Vaddisznó – tízen a fán

(Egy történet és ami talán mögötte van)
 
Csillagfényes éjszaka van. A fák lombjai halkan susognak az éjben. Az erdő néma, csak néha moccan valami a sötét félhomályban. Sokak számára bizonyára ijesztő a sötét, éjszakai erdő, nem úgy annak a 10 embernek, akik vidáman pattogó tűz körül ülnek, laza, tágas körben. Fiatal srácok valamennyien, élvezik a szabadságot, a tiszta, nyugodt erdei életet, igaz, csak így, esténként.
 
Napközben a föld mélyét járják, mind más-más szándékkal. Van, aki csak kalandvágyból, van olyan, aki új ismeretekre áhítozik, s olyan is van, aki pusztán unatkozásból van itt. De éjszaka, az más! Ki ne szeretne este, pattogó, ropogó tűz táncoló fényében a barátaival társalogni akár komoly, akár komolytalan témáról. Ez folyik most is, bár az olykor felcsattanó kacagás az utóbbit engedi sejtetni. Az idő későre jár, bár sötét az éj, mégsem vágyik senki a hálózsákja után, végül is ez az utolsó este. Holnap ilyenkor már egy másik, sokkal bonyolultabb, zavarosabb életre kell készülni…
 
Néhány km-rel arrébb…

Egy másik társaság is poroszkál a csendes erdőben. Ők nem raknak tüzet, nem annyira élnek társasági életet, inkább a családot részesítik előnyben. Most is így van ez, sokan vannak, két öreg tapasztalt terelgeti kicsiny, de mégis népes csapatát. Néha halk, néha hangosabb zörgéssel haladnak át az erdőn. Olykor megállnak, élelemért kutatnak… és találnak. Gombák, magvak, rovarok, hajtások, egyaránt elfogyasztásra kerülnek. Lassan haladnak, meg-megállva. Olykor az anya gyanakodva szimatol a levegőbe, s időnként emberszag foszlányokat érez, de az igen messze van, nincs veszély. Időnként más szagot is sodor a szél, de ezt is csak haloványan és messziről. Megnyugodva vezeti tovább népes kondáját át az alvó, azaz a majdnem alvó erdőn. Nem sejti, hogy nem is oly messze, mások is mozognak a sötét fák között. Csendben, de sebesen haladnak a friss szagnyomok után. Nem éhesek, nem is kell vadászniuk, csupán az ősi ösztön hajtja őket, melyet az évezredes hatás sem tudott kiölni belőlük. Futnak tovább hangtalanul, mint a halál néma követei az éj csendjében…
 
A tábortűz lassan elhamvad, csak néha, és csak kisebb gallyat dobnak rá. A beszélgetés is akadozik, a beálló csendben a tűz pattogása hallatszik, de olykor más is. Haloványan, a messzi távolból, a civilizáció zajfoszlányait sodorja az olykor feltámadt friss szél. Néha kutyaugatás is belevegyül, ám az ifjú barlangászok ezzel nem foglalkoznak. Egyikük újabb gallyakat tesz a tűzre, mely hatására ismét felcsapnak a lángnyelvek. Szikrák pattognak az ég felé, tüzes vonalakat festenek az éj sötétjébe, majd elenyésznek. Egyik legény villás ágat, a másik vékony, hosszú nyársat vág. A nyársra szalonna, hagyma, kolbász kerül váltogatott sorrendben, míg a villára kenyérszelet, pirítási célból. Némi idő múlva ínycsiklandó illatok szállnak a tűz körül, melynek hatására a kis társaság többi tagjának is kedve támad a sütögetésre…
 
Nem sokkal távolabb az anyakoca ismét gyanakodva szimatol a levegőbe. Az emberek, és egy másik, veszélyt jelentő szag immár erősebb, mégsem ez nyugtalanítja. Nem tudja mi az, de veszélyt érez. És valóban, a szélirányban két izzó szempár lesi minden mozdulatát, s közben egyre közelebb nyomulnak némán, csendben. Az anyakoca idegessége átragad a többiekre is, valamennyi pattanásig feszült izmokkal vár, és figyel a legkisebb neszre is. Egy ág halkan koccan, s ennyi elég is. A konda megiramodik, vad csörtetéssel száguldanak tova, bele az éj sötétjébe. A vadászok utánuk vágtatnak, ám így már csak kevés esélyük maradt. Azonban annyit elérnek, hogy a csorda szétugrik a szélrózsa minden irányába, és vágtat, ki, merre tud…
 
