Monte Rosa csoport hegymászás 2006. július 11-16.
Monte Rosa előtt

Az Alpok második legmagasabb hegye büszkén magasodik az ég felé. Nem adja könnyen magát.
Egyszer régen már próbáltam feljutni a tetejére, akkor 4359 méterről fordultam vissza (lásd: Svájc óriásai között), most itt az ideje egy újabb próbálkozásnak – gondolom, miközben párommal kettecskén tapossuk a sziklás ösvényt felfelé. De vajon mit tartogat a hegy? Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nem ez lesz a sikeres mászás ideje. Talán az Ortleren ért kudarc az oka, (lásd: Vihar az Ortleren) talán más, de nincs túl bizakodó hangulatom. Felesleges ezen rágódni, torkollom le magam. Figyeld inkább az útvonalat, a környezetet! Ez valóban jobb ötlet, koncentrálok az újabb feladatra. Valóban érdemes, ugyanis keskeny ösvényen kanyargunk fel és le, néhol, rövid szakaszokon, vastag kötél van beszerelve biztosítás gyanánt, bár legtöbbször olyan helyeken, ahol (szerintem) egyáltalán nem kellene. Nem is használják túl sokan. Viszont a táj igazán különleges, mindenhol hegyek, ormok, bércek, némelyek felhőben, csak a csúcsuk látszik, máshol maga a csúcs van beborítva, s csipkés gerincszakasz, vagy zöldellő hegyoldal kínál látnivalót. Egy kisebb bevágás keresztezése után széles, lapos hómezővel fedett gleccseren vezet keresztül az út. Mögötte Vincent Piramid 4200 m magas hófödte lejtői szikráznak a napsütésben. Az olvadozó, latyakos hómezőn meglehetősen unalmas keresztül caplatni, kivált mikor minden második-harmadik lépésnél térdig-combközépig süllyed az ember lánya és fia. Különösen nehéz dolgunk van, hiszen 3-4 napi felszerelést cipelünk magunkkal. Ez a módszer többnyire jellemző ránk, hogy legtöbbször anyagi megfontolásból inkább visszük a szükséges dolgokat, mint hogy fizetni kelljen érte. Így van ez most is, s most görnyedezve, nagyokat szuszogva, lassan haladunk, immár szerencsére az unalmas hólejtő végén. Az előttünk álló sziklafal már izgalmasabbnak tűnik. Nem az! Kanyargós, kijárt, szerpentinszerű ösvény a sziklatömbök között. Számtalan kötélbiztosítás, fémcövekkel rögzített mozgó kőtömbök, s vaskos fagerendák teszik könnyebbé az egyébként sem túl nehéz útszakaszt. Viszont az alattunk lévő gleccsere való rálátás igazán fantasztikus. Gyorsan és könnyedén jutunk túl az útszakaszon. Fent széles, lapos sziklahát, kicsit távolabb két menedékház is kínál könnyű és kényelmes szállást, ételt. Ám mi mást választunk. A szikla tetején több bivakhely van kialakítva, ezek egyikében verjük fel egyéjszakás tanyánkat. Kicsiny, kétszemélyes, Tesco-gazdaságos sátrat hoztunk magunkkal. Felszerelésekkel együtt, mindent gondosan elhelyezve, pont elférünk benne, kettesben kicsi párommal, valamivel tágasabban, mint azok a bizonyos heringek, a konzervdobozban. Ennél fogva, ügyesen és alaposan kell előkészíteni a helyet. Először kiszedem a beszóródott köveket, majd a körbepakolt kőfalat igazítom ki, sőt, magasítom meg néhol. Sok helyen a lukakat rakom be kisebb kövekkel. Tündi közben a vacsorát készíti egy nagy, lapos