfiba és leállítottuk a főtéren. Szombat este volt, másnap húsvét vasárnap, harmadnap húsvét hétfő, nemigen volt esélyünk arra, hogy bárki is hajlandó lesz foglalkozni az autóval, de azért keresgéltünk. Végül 2 faluval és 7 kilométerrel odébb találtunk egy kis műhelyt, ami még nyitva volt. Az ember eljött megnézni az autót, majd bevittük a műhelyébe. A teljes javítás azonban többórás munka lett volna, ezt ő sem vállalta aznap estére. Mindenesetre kicsit javult a helyzet, úgyhogy elindultunk a már korábban kiszemelt szálláshelyre, mely ismét egy félbehagyott beton épület volt. Hogy teljes legyen a nap, útközben egy olyan útszakaszon, melyet a szervizkeresés közben már hétszer bejártunk, sikerült nekitolatni egy sziklafalnak, amely kisebb sebet ejtett a mikrobusz hátoldalán. Este igen feszült hangulatban vitattuk meg, hogy hogyan tovább, az is felmerült, hogy induljunk haza, végül elhalasztottuk a döntést.
Reggel Salerno felé indultunk, mely mindenképpen útba esett akár Szicília, akár Budapest felé. A délelőtt folyamán jó pár alkalommal megálltunk fotózni, végül kora délután értünk Salernoba, ahol a hazafelé indulás mellett döntöttünk, abban azonban még nem volt egységes álláspontunk, hogy útközben csináljunk-e még programokat vagy megállás nélkül menjünk. Mindenesetre elindultunk észak felé. Rómától délre tartottunk pihenőt, és úgy döntöttünk, hogy 1 napot szánunk Rómára, felet-felet Pisára és Firenzére, és egy egészet Velencére. Aznap éjszakára kinéztünk egy vulkáni krátertavat, de annyira be volt építve, hogy lehetetlen lett volna ott elbújnunk. Mivel többen meg szerettek volna fürödni, ezért egy kemping felkutatásába kezdtünk, mely a vártnál nagyobb feladatnak bizonyult, végül a tótól 120 km-nyi távolságban Castel Fusanoban bukkantunk egyre.
Reggeli lassú szedelőzködés után fél 12 körül értünk Róma központjába, ahol délután 5-ig időztünk. Pisa felé a tengerparti utat választottuk, melyen jó tempóban haladtunk. A Livorno előtti Marina de Bibona települést szemeltük ki éjszakázásra, melynek déli oldala kiépített strand volt, de északi felén egy védett és elkerített tengerparti erdő melletti elhagyatott parkolóban találtunk sátorverésre alkalmas területet. Éjszaka hatalmas vihar tombolt, de sátraink kiállták a próbát.
A következő nap is jól kezdődött. A mikrobusz tetejére kihelyezett notebook 2 méter szabadesést követően beszakadt LCD kijelzővel ért földet. De ez említést sem érdemel a nap további részének eseményei mellett.
Autópályán haladtunk, s már majdnem elértük Pisát, amikor a Mitsubishi váltójából zakatoló hang tört elő. Gyorsan visszaváltottam 4-esbe, ahol semmi gond nem volt. Ezen felbuzdulva, újabb kísérletet tettem az 5-össel, de az tovább kerregett. Megállapítottuk, hogy a továbbiakban a Mitsubishi csak négy sebességgel fog működni, ami a még előttünk álló 1200 km tudatában meglehetősen bosszantó volt. Kezdtünk beletörődni a dologba, amikor egy autópálya-csomóponthoz értünk, ahol pályát kellett váltanunk. Fékezés, vissza 3-asba, majd közepes meredekségű jobbkanyarban további fékezés, és vissza kettesbe. Eddig semmi gond. Stop tábla. Vissza 1-esbe, majd gáz. Ekkor a kocsi ugrott egy nagyot, az ugrás után megállt, lefulladt, és az autó örökre 1-esben maradt. A motor nem volt képes megmozdítani az autót, tolni, vontatni nem lehetett. Mögöttünk pedig mind az autópályán, mind pedig a felhajtósávon gyűlt a kocsisor. A Sorrentoi-félszigeten szerzett forgalomirányítási tapasztalatainkat bevetve igyekeztünk a megmaradt fél sávon levezetni a forgalmat, miközben a Mitsubishi sebességváltóját alulról egy pajszer segítségével próbáltuk üresbe tenni. Végül ez sikerült is.