Egy kismalac sebesen szedi apró lábacskáit, villámgyorsan tűnik tova az aljnövényzet sűrűjében. Előnyben van, hiszen kicsiny orsó formájú teste, szinte akadálytalanul suhan át a legsűrűbb bozótoson is. A rémület további erőt ad neki, s nem nézi merre, csak el, minél távolabb ettől a borzalmas veszélytől…
 
Eközben a tűz körül újra összegyűlnek a srácok, tágas körbe. Csak a parázs világít vöröses izzásban, ezen kívül teljes a félhomály. Egyikük kisétál a körből a dolgát végezni, míg a többiek – talán a hűvös, talán a kevés fény miatt – de szorosabb gyűrűt vonnak a tűz körül, csupán a korábban távozó helye marad üresen, de ő is visszatérőben van már… Ekkor szélsebes, suhanó apró árny robban be a szabadon hagyott nyíláson, amely a visszatérő által szinte azonnal lezárul. A kis lény egy pillanat alatt megkerüli a tüzet, egyszer, kétszer, majd háromszor is. Közben a fiúk akaratlanul is, talán a tűz, talán az összetartozás biztonsága érvényesül, de szorosabbra vonják a kört. Így bezárul a menekülés útja. A rémült állatka a sokadik kör után egy jókora kő mögött lekuporodik, s igyekszik összeolvadni az oltalmat jelentő, kellemesen meleg tereptárggyal. Kis szíve gyorsan ver, jól látszik ez fel-alá süllyedő oldalán. Egy kismalac, vadmalac, hangzik mindenhol a kiáltás, s a hangra még mélyebben lapul le az érintett. Szorosabbra zárul a kör, mindenki kíváncsi az új jövevényre. Ám a jövevénynek ez egy cseppet sem tetszik, hirtelen felugrik, s újabb kört tesz, majd megint meglapul. Száját szűkölő hang hagyja el, jobban retteg, mint valaha…
 
Közben az erdő egy nem túl távoli zugában elhal az üldözés zaja. Az érkezők dolgavégezetlenül távoztak. Megunták, vagy elfáradtak, nem tudni, mindenesetre tovább álltak. Az üldözöttek is lassan összeverődnek. Az anyakoca hívó hangjára a legfélénkebb csapattagok is előmerészkednek biztonságos, vagy csak annak vélt rejtekhelyükről. A felnőtt állat továbbra is hangos röfögéssel hívja a hiányzókat. Lassan látszólag összegyűlt a teljes család, de csak majdnem. Bár számolni biztosan nem tud, de az anyai ösztön nem hagyja nyugodni. Egyre hangosabb, nyugtalanul bökdösi a csemetéit, közben szimatol és fülel. Aztán távolabbról halk hang hallatszik, először bizonytalan, majd egyre erősödő segélykiáltás hangzik fel. Az anya felkapja fejét, s a hang irányába fordul. Miután az ismétlődik, felcsapja kurta farkát, s szélvész sebességgel indul a hang irányába. Az útjába eső növényzetet törve, zúzva robog a szülői ösztönének engedelmeskedve…
 