kövön, valamint élvezi a nap utolsó sugarait, melyek kellemesen melegítenek. Lassan kész a hely, már csak a sátrat kell felállítani. Ez is megy, viszonylag gyorsan. Cövekelni nem kell, nem is lehet, így a feszítő zsinórokat nagyobb kövekhez kötöm, a követ egy másikkal, olykor hárommal súlyozom le. A sátorban középre kerülnek a polifoamok, fej alá a kisebb ruhahalmaz, illetve a kötél, fel nem használt kaja, lábhoz a víz, ha lehet, be a hálózsákba, bár ezt viszonylag kevesen szeretik, de muszáj, különben reggelig megfagy. Én inkább a hálózsák alá, lábhoz teszem, ami igencsak kényelmetlen, de kevésbé, mintha belül volna. A kiürült hátizsákok oldalra kerülnek élére állítva, ezáltal is védve az oldalfal felöl támadó hideg ellen. Így elkészülve, magam is kiülök Tündi mellé a kellemesen langyos kőre, s együtt nézzük a lebukó nap által színezett felhőket, s egyre sötétebbé váló hegyláncokat. Még néhány perc, s eltűnik a nap, sűrű félhomály, s vele együtt dermesztő hideg ereszkedik a szikla és jégvilágra. Pillanatok alatt annyira lehűl a levegő, hogy az összes ruhát magunkra véve sincs melegünk. Gyorsan befaljuk vacsoránk kevés maradékát, s egyesével tűnünk el a sátorban. Azért egyesével, mert odabenn max. 1 fő fér el úgy, hogy mocorog, tesz-vesz. A másik addig bent fekszik, vagy kint várakozik. Bent, szorosan egymás mellett, már kevésbé érződik a hideg, így viszonylag hamar mély álomba merülünk. Az éjszaka csendesen, bár gyakori ébredés jegyében telt. Ennek ellenére viszonylag pihenten ébredünk. Korán kelni most nem volt értelme, így megvárjuk, míg megsüti a nap a sátrat, ugyanis kint istentelen hideg van. Ám a nap első sugaraival, mint egy varázsütésre, emelkedni kezd a hőmérséklet, legalább is a sátorban. Kint azért ennél rázósabb a helyzet. Bedobjuk egy gyors reggelit, majd összeszedelőzködünk, s nekivágunk az egyik, általam megismert legunalmasabb útnak. Előbb átlósan keresztezzük a menedékház melletti lapos hófedte gleccsert, majd hosszas, monoton gyaloglás felfelé az alig emelkedő gleccseren. Jobbról a Vincent Piramid jég fedte válla, minden kilátást takar, előttünk mindig az aktuális domb lejtős teteje látszik. Balról hosszan elnyúló spaltikkal szabdalt jégmező, mögötte kicsiny sziklatömb, ami a most még nem látszó Liskam szerves eleme.
…de jó lenne, ha a helyszínen is, úgy, mint itt a füzetben, át lehetne ugrani azt a néhány órát, míg elérjük a 4000 m-es magasságot, ahol az utolsó dombtetőre felér a szerencsétlen utazó. Itt viszont mindjárt más a helyzet, ugyanis láthatóvá válnak a korábban felsorolt csúcsok, valamint újabbak is, középen a Balmenhorn, mögötte félig takarásban a Cordo Nero, balra a Liskam mindkét csúcsa, és a tisztán kivehető a ködös távolban ahogy a Zumsteinspitze böködi az eget sziklás tetejével. Igazán érdemes körül nézni. Meg is állunk egy kicsit, Tündinek végigmutogatom a híres magaslatokat, illetve a térkép segítségével beazonosítom az általam nem ismerteket. Némi pihenőt követően újra folytatjuk az utat, megcélozva a Balmenhorn sziklatömbjét.