Kiszemeltünk egy műanyag falakkal elkerített területet, ahová félre tudtuk volna tenni a három autót az útból. Elbontottuk a falat. Megállítottuk a mindkét irányból érkező forgalmat és szüntelen dudálás, kiabálás és ökölrázás közepette visszagurultunk a kordon mögé. De hogyan tovább? A GPS szerint Pisa központja alig 1 km távolságban volt. Tudtuk, hogy órákig kell majd várakoznunk, akár helyi segítséget kérünk, akár Budapestről hívunk mentést.
Úgy döntöttünk, hogy bevontatjuk a mikrobuszt az autópályáról a városba. Megtettük az előkészületeket, ismét kinyitottuk a műanyag falakat, leállítottuk a forgalmat, majd megkezdtük a vontatást. Alig 10 méter után – éppen azon a helyen, ahol korábban is megállt a Mitsubishi – elszakadt a vontatókötél. Mögöttünk ismét duzzadt a kocsisor. Újabb kötél, újabb próbálkozás, ez végre sikeres. Néhány száz méter után megpillantottunk egy benzinkutat, gondoltuk, az jó lesz hosszabb várakozásra. De zárva volt. Vele szemben egy vasútállomás látszott, amiről alaposabb megfigyelés után kiderült, hogy egy nemzetközi repülőtér.
A kettő közötti parkolóban tanyáztunk le, és hívtuk Budapesten a bérautóbusz tulajdonosát. Tájékoztattuk a kialakult helyzetről, megadtuk pontos pozíciónkat. Néhány órával később megtudtuk, hogy fognak küldeni egy csereautót, csak meg kell várnunk, míg odaér. Érkezését másnap reggelre ígérték, így bőven volt időnk várost nézni. Délután szakadt az eső, de estére kitisztult az ég.
Eljött az éjszaka, mindenki keresett magának alvóhelyet. Szétszóródtunk a benzinkút, az autómosó, a parkoló és egy közeli parkolóház félreeső zugában.
Reggel hiába vártuk a csereautót. Újabb telefon után kiderült, hogy csak délután fog megérkezni. A napot nagyrészt pihenéssel töltöttük, bámészkodtunk a repülőtéren, és aludtunk a napon, ugyanis akkorra már egyértelmű volt, hogy nem kívánunk többet kockáztatni, hanem megyünk haza, mihelyt megjön az autónk. A délutáni érkezésből persze este lett.
Negyed 8-kor pillantottunk meg a felüljárón egy fehér Volkswagen Transportert egy magyar rendszámú tréler tetején. 8-kor indultunk. Az új autónkon néhány apróbb műszaki hiba mutatkozott: az üzemanyag-szintjelző és a hőmérő összevissza ugrált, nem volt töltés, az izzítószál visszajelző fénye nem működött, nem szólt a kürt, és nem fújt levegőt a ventillátor. Ezek azonban már nem nagyon érdekeltek minket. Talán csak a kürt hiányzott, főleg akkor, amikor egy teherautó megpróbálta elfoglalni az autópályának azt a pontját, ahol éppen mi haladtunk, de ezt az akadályt egy padlófékkel sikerült kivédeni. Ezután többszöri sofőrváltásokkal, de komolyabb pihenés nélkül autóztunk Budapestig. Másnap délben, a Mérnök utcában voltunk.
 
Még néhány gondolat az eddig leírtakhoz:
 
- Capri szigetén nomádoknak néztek minket
- 4 csillagos szállodában nem beszélnek angolul
- egy átlagos pizzán polipkarokat és tapadókorongokat találsz
- hazafelé a Renault egyik gumija szétszakadt.
Szabó Bors
2001. október 12.