A tűz körül békés minden, csak a kis disznó visít egyre rémültebben, hangosabban, bár erre nincs oka, de ő ezt nem tudja. Felugrik, s rémülten szalad össze-vissza, s hangja egyre magasabbra csap. A srácok röhögve nézik, s egyre jobban zajonganak, ártatlan alapot adva ezzel a kis állatnak a félelemre. Ám van közöttük egy halk, csendes, idősebb fiú, akiben felülkerekedik a józan ész, és a malac bíztatása helyett gondolkozni kezd. Bár részletesen nem ismeri a vaddisznók szokásait, azért sok mindent hallott, olvasott s néhány dolgot látott is már. Hirtelen bevillan neki a közismert tény, hogy az anyadisznó veszélyes vadnak számít, ha a kölykeit veszélyeztetve érzi.
- Hé, hé, hé, ne zavarjátok!- kiáltja egyre hangosabban.
- Ha ez itt visít, biztos nincs messze az anyja sem! Jobb, ha elengedjük, s magunk is biztonságba helyezzük magunkat! – kiáltja
Csoda, hogy a zajban mindenki meghallotta a figyelmeztetést, egyesek szeme a rémülettől tágra meredt, de szerencsére valamennyien komolyan vették a lehetséges veszélyt, így hirtelen szétszakadozott az addig zárt kör, s elnémult a zajongó társaság. A beállt csendben csak a malacka visítása, és a távolból gyorsan közeledő, s egyre erősödő recsegés, ropogás hallatszik. Egy pillanatra a felismerés döbbenete bénítja meg a társaság tagjait, ám ez csupán a másodperc tört része. A veszélyhez, mászáshoz szokott izmok s idegek máris mozdulnak, s reflexszerűen ugranak a legközelebbi fák irányába. Ebben a pillanatban, mint egy torpedó, úgy csapódik be a táborba az anyakoca. Magas hangon visítva, röfögve gázol át mindenen, ami az újába kerül. Repülnek az ottmaradt edények, a különféle, táborozáshoz elengedhetetlen felszerelések. Félig elkészült nyársak, kenyerek, egyéb élelmiszerek hullnak a porba s a parázsba, mely szétszóródik miközben azon is átgázolt a dühtől elvakult anyaállat. Azonban ember helyett csupán tárgyak esnek áldozatul a mindent felemésztő dühnek. A környező, szerencsére alacsonyabb, kisebb fák hajladoznak, recsegnek a hirtelen rájuk nehezedő súlyok alatt, s tépett levelek, letört gallyak százai hullnak lefelé, tovább erősítve a lenti kavarodást, s káoszt. A vihar amilyen gyorsan jött, úgy is távozik, mellette, immár biztonságban kicsiny, csíkos hátú csemetéje. Hangos csörtetés jelzi az irányt, amerre távoznak, s nemsokára elhal az is. Néma csend, és teljes sötétség borul a táborra, csak a környező fákon hallatszik némi motozás, súrlódó nesz.
Elkésett levél hull, lassan forogva lefelé.
Majd egy félénk hang: – Elment? – Nincs válasz.
- Van valakinél lámpa? – Hangzik a kérdés más irányból. A hosszas csend nyilvánvalóvá teszi a választ.
- Le kéne menni. – hangzik újból, ám senki nem mozdul.
- Inkább várjunk még egy kicsit, nehogy visszajöjjön.
- Miért jönne? Megvan a kicsinye, nem bántotta senki. – Hangzik valahonnan.
Újabb hosszú csend, majd súrlódó nesz, halk puffanás. Sötét alak közeledik lassan a tűz maradványaihoz. Megáll egy biztonságot jelentő fa mellett, vár, hallgatózik. De semmi nem mozdul, az erdő néma és csendes. Bátortalanul, óvatosan a tűz maradványaihoz megy, s lábával összekotor némi kihűlő félben lévő parazsat, majd száraz falevelet dob rá. Kisvártatva keskeny füstcsík kígyózik a magasba, majd pár perccel később apró lángnyelvek futnak végig a levélkéken. Újabb levél, s kisebb gallyak kerülnek a lassan éledő tűzre, nemsokára vidáman pattog a frissen rakott máglya. S egyre többen hagyják el a biztonságot adó fák ágait. Némelyek horzsolásaikat, sérüléseiket ápolják, mások a tábor romjait szedegetik össze, s veszik számba a veszteségeiket. Mert az is van, igaz, nem számottevő. Lassan helyreáll a rend, de a korábbi béke és nyugalom ezen az éjszakán nem áll vissza. A tűz is egész éjszaka égni fog, méghozzá nagy lánggal, biztonságot nyújtva ezzel a körülötte kuporgó alakoknak, akiket ezen az éjszakán elkerül az álom, s nem is hagyják el az ember felemelkedését, és biztonságát jelentő tüzet, úgy, mint egykor az ősidőkben…