Balról, a meredekebb oldalról kerüljük, ugyanis a hátulján visz fel az út. Bő 40 perc múlva a sziklatömb lábánál állunk. A másik oldalon széles, jégcsapokkal dúsan benőtt hasadék tette volna lehetetlenné a feljutást. Összenézünk a kicsi lánnyal, de jó, hogy nem erre jöttünk. Mindenesetre felmászunk az előttünk álló kicsiny sziklakolosszusra, meglátogatjuk a tetején rendíthetetlenül ácsorgó madonnát, majd átmászunk a kicsivel lejjebb lévő bivakházhoz, ahol az éjszakát, sőt, a következőt is szándékozzuk tölteni. A házikó nem üres, s annál szagosabb. Három helyiségből áll, egy 1m széles, 2m hosszú előtérből, jobbra a kb. 2x3-as étkező, pihenő, konyha …stb. A folyosó hosszanti végéből ajtó nyílik a mellékhelyiség (1x1m), amely jelenleg a szag forrása, s bár az ajtó zárva, mégis az elviselhetőség határát súrolja. Legalábbis így gondoltuk mikor beléptünk. Ám bent az ember viszonylag hamar megszokja. Így van ez velünk is, főleg mivel a nap hátralévő szakaszát evéssel és pihenéssel szándékozzuk tölteni. Bár 4165 méter magasan az ember kevéssé kíván bármit is. Ennek ellenére falatról falatra gyűrjük be azt, amit magunkkal hoztunk. Közben próbáljuk megértetni magunkat az ottaniakkal, akik éppen induláshoz készülődnek… szerencsére. Nem is telik bele sok idő, és elhagyják a helyiséget. Kettesben maradunk, gyorsan be is lakjuk a kicsiny házikót. Még világos van, amikor aludni térünk a felső, padlástérben kialakított, matracokkal, pokróccal, sőt, párnával ellátott alacsony belmagasságú galérián. Nem mondhatnám, hogy jól alszunk. Ám a hajnali 3 órás kelésből, illetve 4 órás indulásból nem lesz semmi. Ébredéskor, halk, fütyülő hang jelzi, hogy odakint nem kóser az idő. Kinézve, a sűrű ködben semmi sem látszik. Kilépve hasonló a helyzet, ám mikor felmászok a szélárnyékból a sziklacsúcsra, kevesen múlik, hogy nem taszít vissza a szél, mely rohamokban érkezik, kisebb hótömböket sodorva magával és szórva szerteszét. Gyorsan, szinte menekülve húzódom vissza a ház biztonságos oltalmába. Közben a hóhullás intenzitása is sűrűsödik, ám azt nem tudom eldönteni tényleg esik-e, vagy csak a szél sodorja magával a magasabb csúcsokról. Mese nincs, a hajnali túrát törölhetjük. Nyűgösen bújok vissza a hálózsák melegébe miután pár szóval vázolom a helyzetet Tündinek. Megbeszéljük, hogy óránként nézzük a kinti viszonyokat. Ám a következő ellenőrzés elmaradt, ugyanis mintegy fél óra múlva a nyekergő-nyikorgó házban is hallani lehet a kinti vihar dühös, szűnni nem akaró tombolását. A kis házikó minden eresztéke recseg, ropog, nyikorog. Olykor halk puffanások jelezik a falra érkező hólabdákat. Feleslegesnek tűnik kinézni, de azért a kíváncsiság nagyúr. Ezúttal mindketten kióvatoskodunk… legalábbis az ajtóig. Tovább ugyanis nem jutunk, mert a befelé nyíló ajtót a zár kikapcsolása után szó szerint bevágja a szél, elsöpörve minket is, valamint beterítve a teljes helyiséget hóval és jégdarával. Az ajtót nagy nehezen visszacsukjuk, majd visszabújunk a hálózsákba, majd bő 1 óra múlva újabb ellenőrzés, de ugyanaz a helyzet. Kezd komikussá válni, ahogy kerge birka módjára föl-le pattogunk. Ajtó kinyit, megnéz, hó kisöpör, nem sok sikerrel ajtó vissza, hálózsák… majd újból az egész műveletsor. Idővel a hálózsák elmarad, már csak az asztalhoz telepedünk le. Próbálkozunk némi reggelivel, ez azonban szokás szerint csak nyűglődés. (3500m felett én még sosem ettem egy jót!) Viszont van idő folyadékot készíteni, bár az előző nap felhozott zacskónyi hóból is van, ám most folyamatos az utánpótlás. Igaz, a frissen hullott hónak nincs akkora víztartalma, mint a már tömörödött fajtársának. Tömörített, teli pohár hóból, alig negyedig van, miután felolvad. Reggel 8-ra bőséges folyadékmennyiség gyűlik össze. Ekkor, rutinszerű kinézéskor döbbenten látom, hogy néhol kékes foltok sejlenek át a szürkés-fehér felhőrongyok között. A szél azonban nem csitul. Ez jó, mert remélhetőleg gyorsabban kisöpri az eget, (igaz, hozhat újat is), illetve ha túl erős, lehetetlenné teheti az elindulást. Most külön előny a csúcson lévő ház, ugyanis itt fent rögtön viszonylag jól felbecsülhető a szél ereje. Mindjárt élek is ezzel az előnnyel, s felmegyek a csúcsra, hogy pontosabb képet kapjak. Határozottan javulóban van az időjárási rendszer. Visszamászom a jó hírrel, s tovább várakozunk. Nem kell sokáig várni… alig 45 perc múlva egyetlen felhőfoszlány sincs az égen, s a nap, vakítóan tűz a frissen behavazott tájra, ám a szél megmaradt. Szerencsére, jelentősen gyengült. Felöltözünk, s kimásztunk a szikla tetejére, ahol felcsatoltuk a hágóvasakat, ami a sziklán nehézkessé tette a mozgást, ám a vékony rétegben ráfagyott jég miatt szükségessé vált. Tündi mászik le először a 10-15 méter magas sziklatömbről, majd utána én is. Közben meg kell állapítanom, hogy ahhoz képest, hogy először van ilyen sziklás-jeges terepen, egészen ügyesen mozog. Hágóvas is tegnap volt először a lábán, legalábbis élesben. Hegyre született ez a lány. Lent bekötjük magunkat szabályosan, majd irány a Monte Rosa. Elég késő van, elmúlt 8 óra, nincs túl sok esély a csúcs eléréséhez, de ha már ezt tűztük ki…. Pedig mehetnénk még 5 másik csúcsra is. De hát makacs vagyok… és ez nem mindig jó! Az út elején átoldalazunk a Cordo Nero meredek, tűszerű csúcsa alatt, majd széles nyeregben a Lys-hágóban találjuk magunkat. Innen már átlátunk Svájcba, az ottani híres, néha hírhedt csúcsokra. Ám most nem állunk neki a beazonosításuknak. Megyünk tovább keskeny, behavazott csapáson, mely ezúttal a Lüdwigshöhe, majd a Parotspitze oldalában, hatalmas, rétegzett jégtömbök alatt vezet, közel vízszintesen. Alattunk enyhe lejtésű katlan, mely előbb vízszintesbe, később fokozatosan mélyülő, s egyre hasadozottabbá váló gleccserbe megy át. Alig 30 perces gyaloglás után már el is hagyjuk a lejtőt, s kicsiny lapályt követően indulunk felfelé a kitaposott csapáson, amely Európa legmagasabban fekvő menedékházához, a Margeritha-házhoz vezet. Egyszer arra is el kellene menni, de nem most. Most tovább, rövid pihenőkkel tarkítva, a Zumsteinspitze felé. Az újból behavazott csapás északnak tart, folyamatosan emelkedik, ám mielőtt elérné az északi fal közel 1000 méter mély szakadékát, (délről, mint most mi is, kényelmesen el lehet érni a tetejét.) az ösvény balra kanyarodik, majd nem túl messze, a fal peremétől egyre keskenyedő gerincen vezet fel, a csúcs irányába. Az elején kényelmesen egymással párhuzamosan, később azonban biztosítva egymást, kötélhosszanként haladtunk felfelé. A csúcs előtt kicsiny sziklalépcső, mely nagyobb odafigyelést igényel, különösen mivel hágóvasban haladunk át rajta. Azonban néhány perccel később már át is jutunk ezen a kevéske kis kellemetlenségen, majd pár lépés az egyre lankásabbá váló hólejtőn és a Zumsteinspitze csúcsán állunk. Körülöttünk a szó szoros értelmében szédítő panoráma, melyet megkoszorúzott az eddig nem látható két csúcs, amely a Monte Rosa csoport, legnagyobbjai közé tartozik. Az egyik voltaképpen a célunk, az Alpok második legmagasabb hegye a Dufourspitze (4634m), illetve mögötte a felhőkbe burkolózó Nordend (4609m). Néhány percig állunk, nézzük a döbbenetesen szép látványt, figyeljük a felhők mozgását a vöröses gránitfalak és a csúcsok között. Alattunk, jobbra, a völgy mélyén, hófehér gomolyfelhők áramlanak, látszólag össze-vissza. A másik oldalon, Svájc felett, csupán egy, nagyobb felhőfolt látszik, az is távolabb. A Gorner-gleccser, barázdák szántotta felszíne nyúlik el hosszan, apró tavacskák csillognak olvadó felszínén. A felhőgóc tetejét hegyes sziklatű, a Matterhorn (4478m) döfi át. Jóval távolabb, hasonló jellegű csúcs (Weisshorn) ágaskodik felhőpaplannal fedett ágyából. Ennyi elég volt a nézelődésből, indulás tovább a Dufour irányába. A folytatás azonban késélszerű keskeny hógerinc tetején, alig lábnyi szélességű nyommal. Mindkét oldalán 70 fokos meredek hó és jégfal, amely több 100 méter mélységben tűnik el. Elindulok a keskeny élen, óvatosan lépdelek előre, míg el nem érem lefelé lejtő peremét. Visszapillantok, látom Tündi szemében a félelmet (nem csoda, életében először, rögtön ilyen terep), így kapásból elkövetem a létező legnagyobb hibát. Ugyanis az él alatt egy másik nyom is húzódik, amelyet valószínűleg egy türelmetlen mászó taposott ki, miközben előzött valakiket. Én rátérek erre az alternatív útra, ám kicsi páromnak ez is sok, habozik, majd óvatosan elindul utánam, azután leblokkol. Megállunk, s jelzi, hogy nem mer tovább jönni. Nem akadékoskodom, intek, menjen vissza. Az sem igazán megy. Már éppen neki indulnék, hogy új nyomot taposva visszatérjek én magam, mikor fent az élen megjelenik Barna és Réka. Bár együtt jöttünk, a hegyen már teljesen önállóan, külön mozgunk. Lent sátraztak a Balmenhorn sziklatömbjének tövében. Ugyan a Barna este egy kicsit feljött látogatóba, de alig pár percet maradt. Reggel is külön, jóval utánunk indultak. Felsegítik Tündit, utána haladnak tovább. Felmászom magam is, majd visszatérünk a nem is oly régen elhagyott csúcsra. Akkor legalább gyönyörködjük ki magunkat címszóval lerakom a hátizsákot, a csúcsot jelző háromszög formájú vas állvány tövében. – Ne haragudj! – szólal meg kicsi párom. – Oké, semmi gond, felelem, majd bátorítólag átkarolom. Látom, nem igazán hiszi el, de nem szól semmit. Pedig tényleg nem haragszom. Az ortleri kudarc, a késői indulás, valahogy nem tett optimistává a csúcs elérésével kapcsolatban, ráadásul a Dufour körül örvénylő felhők semmi jót nem ígérnek – legalábbis most úgy gondolom. Nézzük együtt a káprázatos panorámát, hatalmas hegyeket, gomolygó felhőtengert, mely szinte percenként változtatja a hegyvilág arculatát, s ad új és újabb jelentést, értelmet a teljes látványvilágnak. Sose tetszett annyira a felhők nélküli hegyek látványa, (bár tény, hogy időjárásilag a legbiztonságosabb), s amit most megfigyelhetek, ismét meggyőz arról, hogy a hegyláncok felhőkkel igazán látványosak. Hegymászó szemmel persze az igazán tiszta, felhőmentes idő a legbiztosabb, de nálam sosem a cél volt az első. A cél inkább eszköz, mely valaminek az elérésére sarkall, de sosem elsődleges. Sokkal fontosabb, hogy eközben jól érezzem magam, szépet lássak, fotózzak, megérezzem, s lehetőség szerint megértsem a természet apró rezdüléseit, s rögzítsem annak minden megnyilatkozását. Nem értek egyet a mai rohanó, pénz és külsőség centrikus világunk értelmetlen hajrájával, melyben minden más, kezdve az emberi értékekkel, háttérbe szorul, és másodlagossá válik. Sajnos tenni ellene nem sokat tudok, legfeljebb nem fogadom el, s próbálok másként élni. Szerencsére a mostani párom is hasonlóképpen gondolkozik, így teljes az egyetértés. Azonban most lehet, hogy a hideg, vagy a hegyi betegség, esetleg más hatására, de nagyon mehetnéke van. Próbálom húzni az időt, ameddig csak lehet, de előbb-utóbb, muszáj elindulni, s búcsút venni a felséges látványtól. Lebiztosítom a kötelet, s intek, induljon lefelé. Miután túljutott a nehezebb szakaszon, magam is utána indulok. Nem sokkal később rövid pórázra fogva egymást, gyalogolunk lefelé a keskeny csapáson. Bő 100 m-nyi szinttel lejjebb sűrű felhő borul ránk, s a levegő hirtelen megtelik elektromossággal, s érezhető feszültséggel. Közben különös illat, szag, kezd terjengeni a gyenge szélben. Pár másodperccel később, erősödő feszültség mellett, halk kopogással apró szemű jégdara hullik. Megállunk, s figyeljük a különös időjárási jelenséget. A felhő egyre sűrűbb lesz, lassan a látótávolság pár méterre csökken, s ezzel párhuzamosan nő a feszültség a levegőben, s erősödik a különös szag, melyet a villámlás szagának, égett ózonnak tudunk be. Valóban, mi más lehetne? Azonban villámlást, vagy bármilyen fényjelenséget nem sikerül látni. Bár, őszintén szólva, ebben a magasságban (kb. 4400 m) nem biztos, hogy szerencsés lenne villámlással kísért zivatargóccal testközelben összefutni. Valószínűleg „csupán” a vihar széle kapott el bennünket. Erre utal az a tény is, hogy a jégdara hullás is viszonylag hamar csökken, majd eláll. Közben kicsi páromat megviseli hegyi betegség, így néhány percre ledől a hóra pihenni egy kicsit. Nem telik bele sok idő, s máris jobban érezi magát, így folytatjuk utunkat lefelé, a bivakház irányába. Már csak a kérdéses helyet kell megtalálni, ami ebben a sűrű ködben, nem is olyan egyszerű. Tündi jó megérzéssel belövi az irányt, amit nemsokára a csúcson lévő madonna szobor kibukkanó teteje is alátámaszt. Kevésen múlik, hogy nem megyünk el mellette. Nem sokkal később már a frissen behavazott sziklán mászunk fel a Balmenhorn tetejére, én haladok elől, s kötéllel biztosítva jön utánam kicsi párom is. Keresztezzük ismét, a sűrű felhőbe burkolózott néhány négyzetméteres csúcsot, majd belépünk a szélárnyékban lévő házikóba, mely ugyanolyan elhagyatott, ahogy hagytuk. Az otthagyott cuccaink is érintetlenül várnak visszatértünkre. Vacsora, majd hosszas teafőzés, végül annak kortyolgatása, csendes beszélgetéssel telik a nap hátralévő ideje. Mint előző nap, most is hamar nyugovóra tértünk. Az éjszaka felszínes, álomtalan alvással, gyakori ébrenléttel telik, olykor a falakon át is beszüremlik a kinti vihar tomboló zaja. Úgy látszik, itt ez minden estére kijár. Sebaj, minket már nem zavar, még az sem, ha plusz egy napot kell emiatt itt fent tölteni. Innen már egy nap alatt leérünk a parkolóba. Erre azonban nem kerül sor. Másnap, nem sokkal pirkadat után, az egyre erősödő szél szétszaggatja a felhőket, s a résekben áttűz a napfény. Az előző nap, illetve az éjszaka esett friss hó vakító fehéren ragyog az erős fényben. Reggel Barna látogat meg, s az ő elmondásából tudjuk, hogy az előző napi vihar őket nem sokkal a csúcs előtt érte. A csúcskereszthez pont emiatt már nem is mentek fel, ugyanis a felgyülemlett feszültség miatt az említett fémtárgy folyamatosan, mély hangon búgott. Más tekintetben gond és baj nélkül úszták meg a kalandot. Némi egyeztetés után, bő órával később, találkozót beszélünk meg a sziklatömb aljánál. A hátramaradó időt pakolással töltjük. Később, de még mindig idő előtt, kimegyünk a csúcsra még egyszer jól körül nézni, majd lemászás helyett Tündi gyakorolja a sziklafalon való ereszkedést, miközben én alulról biztosítom. Lent aztán alig negyed óra múlva ismét menetre készen állunk, majd nem sokkal később, immár négyesben folytatjuk lefelé az utunkat. Lejjebb, mikor kissé meredekebbé válik az út, libasorba rendeződünk, s így haladunk a kitaposott csapáson, egészen a gleccser végéig. Itt azonban elválnak útjaink, ugyanis a társaság másik fele még javában főzőcskézik a bivak helyen. Mi elpakoljuk a jégfelszerelést, kötelet, s minden olyan eszközt, ami fent, a magasabb zónában kellett. Kényelmesen, levetkőzve folytatjuk utunkat lefelé, a kanyargós, kőtörmelékkel beszórt, alig látható ösvényen. Néhányszor, 100 méterrel, és húsz, harminc egynéhány kanyarral lejjebb, sikeresen letérünk az ösvényről. A nyomok alapján nem mi voltunk az elsők, akik ezt a nem súlyos hibát elkövették. Valószínűleg nem voltak sokan azok, akik miután rájöttek, hogy rossz irányba indultak, nem fordultak vissza. Mi nem fordulunk. Ehelyett előveszem a térképet, s a környező hegyek és a völgyek alapján beazonosítom hol is vagyunk (legalább nagyjából), majd megcélozzuk lent a völgyben a térkép által jelzett utat, melyet látni ugyan nem lehet, de az alant lévő mezőt igen, melynek valahol a szélén halad tova az út. Előbb kőtörmelékes terepen, majd füves hegyoldalon haladunk fokozatosan egyre lejjebb, míg bő 15 méteres szilaletörés tetejére nem érünk. Itt aztán némi nézelődés után, balra tűnik könnyebbnek a lejutási lehetőség. Ez így lesz, azonban nemsokára újabb sziklalépcső keresztezi az utunkat, s lentebb már látszik a következő, majd az azt követő. Persze a térkép mindezekből semmit sem jelez. El is kerül a hátizsák mélyére, s Tündi visszafordulást szorgalmazó mondatai ellenére haladunk egyre lejjebb, mind jobban belemerülve a balra, s jobbra való kerülgetésbe. Sziklalépcső, sziklalépcső után marad mögöttünk, s közelítjük egyre jobban meg a kiszemelt rétet. Kisebb falakon egyszerűen lemászunk, a nagyobbakat próbáljuk kerülni, mind jobban megközelítve a völgy oldal jobb szélének tövében lévő törmeléklejtőt. Tudtam, ha azt elérjük, onnan már sima, bár „gördülékeny” utunk lesz tovább. Így is lesz, némi üggyel, bajjal elérjük a hőn áhított terepet, majd azon – némi túlzással – de kényelmesen haladva gyalogolunk le a rétig, ahol hosszabb pihenőt tartunk (némi étkezéssel egybekötve). Bő óra múlva folytatjuk utunkat, immár a megtalált, s jól kitaposott kényelmes ösvényen lefelé. Többszöri fotószünet után, késő délután érjük el a parkolót. Bedobáljuk a cuccainkat a csomagtartóba, s lejjebb gurulunk néhány 100 métert, majd az út mentén, egy ritkás facsoportban felállítjuk a sátrat, s vacsora nélkül bezuhanva, szinte azonnal mély, álomtalan álomba merülünk. Éjjel jókora vihar kerekedik. Homályosan érzékelem a másodpercenkénti felvillanásokat, a sátorponyvát verő felhőszakadás géppuskaszerű ropogását, illetve a szél rángatását, ám ezek az apróságok most nem igazán tudnak izgatni. Másnap reggelre a vihar elvonul, letépett ágak, falevelek, félig elmosott domboldalak, s kidőlt fák jelzik a nyomát. Mi szerencsére sértetlenül megússzuk, esélyt kapva a következő kiruccanásokra.
Szabó R. Zoltán
2007. december 5.